Mára egyetlen egy dolgot szeretnék csak, ez nem a mai nap, ez a most. Vagy a mindig. Be fogom pótolni a hétvégét, ígérem, holnap, holnapután, nemsoká. De most csak ennyi :

https://www.youtube.com/watch?v=rmfwpBF2iwY

Lehet, hogy ciki a Republic, hallottam már elég sokszor, de nem baj, szerintem ez a szám jó. Meg tudjátok, egyébként sem szokott érdekelni, hogy ki, mit, minek néz, vagy mit gondol róla. Kicsit önfejű vagyok. De itt az van, amit én akarok.:) (Viszont a kliphez annyit hozzáfűznék, hogy a zene a lényeg, szóval jobb nem elrontani a hangzást a látvánnyal.)

Ma szinte nullától huszonnégyig szolgálatban voltam, reggel suliba is én vittem őket, és én is fektettem most este, mert Camille meglepő módon megint külföldön volt, és későbbi vonattal tudott csak jönni, Grégoire meg hát…itt dolgozik Párizsban, de akár Tokióban is dolgozhatna, ennél később akkor sem érhetne haza.

Szövegre figyelni, és ez nem a legjobb verzsön, nekem jobban van meg, ha valaki nagyon beleszeret, szívesen elküldöm!:) Jóéjt Nektek, vagy szép napot, attól függően, mikor olvassátok! Hiányoztok!!!!<3<3<3

Most dél múlt egy kicsivel, ma még nem történt olyan sok minden, bár dolgoznom már nem kell.:)

Leginkább azért írok, mert szóltatok (Andris, köszi!), hogy a borítékos dolgot, amit múltkor megemlítettem, nem írtam még le, és így, aki nem tudja, hogy miről van szó.

Tehát, a lényeg az, hogy amíg itt vagyok Párizsban, minden napra van egy borítékom. Sőt, még maradni is fog, azt hiszem. Ancsától ezt kaptam születésnapi-és búcsúajándékként. Egy cipős dobozban hozta át, tele volt az egész…amíg nem nyitottam ki, beadta, hogy hörcsögöt hozott…tudja, hogy sosem akarnék hörcsögöt, meg semmi ilyen kicsi zajos büdös állatot (milyen kedves vagyok), tudom, hogy tudja, és tudtam, hogy csak kamuzik…a második másodperctől kezdve…de egy nagyon, nagyon kicsi ideig elhittem, és majdnem szívrohamot kaptam. De aztán rögtön láttam, hogy nincsenek a dobozon lyukak, és megfulladna, meg nem mozog benne semmi, meg na, egyébként is.

Szóval kinyitottam, és ami benne volt: milliónyi (igazából úgy 300) boríték, mindenféle színben, ő hajtogatta mindet. Majdnem mindet. A borítékokban pedig csomó minden van, többnyire idézetek, de van, amiben fénykép van, vagy éppen recept, bár ilyet még nem találtam…na jó, igazából egyik reggel nagyon korán keltem, még szinte ki sem nyílt a szemem, hulla fáradt voltam…és nyúltam a dobozért, hogy húzzak egy borítékot aznapra is…és kicsi boríték volt, benne nem csak egy cetlivel, hanem valami nagyon hosszúnak tűnő dologgal…ami szerintem recept volt, de ki sem nyitottam, csaltam egy kicsit, és húztam valami barátságosan rövidet, kora reggel valahogy nem éreztem magamban az erőt, hogy nekiálljak sütni. De most már várom, hogy húzzak egyet, remélem, meg is tudom majd csinálni!:) És többet nem csalok!!

A fentieken kívül még van, amiben egy-egy név van, valaki nekem fontos ember neve. Ilyenkor azt csinálok, amit akarok, nem volt különösebb utasítás az ilyen borítékhoz, de kicsit elgondolkozom, hogy miket csináltunk együtt, miért került fel az ő neve a cetlire, írok neki, felidézem az emlékeket, ilyesmi. Bár még csak egy „neves” borítékom volt.

Amiből szintén csak egy volt még, az egy olyan cetli, amin egy bizonyos utasítás áll, valami, ami ahhoz kapcsolódik, hogy itt vagyok, Ti meg ott. Írok valakinek, akivel már rég nem beszéltem, ilyesmi…

Volt még olyan, amiben csak egy nagy „smile” volt.

Szóval mindig ezzel indítom a napom, ami nagyon jó, és mindig várom, hogy újat nyithassak, amikor fényképet húzok, akkor annyira szeretnék mellé egy idézetet is! De nem, minden napra egy. Bár szerintem elég lenne úgy is, de nem kockáztatok, nem szeretném, ha idő előtt elfogynának.

Amiket kihúztam, beragasztom egy füzetbe, a dátummal együtt. Nagyon jó lesz évek múlva újra végignézni ezeket. Párhuzamosan hozzá olvasni a blogot meg a naplómat, és nézni, hogy mennyire talál be az aznaphoz az adott boríték. Illetve, ami benne van.

A mai szám legyen valami vidám. Legalábbis hangzásra az, olyan…könnyed. Szeretem. Chairlift: Bruises

https://www.youtube.com/watch?v=TLG9DheSh-c

2010. október 5. kedd     

Most már igazi ősz lett itt is, van egy olyan érzésem, hogy véglegesen. Így marad egészen télig. Most már nem nagyon lesz elő-előbukkanó nap, szélcsend, száraz járdák és parkok, „egy kardigánban flangálós” délutánok. De hát…van ez így. Minden évben egyszer.

A ma esti futásomat így sikeresen elmossa az eső, persze, igen, ha nagyon kemény lennék, szakadó esőben is nekiindulnék…de nem vagyok.

Most éppen a gyerekek a tv/számítógép előtt, a kedd este mindig ezzel telik, még meg sem érkezem Pauline-ért a suliba, máris kérdezi, hogy ugye, tudom, mit fog kérdezni, ha hazaérünk. Mikor ezt az első héten eljátszotta, majdnem mondtam, neki, hogy nem, nem vagyok gondolatolvasó, de aztán egy pillanatnyi gondolkodás után rájöttem, hogy csak a tv lehet. Mivel szerdán nincs suli, ma lehet tévézni, és imádják, ez a nap fénypontja. Persze, emlékszem, én is ilyen voltam, míg kicsi voltam, te jó ég, szombatonként már hatkor fenn voltam, ha hétig aludtam, az már kész csoda volt, és jött a Kölyök  Klub, meg a mesék…hogy szerettem!

Míg ők tévéznek, én itt ülök a konyhában és várom, hogy megmelegedjen a husi és megpárolódjon a zöldbab. És írok Nektek.

Mivel most nem tudtam futni menni, kénytelen voltam vacsizni valamit, gondoltam, egy szendvics jó lesz. Igazából kenyéren kívül minden van itthon. Camille-ra szerintem rájött valamilyen kényszer, hogy minden elképzelhető nép jellemző tésztaféleségei közül vegyen egyet, de gyakorlatilag mind édes tészta. Angol muffinok, valami mazsolás zsemle-szerűség, vett pitát, ami ugye görög, meg ilyen svéd lepényféleség, ami nagyon nem szimpatikus, olyan sápadt, és látszik rajta, hogy semmi íze nincs, de ez volt az egyetlen sós, úgyhogy ezt megpirítottam és sonkás-sajtos-paradicsomos-svédlepényes szendvics lett belőle. És tényleg nem volt semmi íze.

Ma volt a suliban az első töri órám, ami nem is óra igazából, inkább előadás, hogy pontosak legyünk „conférance”. Az a lényeg, hogy ülünk bent vagy ötvenen, a néni a táblánál mondja a tutit mi meg figyelünk, jegyzetelünk. Hát nem mondom, hogy nem volt nehéz. Van egyszer egy kivetítő, szöveggel meg képekkel, ezen kívül ír a táblára meg térképvázlatokat dob fel, és közben magyaráz. Figyelj mindre, értsd meg, ne maradj le és jegyzetelj. Ja és ugye mindezt franciául. Mindettől függetlenül tetszett, kicsit visszajött a gimi-hangulat. Jó volt. Ja és ami még hír, hogy nemek terén hatalmas változás történt, a 100% lány helyett most már csak 99% volt lány. Volt 4 fiú a kb. az 50 lány mellett. (Tudom, hogy ez nem 99%.)

Amikor jöttem el az óráról, a metró felé sétáltam, ami a Trocadero nevű teret jelentette jelen esetben. Ez az a tér, ahonnan az Eiffel  torony úgy 4-5 perc sétára van, és nagyon szépen lehet látni. Most a szürke, borongós idő miatt a torony teteje ködbe volt burkolva, illetve olyan alacsonyan voltak a felhők, hogy eltakarták. Nagyon érdekes volt, lám-lám, még a rossz idő is tud olyat alkotni, ami mosolyra késztet. Ez jó.

Mostanában már később kel fel a nap, és korábban sötétedik, bár még nincs úgy, hogy délután négykor már koromsötét van. Ma reggel hétkor keltem, és teljesen sötét volt még, szeretem ezeket a reggeleket. És furcsa, kicsit ellenmondásos talán, de imádom azokat a reggeleket is, amikor csicseregnek a madarak és „hasamra süt a nap”. De ezek a sötét reggelek nekem valahogy megnyugtatóak, kicsit több lehetőség van így arra, hogy folyamata legyen annak, hogy felébredsz, már ébren vagy, teszed a dolgod, készülődsz, de a sötét még mindig ott van, egy darabja az éjszakának, és ad időt arra, hogy megemészd mindazt, amit éjjel láttál, az álmaidban. És hogy végiggondold előre az aznapot, és nem sürget. Szeretem ezeket a reggeleket.

Ha már ilyen borongós időről, sötétről van szó, akkor legyen valami vidám zene mára, ami szerintem mindig jó hangulatot csinál: Magashegyi Underground: Anglia. És közkívánatra most már linkelek is hozzá:

https://www.youtube.com/watch?v=HEFtmE8Q_tQ

Ó, és azt elfelejtettem írni, hogy a szombati zenebona-énekelgetés után, ami akkora hatással volt rám, az jutott eszembe, hogy minden bejegyzéshez fogok választani egy számot, ami az aznapot jellemzi, vagy az aznapi hangulatomat, vagy csak úgy, valamiért odaillőnek találom. Igyekszem azért midnig tényleg valami értelmes, tartalmas számot választani, aminek van mondanivalója. Ha nem, akkor olyan volt a napom, amilyen...:)

Erre a 3 napra visszamenőleg azért választok/tottam számot, azt hiszem mindegyik azok közül van, amiket a lépcsőn ülve énekeltünk-hallgattunk.

Szombatra: James Blunt- You're beautiful            Ezt énekelte a házaspárnak. És ez egyébként is nagyon-nagyon.

Tegnap, vasárnap mindenképp a Stand by me, amit őszintén szólva nem tudok, hogy eredetileg ki énekel, de szerintem mindenki ismeri.

Mára pedig Nickelback-Far away.

Hallgassátok, ha van hozzá kedvetek!:)

Szombat, 2010.10.02.

Ezt a napot nagyon vártam, reméltem, hogy jó lesz, mert sok minden volt tervbe véve.

Reggel már rögtön jól kezdődött a szombat, az aznapi borítékomban olyan volt, aminek nagyon örültem. Nem tudom, írtam-e már itt ezekről a borítékokról?? Most nem olvasnám újra az összes bejegyzésem, írjatok, hogy igen vagy nem, mert ha nem, leírom a következőben!:) Szóval Babits: Esti kérdés volt benne. Igazából nem is szerettem Babits költészetét annyira, illetve…de, azért őt igazán nem lehet nem jónak tartani, csak nem kifejezetten az a költő, akinek a kötetével leülök, és csak úgy olvasgatok…akiével leülök, az Tóth Árpád, Kosztolányi, Ady, Petőfi, Radnóti…és néha úgy igazán hiányzik innen az, hogy megállok a könyvespolcom mellett, végigfuttatom az ujjam a kötetek gerincén, megállok egynél, leveszem, bekuckózok egy fotelbe, és csak olvasgatok. Persze könyv itt is van rengeteg, de a verseskötetek, a magyar költők hiányoznak. Ezért is örültem meg reggel annyira Babits versének, ami ott volt a kezemben, papíron, és eszembe jutottak az emelt magyar órák, amiket nagyon szerettem, a sok elmélkedés-elemzés…olyan jó volt! (Tudom, hogy a nagy magyar-ellenesek most furán néznek, de ne nézzetek, ismertek, tudjátok, hogy én ezeket szeretem…!) És eszembe jutott a magyar emelt érettségi is, ami így utólag nem olyan nyomasztó, tekintve, hogy nagyon jól sikerült, és azóta Babits is mást jelent, hiszen az ő verse volt a fő attrakció. Szóbelin József Attilát húztam, akit szintén nem szerettem, de jól tudtam belőle a tételt…azóta vele is jóban vagyunk. Szóval ezeket az emlékeket, és még sok mást hoztak a reggelembe Babits sorai.

Délelőtt egy kis szöszmötölés, már amennyi a délelőttből maradt, ebéd, és irány Párizs, Lilivel találkoztunk, Montmartre-ra mentük, a Sacré Coeur-höz.

Lent, a metrómegállónál nem a legbarátságosabb környék, vannak ott furcsa arcok, de azért nem vészes, és bőven ellensúlyozza a fenti hangulat, a kis utcák éttermekkel, boltokkal, palacsintázókkal, a festők terével, és a Sacré Coeur-rel.

Mászkáltunk, palacsintáztunk, bementünk a templomba…sokat beszélgettünk, hogy milyen hatalma van egy ilyen épületnek, akármekkora is a tömeg, akármilyen nagy a zaj odakint, ahogy belépünk, mintha egy másik világba kerülnénk. Az emberek túlnyomó része tiszteletben tartja azt, hogy hogyan kell oda bemenni, milyen öltözetben, és lehalkítják a hangjukat. Egyrészt azért, mert tudják, hogy így illik, így szokás. Viszont szerintem akaratlanul is, az ember belép, és ösztönösen lehalkul, lelassul, és csak csodálja. Tudtak valamit, akik ezeket építették, mert pontosan ezt akarták, és tessék. A színek, az, hogy minden olyan monumentális, a freskók, a fények…nagyon hatásvadász, de eléri a célját, mindenképp.

Csak az a kár, hogy sok a turista…úgy szeretném, ha egyszer bemehetnék ide, vagy  a Notre Dame-ba (vagy mindkettőbe) úgy, hogy csak én vagyok ott, üres az egész…úgy még inkább magával tud ragadni ez a hangulat, ami a templomokban elkap mindig.

Mikor kijöttünk a templomból, leültünk a Sacré Coeur előtt hosszú lépcsőre. Volt ott egy utcazenész, aki nagyon ismert számokat játszott egy szál gitárral. Rengetegen ültek ott, és őt hallgatták, énekelték vele. Mi is bevegyültünk a tömegbe, eléggé előre, és ott ragadtunk. Olyan hangulata volt, hogy ennyi ember, mindenki a világ más-más országából, és ott ülünk együtt és énekelünk. Szuper volt, és nagyon sok olyan szám ment, ami a kedvenceim közé tartozik, vagy valamiért elgondolkodtatott. Ott ültünk vagy egy órát, közben többször is elkezdett szitálni az eső, de senkit sem zavart, ültünk, énekeltünk. Egyszer megjelent egy frissen esküdött házaspár (Ez így nem hangzik szépen…de a friss házaspár az olyan, mintha az étlapon lenne..szóval jó ez így.), és az énekes persze nem hagyta őket elmenni, úgyhogy énekelt nekik egy számot, odahívta őket maga mellé, és ott andalogtak, táncoltak, aztán kaptak egy hatalmas tapsvihart. Ez is olyan jó volt, nem mintha az embernek az esküvője nem lenne hatalmas élmény, de ezzel még hozzátett egy kicsit. Szuper.:)

Ez után metróval elmentünk Liliékig, ő felment, mert babysittingelt, én meg elindultam a Trocadero felé, ahová gyalog 20 perc alatt oda lehet érni. Erre nekem egy órám volt. Szóval végül minden utcába bementem, az összes elképzelhető módon próbáltam hosszabbítani az utat, leültem egy parkba olvasni, és végül hajszál pontosan nyolcra értem oda, hogy találkozzam a holland lánnyal, akivel még az Europairnél ismerkedtem meg. Később még csatlakozott hozzánk két csoporttársa a nyelvsuliból, egy spanyol és egy svéd lány. Így járkáltunk, mert aznap éjjel volt a Nuit Blance nevű rendezvény, amit leginkább az otthoni Múzeumok Éjszakájához tudok hasonlítani. De nem volt nagy szám, vagy inkább mi nem tudtuk, a sok lehetőség közül mik azok, amiket igazán érdemes megnézni, mert a közelben levő kiállítások teljesen semmitmondóak voltak. Szóval végül beültünk egy kávézóba, és Svédország, Spanyolország, Hollandia és Magyarország képviseletében csevegtünk angolul. Mikor eljöttünk a kávézóból, a mellettünk levő asztalnál ülők megkérdezték, hogy honnan jöttünk. És akkor soroltuk…J

Végül negyed egyre értem haza, a többiek még maradtak, de én akkor már 1-2 napja nem tudtam kialudni magam, és iszonyú fáradt voltam, szóval feladtam a dolgot. De így is nagyon nagyon jó volt, látni Párizst este, inkább éjjel. Na meg persze megfigyelni a különbséget a nappali és éjszakai közlekedés között. Nincs különbség, legalábbis hajnali egyig-kettőig nem sok. Kicsit ritkábban jár minden, de jár. Ugyanúgy sokan vannak, és ugyanazok az emberek, úgyhogy teljesen biztonságos.

Vasárnap, 2010.10.03.

Szép időre ébredtem (ez egy kicsit emlékeztet a jó öreg töri, föci órákra: „Szép napra virradtunk…csukjunk be mindent…”) úgyhogy elmentem futni, hogy kihasználjam, amíg lehet. A háztól a parkig, a parkból elfutottam a kastélyig, a kastélykertben a fasorok között keringtem, volt benne egy kis lépcsőzés is a kastély lépcsőin, aztán még másfél nagy kör a parkban, és hazáig. Nagyon elfáradtam, de jól esett a szép időben, napsütésben, melegben futni, rengetegen kocognak ilyenkor, és sokan vannak az anyukák, akik babakocsit tolva, idős házaspárok karöltve sétálgatnak…olyan nyugodt, boldog az egész. Hazatérve betámolyogtam a kapun, és lehuppantam a trambulinra a kertben. Szerencsére az előző napi esőtől még vizes volt, úgyhogy mire bejöttem a házba, úgy néztem ki, mint akit elkapott egy nyári zápor, de jó volt ott pihenni egy pár percet a napsütésben, madárcsiripelésben, fújdogáló szellőben.

A család barátokhoz volt hivatalos ebédre, úgyhogy lejöttem, főzőcskéztem magamnak, aztán még négyig tettem-vettem a szobában, ötkor pedig a Notre Dame előtt találkoztunk Lilivel. Már többször beszéltünk róla, hogy el kéne menni egy misére, azért a Notre Dame mégiscsak a Notre Dame. Kíváncsi voltam, hogy mennyien lesznek. sok-e a turista a misén, amíg tart, bezárják-e a látogatók elől a templomot vagy sem, de elsősorban magára a misére voltam kíváncsi. Jó volt, hogy elmentünk, és olyan rég hallottam már orgonát…annyira szép volt.

Hétfő, 2010.10.04.

Ma volt a második órám a nyelvsuliban, valahogy ez már sokkal jobban tetszett. Kicsit nehezebb is volt, de tetszett. A tanárnő még az előző óra végén mondta, hogy ha lehet, mindig máshová üljünk, hogy ne mindig ugyanazzal legyünk párban, ha közös feladatmegoldás van. Óra közben tartunk mindig egy 5-10 perces szünetet, akkor beszélgettem a két lánnyal, akik mellettem ültek, az egyikőjük orosz, vele hazafelé is együtt jöttünk egy darabig, ő egész helyes, úgyhogy azért nem olyan vészes a dolog! Holnap meg az első történelem-művészet órám lesz, nagyon nagyon várom!

Október elseje van, ami azt jelenti, hogy pontosan ma vagyok itt egy hónapja. Persze megint csalok, és éjjel írok, tehát már másodika van néhány perce, de most ne ez számítson. Mert a mostani időponthoz képest egy hónapja aludtam, ez biztos.

Furcsa ez…már egy hónap…még csak egy hónap? Akikkel beszéltem, és szóba került, hogy mióta is vagyok Maisons-Laffitte-ban, szinte mindenkinek a „még csak egy hónapja” volt a reakciója. Nekem is inkább ez, többnek tűnik. Vagy az is lehet, hogy most érzékelem reálisan az időt, és otthon volt az, hogy túl gyorsan haladt. De erről kár beszélni, mert mint tudjuk, az idő relatív, bizonyos szempontból, abból, hogy ki, mikor, mennyinek érzékeli. Itt nekem lassabban telik az idő. De már egész máshogy, mint a legelején. Ez a lassúság nem azt jelenti, hogy „mit keresek itt, mikor mehetek haza, fáradt vagyok, sok lesz ez így”…ez a lassúság szimplán abból adódik, hogy minden annyira, de annyira más. Nem jó vagy rossz, más. Bár persze inkább jó, de tényleg a más a legjobb kifejezés. Össze sem lehet hasonlítani semmi eddigivel. De kezdek ebbe belebonyolódni, úgyhogy lépjünk kicsit tovább.

Nagyon kíváncsi vagyok, mi mindent tartogat még számomra ez a kilenc hónap, mert ennyi időbe rengeteg minden belefér, ehhez képest az egy hónapom elenyésző…és mégis, ez alatt is mennyi minden történt, annyit tapasztaltam, annyit láttam. És nem azt mondom, hogy alig várom már, hogy vége legyen, mert ki akarom élvezni minden egyes percét, de iszonyú kíváncsi vagyok, hogy utólag majd hogy fogok tudni visszagondolni az itt töltött időre, milyen hatása(i) lesznek az életemre, hogy fog ez megmaradni, milyen emlék lesz. Kicsit van egy olyan érzésem, hogy ez a tíz hónap az életemből olyan, mint egy könyv kitépett lapja. Kitépem, borítékba teszem, és az utolsó lap és a borító közé rakom. Mindig ott lesz, bármikor ki lehet nyitni a borítékot, és elolvasni azt a két oldalt, ami ezen a lapon áll, de mégsem teljes része a könyvnek. Olyan epizód-szerű. Mert annyira más, és nem lesz folytatása, 9 hónap múlva hazamegyek, és sok hatása lesz persze ennek az időszaknak az életemre, de nem lesz folytatása, lezárul. Az én életem, de mégsem az igazi életem. Most eszembe jutott mégegy jó hasonlat, ez nagyon rám vall. Ott van egy hatalmas kupac Pöttyös túrórudi, étcsokis. Kicsit arrébb egyetlen árva tejcsokis Pöttyös. Az is túrórudi, de másmilyen. Na, ez a tejcsokis lesz az én francia évem. Finom, de azért az étcsokis az igazi. Bár azt is mondják, hogy a Pöttyös az igazi…akkor meg szinte mindegy. Az egész az én életem. Ha lesz még valaha ilyen kirívóan elkülönülő időszakom, akkor az lesz a Pöttyös Pont2. Mogyorókrémes. Hmmm…:)

Egyébként a mai nap, hogy kicsit ilyen téren is up to date legyen a blog, nagyon jól telt, reggel én keltettem a gyerekeket, én vittem őket suliba, ma aztán tényleg mindent én csináltam. Ilyen még nem volt, suliba ugyan már vittem őket egyszer-kétszer, de olyan, hogy én ébresztek, még nem volt. De tetszett, kicsit féltem, hogy mennyire lesz nehéz kiimádkozni őket az ágyból…a pici nagyon nem akart felébredni, összegömbölyödött a takaró alatt, és meg sem mozdult, csak nyöszörgött. Úgyhogy végül mondtam neki, nagyon halkan, hogy mivel muszáj felkelni, válasszuk a kíméletes módszert, jöhet „dans les bras”, tehát felkapom a karomba, és leviszem őt a konyhába, amíg elkészül a szokásos meleg kakaó a cumisüvegben, addig még kicsit ébredezhet a kanapén. Szerintem nem is hallotta, amit mondtam, szinte még aludt, úgyhogy kiszedtem valahogy az ágyból, olyan volt, mint egy rongybaba, teljesen elhagyta magát. Felküzdöttem a karjaimba úgy, hogy nehogy elejtsem, akkor megmozdult egy kicsit, belém kapaszkodott, összegömbölyödött, és mentünk le. Annyira édes, volt! Jó érzés volt, és akármennyire is voltam annyira fáradt, hogy alig láttam ki a két résen a szemeim helyén, megérte felkelni olyan korán.

A reggel végül simán ment, és a nap is hasonlóan, jókedvűen, sok nevetéssel, játékkal, finom vacsival…hűvös, szakadó esős, igazi őszi idővel, de valahogy ma ez is jól esett…

2010. szeptember 30., csütörtök, a hosszú nap

Az első napom a nyelvsuliban. Nagyon koncentráltam, hogy időben ott legyek, minden okés legyen, satöbbi. Kimegyek a megállóba, 20 perc múlva jön a következő RER…nem baj, nem baj, még azzal is ott leszek, nincs gond. Jött is, megyek vele, átszállok a metróra, amivel csak egy megállót kell menni, onnan meg úgy 32 másodperc séta és ott vagyok. Megérkezem, 10 perccel kezdés előtt, nagy nyüzsgés a folyosón, keresem a 13-as termet, az volt a papíromra írva…sehol. Áhh, mondom, biztos elírták, és nem 13 hanem 3, de azért megkérdezem…megkérdezem, hogy létezik-e 13-as terem. Mondja a nő kedvesen, de azért kicsit lesajnálva, hogy igen, csak nem itt, hanem a nyelviskolának egy másik épületében. Na azért itt ez kicsit lesokkolt. Annyira jellemző…gyorsan megkérdeztem, hogy az messze van-e innen, és az volt az egyetlen szerencsém, hogy a szomszéd utcában van. Úgyhogy így végül odaértem kezdés előtt öt perccel, és még így is én voltam a második, aki odaért. Persze könyvem sem volt, de aztán mondta a lány, aki már ott volt, hogy most is lehet venni az alagsorban, úgyhogy még azért is leszaladtam. Aztán végül elkezdődött az óra, 18-an vagyunk a csoportban, ami azért nagyon nem kevés…és a tanárnő jónak tűnik, meg szimpatikus, de a csoporttársaimtól azért annyira nem vagyok elájulva, annyira szerettem volna, ha egy jó csapat jön össze, de 5nél több lányra biztos nem tudom azt mondani, hogy szimpatikus…de igazából még annyira sem nagyon. Van két német lány, akik egész helyesek, mellettem ülnek, és ha csoportmunka van, akkor velük vagyok, de ők ugye mivel mindketten németek, amikor csak lehet, németül csevegnek és abból ugye én nem sokat értek. Mondhatni, semmit. Rajtuk kívül vannak amerikaiak, oroszok, angol is talán…de nem derült ki, mert nem olyan volt a bemutatkozás, hogy mindenki elmond magáról pár szót. No mindegy, úgy lesznek az óráim, hogy heti kétszer rendes óra ezzel a csoporttal, és egyszer ilyen francia kultúra és történelem, amin a csoport sem teljesen ez lesz és szerintem a tanár sem, szóval azért az még egy másik kör lesz, hogy ott milyen lesz a társaság meg a légkör. Egyébként annak azért örültem, hogy nem volt olyan vészesen nehéz az óra…mivel C1-es csoportba raktak, abszolút arra számítottam, hogy azért eléggé gyenge leszek a többiekhez képest, meg hogy nehezen fog menni. Igaz, hogy ez még csak az első óra volt, de nem érzem azt, hogy annyira kilógnék. Persze sokan vannak, akik nagyon jók tényleg, sokkal jobbak nálam (angolok, amerikaiak, de náluk ugye ez első idegennyelv), akiknek szerintem már most meglenne a felsőfok, de legalábbis ennek a trimeszternek a végén biztos. Nekem tuti nem, de nem is ez a cél, úgysem itt akarok nyelvvizsgázni. Meg engem az motivál, ha érzem, hogy a többiek jobbak, és van hova fejlődnöm. Sokkal jobb, mintha ülök egy B2-es csoportban, amelyik szinten már megvan a nyelvvizsgám, és az meg könnyű lenne, meg ott villoghatnék, hogy mennyire jó vagyok, csak éppen nem sok újat tanulnék. Ez így jobb. És tényleg nem én vagyok a legrosszabb, úgyhogy ez így teljesen oké.

A nyelvsuli után összefutottunk kicsit Lilivel, aztán jöttem haza, mert még be kellett ugranoma  boltba is, mielőtt a gyerekeket elhozom a suliból. Nagyon szuperül megterveztem, hogy elindulok időben, bemegyek a boltba, veszek tejet meg narancslevet, aztán beugrom a pékségbe baguette-ért és aztán felszedem a kicsiket. Ja igen, és mindent, amit a boltban veszek, szépen bepakolom a babakocsiba, mert azt tolni…na az egy teljes embert igényel, azon kívül nem lehet még cipelni valamit, meg fél kézzel tolni meg ilyesmi…képtelenség. Igen ám, csak a 6 doboz tej meg a két liter narancslé baromira nem akart beleférni a kocsi aljába, és a suliig még beültethettem a kartonnyi tejesdobozt az ülésbe, de a gyereket azért kicsit macerás lett volna a dobozok tetején szállítani. Szóval ennyit a remek haditervemről, szerencsére még pont volt időm hazarohanni, kipakolni és vissza a suliba. Ez az egész rohangálós akció nem volt több 25 percnél, tehát el otthonról, boltból haza (babakocsi gyerek helyett tejesdobozzal megpakolva, alig néztek rám furán), újra üres babakocsival vissza a suliba és aztán újra haza a dobozok helyén egy gyerek és mégegy a kocsin kívül. Volt olyan ember, aki ez idő alatt végig ugyanott állt, és végignézte a rohanásomat, a harmadik körömnél már nagyon furán nézett…aztán mikor negyedszerre is megjelentem fél órán belül, akkor láttam, hogy rászánta magát, hogy estig ott fog állni, és csak azért is megszámolja, hogy még meddig bírom, és hányszor fogok még babakocsival száguldozva eljönni arra, gondosan ügyelve, hogy felváltva legyen benne tejesdoboz és gyerek. De ha-ha, rászúrt, aznap már nem mentem sehova!

Amikor jöttem haza a két gyerekkel, tolom Marie-t  a babakocsiban, és beszéltem hozzá valamit, mondjuk úgy maximum 8 másodpercig, ilyenkor mindig a babakocsi fölé hajolok, hogy halljam, hogy miket reagál, és nem nézek fel. Na most ez alatt a szempillantásnyi idő alatt Pauline úgy eltűnt, mint  a kámfor. Először kcsiit meglepődtem, de aztán gondoltam, hogy biztos megint bebújt valamelyik kapualjba, ahogy szokott, hogy majd megijeszthessen minket. Megyek, megyek, de sehol. Na itt már kezdtem ideges lenni, néztem a parkoló kocsikat, hátha valamelyik mögött van, de nem. Befordulok a kisutcába, ami kanyarodik, be sem lehet látni az egészet. Pauline sehol. Odaérek a kanyarhoz, ott sem látom, befordulok a mi utcánkba, nem áll a kapu előtt. Na itt már nagyon ideges lettem, hogy ennyi idő alatt hogy a jó bús francba tud úgy eltűnni, hogy sehol nem látom. Odaérek a ház elé, látom, hogy nyitva a kapu és Alexis meg Pauline ott vannak a kertben. Megkönnyebbültem, hogy megvan, de úgy leszidtam…hogy hogy gondolja, hogy csak úgy szó nélkül eltűnik, azt sem tudom, merre van, nem látom sehol. De hogy ő csak bejött az Alexis-vel és hogy tudom, hogy tudja az utat haza. Mondom, én azt tudom, de mégis szerinte mit gondolok, ha csak úgy eltűnik? Úgy megsértődött, hogy felment bezárkózni a szobájába és egész délután duzzogott. Aztán estefelé kijött, mintha mi sem történt volna. Sosem bírnak magukkal. Aztán este meg ölték egymást, a két nagyobb. Nem bírják néha elviselni egymást, meg valamiért Alexis mostanában nagyon ingerült tud lenni, ki sem nézné belőle az ember. Pauline üti Alexist, Alexis meg húzza Pauline haját. Akkor Pauline elkezd sírni, hogy ez fáj és jön hozzám panaszkodni, akkor megkérdezem, hogy mi volt, és akkor persze egymásra mutogatnak, és nyilván nem tudom, kinek higgyek, mivel nem voltam ott, azért azt mindig sikerül összehozniuk, hogy pont, amikor a vacsorát csinálom, akkor öljék egymást, hogy nehogy véletlenül kiderüljön, hogy ki a hibás. De persze az esetek nagy részében mindketten.

Tegnap még az volt vicces, hogy ugye amikor a boltos körutamat jártam, ott vagyok a pénztárnál, én vagyok soron, kérdezi a pénztáros, hogy van-e ilyen „hűségkártyám”…tudjátok, SuperShop vagy ilyesmi. És pont el voltam gondolkodva, (de szépen magyarul van ez..meg ez is) és ránéztem, és mondtam, hogy „Nincs.” De így, magyarul. Nem nagyon reagált rá, úgyhogy szerintem nem hallotta, meg gyorsan kijavítottam és elmondtam franciául. De ááá…vicces volt. Néha a gyerekekkel szokott az lenni, hogy ott vagyok velük, de egymással játszanak, és akkor elgondolkodom, és azért az esetek 98%-ában magyarul gondolkodom, és kicsit megszűnik a külvilág és hallom persze, hogy beszélnek a gyerekek, de nem figyelek oda. És amikor hirtelen eszükbe jut tőlem kérdezni valamit, és hallom a nevem, akkor felkapom a fejem, de persze fogalmam sincs, hogy mit mondtak, és mindig gyorsan megkérdezem, csak úgy reflexből, hogy „Tessék?”. És akkor furán néznek, én elkezdek nevetni magamon, aztán mondom, hogy bocsi, ez magyarul volt, kicsit elgondolkoztam…szóval, mit is mondtál?

Ma délelőtt voltunk csak együtt a gyerekekkel, Pauline-t elvittem hittanra, addig Marie-val könyvtár, aztán elhoztuk Pauline-t, és itthon még egy kis játék, egy kis nyafogás, aztán vége a napnak, mármint a munka szempontjából.

Ebéd után leléptem, ismét meglátogattam Lilit, pont időben érkeztem, mielőtt felfalták volna a gyerekek…na jó, nem!:)Kicsit lementünk a játszótérre, én nagyon nem a focizás-rohangáláshoz öltöztem, úgyhogy többnyire ültem a korláton és figyeltem, ahogy a gyerekek játszanak. Egyébként nagyon érdekes, tényleg. Ahogy odamennek egy másik vadidegen gyerekhez, és elkezdenek együtt játszani, mintha ezer éve ismernék egymást, mások viszont az anyukájuk kezét fogva hajlandóak csak megmozdulni. Nagyon könnyen előjön belőlük az agresszivitás is, az a tolakodás, ami ott megy egy-egy játékért…a sorban állást semennyire sem tartják be, a nagy, erős(zakos) és pofátlan tízszer csúszik le a csúszdán, míg a kicsi és félénk egyszer sem, amellett, hogy egy életre elmegy a kedve az egésztől, és potyognak  a könnyei.

A játszótér után visszamentünk a lakásba, akkor átjött a szomszéd kislány, úgyhogy vele elvoltak, aztán meg a kislány apukája jött le, és felvitte hozzájuk a gyerekeket, ilyen itt a munkamegosztásJ Szóval egész nyugis délutánunk volt, tudtunk beszélgetni, jó volt!:)

Itthon (kénytelen vagyok átszokni arra, hogy a házat Maisons-Laffitte-ban „otthonnak” hívjam a leírásaimban, idézőjel nélkül meg minden nélkül, mert túl sokszor kerül elő ahhoz, hogy állandóan 3 kilométeres körmondatokban utána írjam, hogy ugye nem az az otthon, ami igazából, meg ezt nem tekintem otthonnak, mert az csak egy van, és az Magyarországon van, satöbbi, satöbbi, satöbbi…úgyistudjátok, hogy hogyan értem, ugye?!:)) a vacsora galette volt, ami mmmmmmmmmmmm…isteni! Tipikus bretagne-i kaja, sós palacsinta, ha nagyon le akarjuk egyszerűsíteni, és benne mindenféle finomság…az enyémben volt sajt, sonka, gomba és paradicsom, és ezt így sütik meg. Nagyon, nagyon finom, és nagyon egyszerű. Persze magát a tésztát boltból veszik, de nem gondolnám, hogy egy nagy szám megcsinálni, úgyhogy majd utána nézek neten, és megpróbálkozom vele.

És holnap kezdem a nyelvsulit, ez nagyon fontos info! Várom már, remélem, jó lesz! Kíváncsi vagyok a csoporttársakra, a tanárra, hogy úgy egyben az egész milyen lesz, a szint, ahova beosztottak, mennyire lesz nehéz…

Atyaég, valamiért olyan fáradt vagyok…nagyon. Úgyhogy mára ennyi jutott, azt hiszem, tudom, ez most nem volt túl izgalmas, de remélem, holnap több minden fog történni! Jó éjt Nektek, hiányoztok!

A mai reggel brutális volt, tegnap ugyanis elég későn sikerült lefeküdnöm, vagy inkább korán, hajnali egyig sikerült Budapesttel tárgyalást folytatni, hihetetlen magasröptű és színvonalas, de szórakoztató csevegés keretében…:)

Persze ezt azért engedtem meg magamnak, mert (úgy) tudtam, hogy reggel 9-fél 10ig édesdeden szundikálhatok…csakhogy ez nem így lett, hajnali nyolc óra nyolc perckor arra keltem, hogy Camille kopog az ajtómon, hogy keljek fel, mert nagyon sajnálja, de Alexis lekéste a buszát a suliba, és el kell vinnie, de így a lányokat nekem meg kell. Ahogy ott álltam kócosan, pizsamában a résnyire nyitott ajtóban, és gyakori pislogások és iszonyú lassú agyműködés közben próbáltam 1. nem hatalmasat ásítani a munkaadóm arcába, 2. felfogni, hogy mi van. Kicsit nehéz volt, és úgy fél percig még reméltem, hogy ezt is csak álmodom. De sajnos nem, úgyhogy volt körülbelül 12 percem elkészülni, úgy, hogy Camille szinte rögtön lelépett, és rám hagyta a visító Marie-t, aki csak ült a lépcsőn és vonyított a semmiért. Ilyenkor nagyban áldom a sorsot, hogy a szobámból nyílik a fürdőszoba, így még volt további 5 percem, mielőtt kilépek és meg kell birkóznom a reggeli hisztivel. Csodával határos módon pont mire végeztem a fürdőszobában, addigra rájött, hogy senki sem figyel rá, és lehet, hogy abba kéne hagynia. Ez egy nagyon bölcs döntés volt a részéről, amilyen állapotban én akkor voltam, mindenki jobban járt így. A suli-bolt-pékség körutat bejártam, és mire hazaértem a végén, addigra már egészen felébredtem, és visszatekintve az indulásra azért csodálkoztam 1. azon, hogy odataláltam a suliba, 2. azon, hogy egyetlenegy villanyoszlopot/embert/autót nem gázoltam el a babakocsit tolva, gyakorlatilag csukott szemmel caplatva, mint egy alvajáró. Vagy zombi, lehet választani, kinek mi jut rólam eszébe. De lehetőleg NE mondjátok el, melyiket választottátok.

Utána itt a házban is csomó teendőm volt ma, úgyhogy ebből a szempontból nem volt baj, hogy időben felkeltem, na de azért…nem esett jól. Mosógépbe bepakolás, szárítóba átpakolás, konyhát rendbe szedni, aztán már mehettem is Marie-ért a suliba, ma csak fél 12ig volt, ilyenkor semmire sincs idő. Hazahoztam, ebéd aztán szundi. Én meg beígértem, hogy sütök palacsintát, délelőtt vettem rendes palacsintasütőt, mert az nem volt, bekevertem a tésztát…és tádámm,nem működik a tűzhely. Azt hittem eldobom az agyam, ott vagyok ötvenliternyi tésztával, és dobhatom ki…?Aztán találtam valami partikészletet, vagy nem tudom, mikor szokták használni, de ilyen sütőlap kicsi kör alakú mélyedésekkel, minipalacsinta sütő. Nagyon vicces, végül azzal csináltam a palikat, és tökre élveztem, jók lettek, meg csináltam olyat is, aminek a tésztájába reszeltem almát, és úgy sütöttem meg, meg olyat is, amiben egy vékony szelet almát belesütöttem, ilyen kis félbehajtott hipermini palacsinta lett, de nagyon finom volt. Nekik is nagyon ízlett, úgyhogy végül megérte egy órát állni a tűzforró sütőlap mellett.

2010. szeptember 27., hétfő

Egész emberi időben sikerült reggel felkelnem, szóval nagyjából kipihentem magam, hogy délelőtt találkozhassak Lilivel, akinek ma volt az első órája a nyelvsuliban. Mondta, hogy tetszett neki, de hogy a csoport 90%-a német, és hogy ők ott németül karattyolnak csomót, ami nem túl jó…remélem, nálunk nem így lesz, bár amikor bent voltam beiratkozni, meg utána fizetni, akkor azért nagyon azt láttam, hogy mindenhonnan vannak emberek. Persze itt tényleg nagyon sok a német au-pairként, de azért remélem, nekünk kicsit vegyesebb lesz a csoportunk. Nagyon várom már, én csütörtökön kezdek, úgyhogy tegnap be is vásároltunk füzetből, ami kellhet a sulira.

Ezen kívül a napban még az volt az érdekes, hogy ahogy jártam-keltem a városban, csomó ismerős illatot éreztem, mind olyanokat, amik emlékeztetnek valamire-valakire.

Egyébként is ezek az illatok furcsa dolgok, talán először akkor jöttem rá, hogy milyen erejük lehet, amikor anno a sulival Londonban voltam, és utána pár héttel itthon megéreztem egy olyan illatot, ami ahhoz kötődött, és felidéződött minden emlék. Az egész pedig csak annyi volt, hogy pár héttel később ugyanolyan tusfürdőt használtam, amit Londonban egész héten, de előtte sosem. Attól kezdve mindig úgy van, hogy ha valami fontosabb utazás következik, tábor, bármi, akkor előtte mindig egy rituálé kiválasztani a tusfürdőt. Végigpróbálok vagy tizet, mire eldöntöm, hogy ennek és ennek az útnak mi legyen az illata. Sajnos a londonira nem emlékszem, hogy milyen fajta volt, de ha magát az illatot megérezném, akkor biztos, hogy eszembe jutna. Így volt ez Párizzsal is, amikor úgy másfél éve itt voltunk a sulival, akkor is választottam egyet, ami Fa tusfürdő volt, valami piros bogyós dologból…a neve nem jut eszembe, de olyat sokszor vettem, és a mostani Párizst is azzal indítottam. Amire még emlékszem, az a sítábor kókuszos tusfürdője, most épp az van.

Kár, hogy míg most itt vagyok, nem tudok egy külön illatot kiválasztani, azért egy teljes évig kicsit sok lenne ugyanazt használni…de itt például ott van az a tusfürdő, amivel a kicsit fürdetem. Ő mindig ugyanazt használja, ezt az illatot is megjegyeztem már.

De nem csak a tusfürdőkkel van ez így, hanem volt egy parfümöm, ami még mindig van, illetve újra és újra évek óta azt kapok a TélapótólJ Nagyon gyorsan elillan az illata, ez az egy baj van vele, de mindig csak különleges alkalmakkor használom, vagyis akkor, amikor egy alkalmat különlegesnek várok, és általában végül az is szokott lenni, úgyhogy ez a parfüm is sok szép, vagy meghatározó emléket hoz elő.

Azt figyeltem meg, hogy ha este, vagy reggel itt kinyitom az ablakot, valahogy más a friss levegő illata, mint otthon. Tényleg más, ez is mindig ide fog kötni, bár ezt máshol nem lehet érezni, úgyhogy nehéz lesz felidézni.

Hogy visszakanyarodjak oda, ahonnan elindultam, hogy tegnap milyen ismerős illatokkal találkoztam…például az aluljáróban (nagy dolog, hogy ott ilyet lehet érezni, mert általában iszonyú büdös van) megcsapott az a…karácsonyi illat. Tudjátok, narancs, fahéj, szegfűszeg…nem is lehet pontosan behatárolni, de egy fél percre tényleg azt hittem, hogy már december közepén járunk, és nemsokára karácsony lesz, nagyon a hatalmába kerített.

Ezen kívül vannak emberek, akikhez tartozik egy-egy illat, ami utánozhatatlan, de hasonlók persze néha vannak. Általában ez a számomra kedves embereknél szokott megragadni, és ha valahol megérzem ezt, általában buszon, metrón, ahol rengeteg ember van, elkezdek körbenézni, hátha ott van valahol. Ez volt tegnap is, a metrón ülve, és kicsit nevettem magamon, de azért körülnéztem, hogy itt van-e…de persze nem volt.:)

Na, szóval az úgy volt…így kezdődik az összes veszélyes sztori. Akkor viszont én nem így kezdem, mert egy nyugodt, békés, pihenős, nagyon francia hétvégéről írok most. Persze azért voltak itt is itt-ott bökkenők, mint ahogy azt már megszokhattuk.

Pénteken este fél 9kor indultam el a gyerekekkel, 9kor találkoztunk Charles de Gaulle-Étoile-nál a család többi részével. Nekem van bérletem, gond egy szál se’, a kicsinek még nem kell, úgyhogy két jegyre volt csak szükségünk, amit végül a nagy reggeli rohanásban Camille elfelejtett odaadni. De mivel Alexis busszal jár iskolába, neki van egy rakat jegye, és azt mondta, szerinte jó RER-re is, én kicsit gyanakodtam az elején, de végül hittem neki, mert mégiscsak ő van otthon, én meg még jegyet nem is láttam, legalábbis sosem néztem meg rendesen, mert ugye nekem az első perctől kezdve ott volt a bérletem, úgyhogy csak igaza van. Hát nem lett. Úgyhogy este fél 9kor nagy lazán kiosztom a gyerekeknek a jegyet, az automata meg szépen visszadobta. Úgy tudsz csak lemenni az RERhez, hogy a jegyet benyomod a gépbe, az beolvassa, akkor tudsz átmenni azon a forgókaros bigyón, ami alatt még akár át is bújhatnál, de utána még van egy ajtó, ami viszont tényleg csak akkor nyílik, ha beolvasta az érvényes jegyet-bérletet. Tehát a helyzet az volt, hogy ott álltam a 3 gyerekkel, ilyen későn már nyilván nincsen jegypénztár. Már majdnem elkeseredtem, na, de sebaj, van automata, veszünk ott jegyet. Oké. Mennyi egy jegy? 3.60. Klassz. És az automata csak fémpénzt vagy kártyát fogad el, nálam nyilván papírpénz volt, azért a kártyámat meg csak nagyon végső esetben, úgyhogy akkor már tényleg nem nagyon volt mit tenni, mint kitalálni, hogy hogyan tudom becsempészni őket. Igazából nem volt nehéz, és már az elején átsuhant az agyamon az ötlet, hogy mi lenne ha…de azért inkább megmozgattam minden követ, hátha sikerül szabálytisztelően eljárni. De nem sikerült, így sajnos csalni kellett. Nem volt olyan nehéz, mivel én benyomtam a bérletemet, átmentem a forgókaron, az ajtó ugye kinyílt, én meg fogtam addig, míg a gyerekek átmásztak a kar alatt, és besurrantunk. Nagyon pöpecül megoldottam, csak igazából eléggé necces volt, mert ilyen későn még nem nagyon REReztem, és nem tudtam, hogy van-e esélye annak, hogy megjelenik egy ellenőr a vonaton. Nem lenne túl logikus, mert mindenhol ez a beléptetőrendszer van, persze láttam néhány laza csávót belógni, de alapvetően 100ból 99,5 embernek van bérlete-jegye, úgyhogy ellenőrre nem sok szükség van. De azért mégis…úgyhogy megmondtam a gyerekeknek, hogyha jön ellenőr, csak én beszélek, kitaláltam, hogy mit mondanék és nagyon jól kidumálnám magunkat. De végül nem jött, és nem bántam túlzottan, hogy a szuper védőbeszédem kimaradt az esti programból. De megtartjuk, ki tudja, még mikor fog kelleni?!

Azért megnyugtató volt kiérni a friss(?) esti levegőre 9 után nem sokkal az Étoile-nál, a Champs Élysées végén, és megcsodálni az esti Párizst, a fényeivel, nyüzsgésével. A Diadalív ott állt, kivilágítva, a mögöttünk levő épületet pedig percenként változó színű fény világította meg. Imádtam. A gyerekek is rá-rácsodálkoztak mindenre, így gyorsan eltelt az az 5-10 perc, amíg Grégoire-ra vártunk. Aki volt már ezen a helyen, az tudja, hogy milyen a körforgalom a Diadalív körül. Nincsenek sávok felfestve, csak egy hatalmas, macskaköves gyűrű, ahová egy csomó út fut be, autók jönnek minden elképzelhető és elképzelhetetlen irányból, zűrös kavalkád az egész. Na, ennek a szélére parkolt be Grégoire, és vagy 40 percet dekkoltunk ott, én már azon is csodálkoztam, hogy senki nem szedi le a fejünket, ha egy percre megáll ott, amíg beszállunk. Közben a forgalom centiméterekkel mellettünk robogott, de úgy látszik, ez normális, mert senki nem dudált, rázta az öklét, semmilyen attrocitás nem ért minket. Bekötöttük a gyerekeket az ülésbe, én is beültem, csomagok a helyükön, már csak Camille-ra vártunk, aki taxival próbált eljutni a reptérről az Étoile-hoz. Na ez egy igazi mission impossible. A legdurvább budapesti dugó semmi ehhez képest, ami péntek esténként van Párizsban. Apuci felhívta anyucit, megbeszélték, hogy anyuci a dugóban ül egy taxiban, és még jó idő, míg ideér, ezért Grégoire vidáman közölte, hogy ő elmegy vacsit venni, addig maradjunk itt a kocsiban (még mindig az Étoile szélén), és lelépett úgy 20 percre, hogy aztán visszatérjen úgy negyven kiló Mekis vacsorával. Egész végig azt vártam, hogy mikor fog egy rendőr bekopogni az ablakon, hogy húzzunk már onnan a francba, az nem parkoló (tényleg nem az, főleg nem háromnegyed órára), de semmi sem történt. Tehát végül nagyon hosszú idő elteltével megtelt a kocsi, és elindultunk kifelé Párizsból (Mission Impossible 2.) Akármennyire is lassan haladt, dugó volt meg minden, mégis élveztem, hiszen egy francia család francia autójában ültem a szokásos párizsi dugóban. És a Diadalív körforgalmát nem fényképezőt szorongatva bámultam, hanem autóval mentem át rajta, és az ablakból néztem fel rá. Az egész olyan…”belsős” volt. Élveztem. A kifelé vezető úton (szintén araszolva), ha jobbra néztünk, ráláttunk az Eiffel- toronyra, ami szokásos esti csillogásában tündökölt, annyira giccses, de annyira szép! Végül fél 12kor érkeztünk meg egy nagyon, nagyon pici településre, talán még annak sem lehet nevezni, csak néhány házból áll. Merry-la-Vallée-nak hívják, itt van Grégoire családjának a „hétvégi háza”.  A gyerekeket rögtön ágyba dugták, már nagyon késő volt nekik, megmutatták a szobámat, és Camille vidáman közölte, hogy csak egy pók van benn, de ez a fajta nem csíp, úgyhogy semmi baj. Hallottam már a gyerekektől, hogy mik élnek itt vidéken, mekkora pókot láttak már itt, és hogy rengeteg van belőlük, úgyhogy azzal az egy barátommal még nagyon kibékültem volna. Azok sokkal jobban zavartak, amiket nem láttam, de szinte biztos, hogy voltak. Így hát laza két órába telt, míg úgy-ahogy sikerült elaludnom, nem különösebben éreztem magam biztonságban az említett okok miatt.

A reggel azért elég nagy megkönnyebbülést jelentett, az ember valahogy mindig jobban érzi magát világosban, ha látja, hogy mi van körülötte. Most nem a szobámról beszélek, hanem magáról a helyről, a házról, a birtokról. A délelőtt folyamán még jöttek új rokonok, és végül 13an lettünk, és ez a ház akkora, hogy bőven volt hely mindenkinek. A „ház” szó talán kicsit lealacsonyító is, ha itt használom. Hatalmas. Rengeteg szoba, két óriási nappali, 4 vagy 5 fürdőszoba. És nem (csak) a ház az, ami ilyen szokatlanul óriási. A föld, ami hozzá tartozik. Pontosan nem is tudom, hogy meddig az övék, mert kerítés nincs is, de ha azt mondom, hogy van veteményes kert, gyümölcsös almafákkal, kis tó, erdős rész, szántóföld, mindenféle mezőgazdasági melléképület, és egy teniszpálya is, akkor azért valamennyire lehet érezni, hogy mekkora. De semmilyen fénykép, semmilyen leírás nem tudja visszaadni, csak ha ott van az ember és látja. Tehát délelőtt bejártam ezt a részt, Pauline végigvezetett, fotóztam. Mostmár hűvös itt az idő, esett is akkor éjjel, úgyhogy vizes volt minden, kaptam gumicsizmát, ami nem különösebben volt az én méretem, elvileg csak eggyel nagyobb, gyakorlatilag 3 mérettel biztos, de legalább nem ázott el sem a Tiszám, sem a nadrágom szára. De messziről azért vicces lehetett, ahogy a buckákon egyensúlyoztam…

Mikor bejártunk mindent, és valóban megláttam, hogy milyen nagy is  a terület, ami a házhoz tartozik, megkérdeztem Pauline-t, hogy akkor ugye az apukája itt nőtt fel? Amire a válasz az volt, hogy nem, ez csak a hétvégi ház volt. Már akkor is. Hihetetlen.

Ez után nem sokkal már jött is az ebéd, a franciák olyan korán esznek. Nálunk otthon az ebéd általában 3-4 órakor van, itt akármilyen későn is reggeliznek, 1 körül már ebéd van. Az egy körül jelen esetben fél kettőt jelentett, és azzal indult, hogy „apéritif” az egyik nappaliban, Gyümölcslevek, üdítők, ropogtatni valók, beszélgetés. Utána át a másik nappaliba, aminek egy része az étkező, leültünk, előétel. Valamilyen saláta volt, kicsit ahhoz hasonlított, amit mi otthon francia salátának hívunk, de nem pont ugyanaz volt. Hozzá baguette, kis karika kolbászok, meg még valami, aminek elfelejtettem a nevét, de az olivaolajban tocsogott, úgyhogy nem mertem megkóstolni. Elvileg valami görög dolog és nagyon finom. Hát, ha ők így szeretik, meghagytam nekik. Ez után a főétel, ami paradicsomba töltött tojásos keverék volt tésztával. Ennek nem sok íze volt, de rossznak nem volt rossz, úgyhogy megettem. Utána jön a sajt. A sajt itt szent és kihagyhatatlan, bár ezzel nem hinném, hogy bárkinek is újat mondtam. Szintén előkerült a baguette, azzal ettük a sajtot, hozzá vörösbor. Végül a desszert, ami csokitorta volt, az a fajta, amikor csak összekeverik a tésztát, be a formába és aztán a sütőbe, szóval semmi krém vagy ilyesmi…de nem is hiányzik belőle. Nagyon csokis volt, tömény, sűrű tésztájú és iszonyat finom. Ezzel ért véget az ebéd, illetve…lepakoltuk az asztalt, újra át a másik nappaliba (nem hiszem, hogy ez az állandó vándorlás mindenhol így van, de most így volt, úgyhogy nem felejthetem ki), ahol kávé jött és csoki. Hmm. Itt viszont már tényleg vége. És ami érdekes, hogy mint mindenki, én is végigettem az egész menüt, semmit nem hagytam ki, és semmiből sem ettem túl keveset, szóval nem azt kell elképzelni, hogy mindenből csak két falat van, és nem több. Viszont túl sokat sem, de ha mindenből egy kisebb adagot eszem, azt gondolnánk, hogy még úgy is lehetetlen ennyit végigenni. Pedig nem. Sokáig esznek, sok félét, s így tulajdonképpen sokat is, de mégsem úgy, mint mi otthon. Amikor az ebéd végén felálltam az asztaltól, véletelnül sem éreztem azt, hogy egy falat sem férne már belém, mert igenis, bőven tudtam volna még enni. De nem kell, mert elég ez is. Nem voltam éhes, de nem laktam jól. Illetve, de. Csak egészen mást jelent itt jóllakni, mint otthon. A magyar szokások mik is? „Mindegy, csak sok legyen.” Na jó, mindegynek éppen nem mindegy, de soknak sok legyen, az biztos. Éttermekben is, mindenhol otthon hatalmas adagokat eszünk, és addig eszünk, amíg azt nem érezzük, hogy „jól laktunk”, mert már egy falat sem férne belénk. Itt ez egészen másképp van, és így nem is csoda, hogy a késői vacsoránál is meg tudják ismételni ezt, ha nem is ilyen sok fogással, de sokkal nagyobb szerepe van a vacsorának, mint nálunk. Ők nem intézik el egy sonkás szendviccsel.

Ebéd után tettem egy kis sétát egyedül, újra csináltam fotókat. Akkor nagyon hideg volt, pulóver, sál, kabát, és majd’ megfagytam. Ahol a fák közül kiértem, nagyon erős hideg szél fújt, idén először éreztem olyat, hogy lefagy az orrom hegye és a füleim is. De friss volt a levegő, úgyhogy nem bántam, és kicsit még jól is esett, meg persze utána visszatérni a meleg házba is. Itt már nagyon fáradt voltam, és nem nagyon tudtam, mikor lesz vacsora, de sejtettem, hogy 7 előtt biztos nem, úgyhogy lefeküdtem kicsit aludni, aztán meg olvastam.  Nyolc után nem sokkal feljött Camille megnézni, hogy mi van velem, és szólni, hogy lassan jöjjek le, vacsora. A nappali-étkezőben nagyon barátságos volt a hangulat, nagyon jó volt belépni. A kandallóban pattogott a tűz, a család nagy része ott volt, ment a tv, néhányan újságot olvastak, de közben folyamatosan ment a beszélgetés is. De a kandalló volt a legjobb, egészen más az a meleg, amikor a kandalló fűti a szobát, mint mikor radiátorok. És az égő tűz hangja, ahogy ropog, pattog a tüzifa…imádom! Végül a vacsi fél 9kor kezdődött, és tényleg éhes is voltam. Ez normálisan velem nem fordul elő, mert ha háromkor rendesen megebédelek – olyan magyar ebéd-módra -, akkor én este már nem vagyok éhes, és nem eszem semmit, ami nem is baj. Este háromnegyed 10kor álltam fel az asztaltól, akkor fejeztük be a vacsit, ami előételből, sós „tarte”-ból, sajtokból és desszertként gyümölcssalátából állt. Nagyon finom volt, de szerintem még soha életemben nem ettem még ilyen későn ilyen sokat. Főbenjáró bűn volt, de nagyon jól esett. És még aludni is tudtam, pedig ha este eszem, vagy nagyon rosszul alszom, vagy nagyon rosszat álmodok. Most viszont jól aludtam, és még rosszat sem álmodtam…báár…de nem.

Vasárnap reggel háromnegyed 10 volt, mire letámolyogtam, ekkora már a család nagy része ébren volt, de sokan elmentek misére, úgyhogy majdnem üres volt a ház. Úgyhogy viszonylagos nyugalomban megreggeliztem, segítettem megteríteni az ebédhez, aztán leültem olvasni megint.

Az ebéd a szombatihoz hasonlóan zajlott, sok fogással, finomságokkal, jól esett, de megint nem „laktam jól”, úgymond. De elég volt. Végül fél négykor indultunk el, és negyed nyolcra értünk haza, Maisons-Laffitte-be.

Jó volt ez a hétvége, nyugodt, természetközeli, és már tényleg hiányzott a vidék, jól estek a séták. Szeretem a vidéket, pedig igen, finnyás vagyok, és félek a pókoktól, békáktól, kígyóktól, pedig mindez szinte alapvető vidéken…de akkor is szeretem, és egy kicsi mindig kell, jól esik belőle. A végén viszont mindig vágyom vissza a városba, és mindig jó visszaérni. Eddig most volt a legjobb megérkezni Maisons-Laffitte-be, most kicsit azt éreztem: „De jó újra itthon.” Tehát van, amihez képest ide hazaérkezem. De innen még van hova hazamenni, tehát nem ez az otthonom. Az otthonod az, ahonnan már nem tudsz úgy elmenni, hogy azt mondod: „haza megyek.” Mert otthon vagy.

Hát ez a péntek termékeny lesz, úgy tűnik...:D

Sokatokkal ahogy beszélek itt-ott, írjátok, hogy "majd ha hazajössz, akkor..."...és itt kezdődik, hogy majd ezt meg azt csináljuk:)alig várom!:) csak mindig elfelejtem, hogy mik azok, amik szóba kerülnek (a legtöbb persze valami eszement hülyeség:)), úgyhogy most itt azonnal elkezdek egy listát, ahol összegyűjtöm, hogy mi mindent kell csinálni majd mikor hazamegyek, és majd mindig frissítem, ha előálltok valami jó ötlettel.:)

HAZATÉRÉS UTÁNI PROGRAMLISTA

1.) all night long legóparty.

2.) vacsoracsata:)

3.) vegyespáros strandröpi

4.)konyhában Lady Gaga-ra táncolás

5.) Lilivel könyvet írni, bármilyet, csak legyen valami jó:)

A délelőtti hosszas eszmefuttatásom után azért írok néhány sort még úgy rendesen is. A tegnapi nap nagyon jó volt megint, orvososat játszottunk, műtét meg minden, sokat videóztam és fotóztam, úgyhogy mostmár van képem is róluk, sőt, közös is. Eddig nem nagyon akartam őket fényképezni, nem tudtam, hogy reagálnának rá, de fel sem veszik. Játszanak tovább, mintha mi sem történt volna.

Tegnap este még össze is kellett pakolnom a hétvégére, mert ma este indulunk Bourgogneba a családdal. Pontosabban heten. A szülők, a gyerekek és Alexis egy barátja meg én.

Ma reggel én vittem őket suliba, mert Camille ma Londonban van, de legalábbis valahol Angliában, de a héten volt bár Luxemburgban is…nem rossz munka.:) Szóval én vittem őket, meg én csináltam mindent reggel, úgyhogy 7 előtt keltem, ami szörnyű volt, amióta itt vagyok, nem keltem ilyen korán…eléggé megviselt. És ha ez még nem lett volna elég, ki volt velem az ágyamban? Na kivel aludtam? Hát persze, hogy egy méretes pókkal. Egyszerűen nem hiszem el, otthon 19 év alatt nem volt ennyi pókos eksön, mint itt…váá. Ők meg azt mondják, hogy itt náluk még sosem volt ennyi pók…rejtélyes.

Az este az nagyon meg van szervezve. Én itthonról fél 9kor indulok a gyerekekkel, és RERrel bemegyünk a Charles de Gaulle-ra, a Diadalívhez. Oda fog jönni Grégoire a kocsival, amibe már tegnap este bepakoltuk a cuccokat. Ő szedi össze Alexis haverját is, és Camille pedig a reptérről egyenesen oda jön, szintén RERrel. Egy élmény lesz…Az út meg elég hosszú szerintem, úgyhogy sejtem, hogy olyan éjfél-hajnali egy felé fogunk leérni. De egyébként nagyon várom, biztos szép lesz, nagyon nagyon. Kirándulunk majd meg ilyesmi. Azt pontosan nem tudom, hogy most milyen rokonok vannak ott vagy vannak-e egyáltalán, mert ahányan vannak, annyi félét mondanak, de ha a gyerekek és Camille között kell választanom, hogy kinek hiszek, akkor inkább Camillenak, és ebben az esetben Grégoire testvérei laknak ott. Na majd meglátjuk, de iszonyú kíváncsi vagyok, és nagyon sokat várok ettől a hétvégétől, nagyon rosszul viselném, ha csalódnom kéne! Főképp úgy, hogy a hétvégi kiruccanás kedvéért kihagyom az au-paires összeröffenést, azt, ahol az összes lány (és fiú, bár az arány úgy 99,5-0,5 lehet szerintem, a lányok javára) ott lesz, aki ezzel a céggel jött ki, a múltkor számoltam a listát, ha jól emlékszem, majdnem kétszázan. De Lili lesz olyan drága, hogy tartja a frontot, és elmegy megnézni, hogy mi a helyzet az „au-pair party”-n…mert ez a neve. De ilyen sütievős-beszélgetős babazsúr lesz, délután.

Mára ennyi, jók legyetek a hétvégén, és küldjetek szép időjárást erre, vasárnap találkozunk:)!!

Tegnap este elalvás előtt sokat gondolkoztam azokon a dolgokon, amiken ezekben a napokban és hetekben, később majd hónapokban keresztülmegyek. Azon, hogy kijötte ide, és hogy sejtettem, mi vár itt rám, és többé-kevésbé az is fogadott, szóval nyersen és tényszerűen nem ért nagy meglepetés. Viszont ahogy ezt belül megélem, az az, ami fontos, és ez viszi előre a cselekedeteket is, és így tovább, és együtt ezekből valami egészen új épül. Amire nem voltam felkészülve, amire nem számítottam, vagy talán mégis, csak nem tudtam elképzelni, hogy milyen lesz.

A dolog ott kezdődik, hogy hirtelen lett három gyerekem, akik egyik pillanatról a másikra be kell, hogy fogadjanak, és én is őket, hiszen a napjuk nagy részét az iskolán kívül velem töltik, és csak nagyon kicsi töredék az, ami a szüleikkel telik. A hétvége az egyedüli igazán közös.

Már megszokták, hogy minden évben jön egy lány, és év végén elmegy, és úgy vannak nevelve, hogy tisztelettudóan kell velem beszélniük, amit mondok, az úgy van, nincsen feleselés. Tehát olyan problémám sosem volt, mint amit a filmekben lehet látni, hogy jön a bébiszitter, és a gyerek elbújik előle, meg leönti szándékosan kakaóval, rugdossa, az utcán kitépi a kezét a kezéből és elfut, a házban megijeszti, rátöri az ajtót a fürdőszobában, komplett hülyét csinál belőle. Szóval a „szófogadó gyerekeket” valamilyen szinten „készen” kaptam, azt a bizonyos szintű tekintélyt, amim van, nem kellett kivívnom. Nagyon furcsa volt, hogy szinte az első napon, amikor megjöttem és pár órára egyedül maradtam a gyerekekkel, tőlem kértek engedélyt, hogy nézhessenek TVt, tőlem kérdezték a vacsinál, hogy ehetnek-e mégegy szelet pizzát vagy amikor az első különórára vittem őket, tőlem kérdezték, hogy hova megyünk, hánykor kezdődik, mi lesz ott, és mikor lesz vége, és hogy ugye jövök értük, ha befejeződik? És ezek nekik mind természetesek, és mostmár nekem is, de ezzel, hogy azt, hogy mit szabad és mit nem, én rendelkezem, hatalom került a kezembe, amivel nagyon óvatosan és hatalmas felelősséggel kell bánni.

És az én hatalmam addig terjed, amíg a szülők haza nem érnek, utána ők a főnökök, ez így természetes. Olyankor pihenek, kicsit kifújom magam, és a szobám ablakából elnézem őket, ahogy kinn ugrálnak a trambulinon,és tudom, hogy most nem az én felelősségem az, hogyha mellélép és leesik vagy ha megbotlik a járdaszegélyben. És jó ez, hogy nap mint nap estére, hétvégén pedig két teljes napra szabadságolhatom magam, és ki tudok bújni a felelősség alól, mert fárasztó. Jó velük lenni, és odafigyelni rájuk, vigyázni, ott lenni, ha baj van, vigasztalni, nyugtatni, leszidni, ha olyat csinált, amit nagyon nem szabad, együtt játszani, az iskolába értük menni, mindez jó, de mindig nagyon jól jön a hétvége, amikor kimozdulhatok, és ezek a dolgok egy időre megszűnnek. Ilyenkor, Párizs felé az RERen sokszor elgondolkozom, hogy igen ám, most megjöttek a szülők, én pedig lelépek, szabad vagyok, és este sem kell néznem, hogy mikor érek haza. De lesz az az idő, amikor én leszek az a szülő, aki hazajön a munkából, és leül a gyerekekkel, és a hétvégét is együtt töltik, és ott sosincs kibúvó a felelősség alól. Soha többet, mert a gyereked ott lesz egész, egész életedben, és sok idő míg felnő, de utána is a gyereked marad. Elgondolkoztam, hogy van-e mégegy ilyen kapcsolat az életben, ami ennyire biztos, és stabil…és nincs. Ott vannak a barátságok, amik nagyon de nagyon fontosak nekem is, és igenis vannak életre szóló barátságok, de azt, hogy kiből lesz életre szóló barát, csak akkor tudhatod meg, amikor az életed végén vagy, visszatekintesz, és elmondhatod, hogy igen, ő végig mellettem volt, szerencsés vagyok, hogy ilyen barátom van. Ott vannak a szerelmek, ami talán a legkevésbé stabil, mert annyira összetett, annyira sok dolog kell, hogy passzoljon, és ha ez a sok dolog mind-mind passzol, akkor sem tudhatjuk, hogy másnap mi történik.

 De már az is hatalmas dolog, ha az ember megtalálja azt, akit igazán szerethet, akiről tudja, hogy vele összetarozik. Akivel sok a közös emléke, akivel egy-egy zeneszám hallgatásakor ugyanarra a mosolyra húzódik a szájuk, mert mindkettőnek ugyanaz jut az eszébe a zenéről, és tudják, hogy a másik is arra gondol. És amikor elhangzik valami, és senki nem nevet, csak ők ketten, és rengeteg bennük a közös dolog, de vannak különbségek is, pont, amennyi kell. És amikor befejezik egymás mondatait, vagy eszükbe jut valami, és mire kimondanák, kimondja a másik, mert egy rugóra jár az agyuk. Megtalálni azt az embert, akit a hibáival el tudunk fogadni, sőt, azoktól tökéletes. Attól tökéletes, hogy tökéletlen, de még így is Ő az. Azt, akinél annyi szebb, annyi jobb akadhat, de meg sem látjuk azt a sok másikat, mert nem számítanak. Aki megtalálja ezt az embert, már nagyon szerencsés. Ekkor már csak az kell, hogy az az ember viszont szeresse.

És ha mindez megvan, és a legjobban alakul minden, akkor összeházasodnak, ami igaz, életre szól, és mindenki ezt szeretné, de sajnos nagyon sok nem így alakul. Tehát a „míg a halál el nem választ” sem ad biztosítékot arra, hogy tényleg csak az választhat el.

Viszont a gyereked örökké a gyereked marad, akármit is csinálsz, és egész életedben ott lesz, viszont azért, hogy ez a kapcsolat mindig jó legyen, feltétlen szeretettel, azért nagyon, nagyon sokat kell tenni, mert nagyon nehéz, de minden fáradságot megér.

2010. szeptember 22.

Most egy kicsit csalok, mert igazából már 23-a van, de olyan kevés ideje, hogy az nem számít. Meg hát 22 perc alatt nem tud sok minden történni.

Nyugtató zenéket hallgatok és írok. Ákos, Sting, Cranberries, lassabb Kispál számok, Hiperkarma… lehet, hogy bealszom rajtuk.:)De nem, semmiképp, ezt szeretném befejezni.

A tegnap délután, inkább este, ami a napból maradt, miután írtam, nagyon jól ment. A két lánnyal sokat bohóckodtunk, volt egy kis tvzés is, Marie néhány mesétől fél, olyankor bebújik az ölembe, háttal a tvnek és onnan pislog hátrafelé, hogy elmúlt-e már az a rész, és ha nem, akkor visszafordul és hihetetlenül kétségbeesetten néz rám, hogy ettől fél és jajj. Annyira édes ilyenkor.:)

Aztán este még fényképeket nézegettünk, láttam képeket az előző au-pairekről, meséltek is róluk (volt egy lány aki 3 évig volt velük…nem semmi!)aztán meg behoztam őket a szobámba, ahova alapvetően nem nagyon jöhetnek be, úgyhogy már ez magában is izgalmas volt, és a falaim ugye tele vannak fotókkal, amiket még otthonról hoztam. Családi utazások, osztálykirándulások, táborok, bulik, ballagás, szalagavató…megmutattam nekik a képeket, és meséltem hozzá, hogy melyiken mi történik, melyiken ki van. Tetszett nekik.

Szeretem ezeket a képeket, már kívülről tudom, hogy melyik hol van, hogy jönnek sorban és kiről hol találok fotót a falon, de szinte minden nap elidőzöm azzal, hogy megállok előttük…tehát előttetek. És nézlek titeket.:) Ez persze annyira nem különleges, mert a fénykép azért van, hogy nézzék, mindenki a legjobb formáját hozza rajta, vagy valami ahhoz közelit…bezzeg ha megfordítjuk a helyzetet! Ti itt figyeltek mindig, minden reggel, amikor kitápászkodom az ágyból hulla fáradtan, vagy amikor most írok, vagy amikor tornázok a szoba közepén, vagy amikor telefonálok…még azt is hallgatjátok. Tényleg vicces, amikor nyomom a tornát, és „huszonhat…huszoooonhét…huszoooonnyooooooolc…te ott a falról ne vigyorogj…huszonkileeeeeeenc…ne bámulj máár…harminc”. De egy-ketten nagyon nem vagytok jól neveltek, mert még így is ugyanúgy, szakadatlanul vigyorogva néztek. Ejj, ejj…J

De büntetésből (vagy a bűntudattól) azért néha egy-egy kép megadja magát, és lepottyan. Főleg azok, amiket az ablakkeretbe tuszkoltam be, könnyen kiesnek, ha meglibbenti őket a huzat. Szóval viselkedjetek jól, különben jön a legnagyobb büntetés. A fiók legmélye. Sötét, hideg és brr…

A képeken túllépve, visszatérve a valóságba, a mai naphoz (illetve, ha a csalást figyelembe vesszük, akkor tegnaphoz) érkezünk. A szerdát mindig nagyon szeretem, mert csak délelőtt kell dolgozni, és aztán szabad vagyok. Általában nyugisan telik, Camille elmegy ugye fél 9-9 felé, 3 óra együtt a csajokkal aztán pihi. Ma reggel is felkeltem negyed 9kor, azzal nagyot nem hibázhatok, mert azért azt nem akartam megkockáztatni, hogy Camille indulás előtt két perccel elkezdjen dörömbölni, hogy keljek fel, mert elmegy. Olyankor úgy nem vagyok túl hatékony. Fél 9kor letámolygok…nagy mosollyal köszönt, és közli, hogy ma csak fél 10kor megy el. Ez igazán remek hír, de mondjuk aludhattam volna még egy órát, ha ezt tudom. Éljen. Persze visszafeküdni már nem volt értelme, úgyhogy elszúrtam azt az órát. Emellett a nyugis szerda délelőttnek lőttek, mert mondta, hogy Pauline-nak ma kezdődik a hittan, úgyhogy fél 11re el kéne vinnem, ugye Marie egyedül sosem maradhat a házban, akkor ő is jön. Pauline-t elviszem, aztán amíg ő nem végez, akkor menjek el a könyvesboltba venni egy könyvet, utána Marie-val a könyvtárba, aztán még vegyek baguette-t is, meg valami finomságot a lányoknak, és aztán menjek Pauline-ért fél 12re. Aztán haza. Mikor ezt így végigmondta, azt hittem, rosszul hallok. Sem a könyvtárban, sem a hittanos helyen ne voltam még, úgyhogy ez kicsit sok újdonság volt egyszerre. De végül nagyon jól sült el az egész, mert nagyon szép idő volt ma, napsütésben sétálni a városban és tevékenykedni, igazán nem volt olyan vészes, mint amire számítottam. És mostmár tudom, hol a könyvtár, úgyhogy szerintem be fogok iratkozni. Mikor hazaértünk, akkor szinte rögtön kivégeztük Marie-val mind az öt könyvet, amit kivettünk a könyvtárból, úgyhogy nemsokára mehetünk megint… aztán meg Pauline összeszedett egy nagy kupac plüssállatot meg mindenféle babaruhát, és szerencsétlen zsiráfok, macik, lovak meg amit csak el tudtok képzelni…mind-mind habos-babos „princess” ruhákban pózolt. Csináltunk belőlük kiállítást, le is fényképeztem, azért egy élmény azt a színkavalkádot nézni…vicces volt, és hipp-hopp el is telt az idő, Camille megérkezett, én összeszedtem magam, ebéd, aztán indultam Lilihez, aki all day long a gyerekekkel van, kicsit besegítettem. Nagyon jó volt az is, nem mondom, hogy nem fárasztó, volt vészhelyzet is, mint például a parkettán csordogáló vízben tocsogó gyurmapép feltörlése és ezzel egyidőben a mini műanyag konyha-kompozíció megmentése… de megérte, mert új szerelmem van, Lilinél a kisfiú annyira de annyira édes! Nagyon jól elvoltunk, gyurma (még a vízben tocsogás előtti időszakból), legózás ezerrel, ami a világ legjobb játéka, de tényleg. Ezt kérek karácsonyra, ez már biztos. Belekezdtem valami bonyolult rendőrségi rohamizé építésébe vagy vízágyú vagy valami hasonló volt…:D De az nem az én szintemhez van kitalálva, úgyhogy összekreatívkodtam magamnak egy házikót virágos kerttel meg fával meg fedett medencével. A legjobb dolog a világon! Mindeközben Mika-t hallgattunk, ami nem tudom, hogy gáz-e vagy nem, de a gyerekek szeretik…de mi isJ Nagyon fülbemászó és vidám. Úgyhogy nagy buli volt délután, kardozás, legópiszollyal (ez hülyén néz ki így leírva, de így kell) lövöldözés, minden. Senki sem szenvedett 8 napon túl gyógyuló sérülést, az alatt meg semmi sem számít.

2010. szeptember 20., 21. hétfő, kedd

Ebben a két napban annyira sok különös és említésre méltó dolog nem történt, úgyhogy arra gondoltam – mivel az nem járja, hogy nem írok semmit -, hogy összeszedem a gondolataimat, és leírok minden olyan érdekességet, amiket eddig az épp aktuális napon kihagytam, mert annyi minden történt, hogy ezek már-már eltörpültek mellette, és így ki is maradtak.

Persze azért egy-két szót tudok írni az aktuális napokról is, bár nem sok jót, hiszen részben lebetegedett a család, köztük én is, sőt, valószínűleg én hoztam. Semmi komolyra nem kell gondolni, ilyen lázas-fejfájós- fáradékonyságos dolog, gondolom ilyen influenza-féle, én ma már eléggé jól vagyok, Pauline viszont csak most kezdi, úgyhogy ő ma nem is ment suliba. Anyuka mondta, hogy valószínűleg láza volt az éjjel, de nem tudja biztosan, mert 4 lázmérőjük van de egyik sem működik. Ezen meg sem lepődtem már, ebben a házban annyi dolog van, ami nem működik. Mindenük van, minden de tényleg, és csomó minden rossz, vagy csak félig jó. Ilyen ugye az én internetem is…na de majd valamikor már csak összejön…!

A naptáramban számozom a napokat, hogy mióta vagyok itt, ami ebben a hónapban még nem a legnehezebb, tekintve, hogy elsején jöttem, így a dátum pont meg is mondja, hogy hány napja vagyok Maisons Laffitte-ban. Ma 21. van, azaz pontosan 3 hete érkeztem. Az elején még csigalassúsággal telt az idő, írtam is, hogy borzasztó lassan múlnak a napok, de remélem, sőt, szinte biztos vagyok benne, hogy fel fog gyorsulni a dolog. És így is lett, az utóbbi másfél-két hét pikk-pakk eltelt, persze, hiszen egyre jobban szokom itt a dolgokat, egyre jobban megvagyok itt, és egyre jobban látom, hogy mire mikor mennyi idő jut, be kell osztanom a napomat, mert azon kívül, hogy a gyerekekre vigyázok, és elhozom őket suliból, még a házban is vannak teendőim, nem is kevés, és emellett még a saját dolgaimmal is foglalkoznom kell. Úgyhogy egyre fontosabb az idő, és ahogy gyűlnek a feladatok, és majd lassan a nyelvsuli is elkezdődik, egyre kevesebbnek tűnik, és szépen folyamatosan visszajutok ahhoz az állapothoz, ami otthon volt jellemző, hogy kevés az a 24 óra egy napra.

Fontos az idő, mert otthon is millió és egy dolgot csináltam, állandóan rohantam, és mindenhol ott voltam, de ott mindig csak magamért feleltem, a saját problémám volt, ha elkéstem valahonnan, ha otthon hagytam valamit, és sorolhatnám a jellemző szétszórtságaimat. Itt ezt nem lehet. Fontos, hogy ha a kicsi félkor végez a suliban, akkor én félre érjek oda. Vagy kicsit korábban, de semmiképp sem később. És nem felejthetem el az uzsit összerakni és elvinni nekik, mert akkor összedől a világ, és figyelni arra, hogy előző nap mit kaptak, mert ha minden nap ugyanazt viszem, arra ráunnak. Fő a változatosság. És a vacsoráknál figyelni arra, hogy olyan legyen, amiben nincs tej, vagy csak nagyon minimális mennyiség, mert Pauline tejérzékeny. És arra is, hogy ki mit szeret, és ha a 3 gyerekből kettő imád valamit, a 3. pedig utálja, attól még nem lehet teljesen kihagyni azt az ételt, szóval néha-néha jöhet, de akkor nem elfelejteni, hogy a harmadik nem szereti, és neki teljesen mást kell kitalálni. És hogy ez mind egyszerre legyen kész, hogy ne hűljön ki a fele, hogy ne csináljak semmiből túl sokat, mert feleslegesen marad meg, de keveset se, mert akkor éhen maradnak.

Meg van minden gyereknek valami gyengepontja, amire ügyelni kell, mert ha ott valami hibádzik, akkor ott áll meg a világ. Marie-nál a sarkalatos pont a cumik. Van vagy 6-8 és ezekkel alszik. Mindig csak egy van a szájában (mondjuk ez normális, több nem fér be), de az összes többinek is ott kell lennie. Nem csinál velük semmit, csak legyenek ott. Ha nincsenek, ha csak egy is hiányzik, észreveszi, és ott akkor az egész család nekiállhat keresni, mert a nélkül nincs alvás. De ezt nem csak velem játssza el, mikor Camille fekteti, akkor is. Persze általában minden este van egy, ami hiányzik, mert a suliba is visz magával általában kettőt-hármat, meg ahogy jár-kel este a házban, ott is mindig van nála…meg amik éjjel az ágyában vannak, azon is szétgurulnak, beesnek az ágy alá, satöbbi, satöbbi, satöbbi. Tehát rengeteg remek alkalma van rá, hogy elveszítse. Úgyhogy mostmár erre van ráállva a szemem, akárhol a házban meglátok egy cumit, akármit is kell félbehagynom, ott hagyom és gyorsan felviszem Marie párnája alá, hogy megelőzzem az esti balhét. Egyre jobban megy.

A másik fajta hiszti az ebéd vagy vacsi közben szokott előjönni. Általában még 4-5 falat van a tányérján, és közli, hogy már nem éhes. Mondom neki, hogy de ezt meg kell enni. De ő nem éhes. Oké, mondom, akkor vége a vacsinak. Bólint, feláll és spuri a hűtő felé, hogy akkor most jön a desszert. Nincsen étkezés náluk desszert nélkül, ezt tegyük hozzá. A-a, ha nem éhes, akkor hova fér belé a desszert?? És akkor itt kezdődik a hiszti, hogy ő abból már nem kér, de hogy a joghurt vagy a nemtudommi…és képes hisztizni 10 percig, ahelyett, hogy megenné a maradék három falatot és utána teljes nyugalomban ehetné a desszertet. Az a veszély sosem áll fenn, hogy esetleg a főétel után már nem fér bele a desszert. Gyakorlatilag feneketlen gyomra van, nagyon sokat tud enni. Ezeket a hisztiket viszont többnyire az anyjával csinálja, mert Camille általában a vacsora közben ér haza, és akkor kell valami produkció. De nálam egyre kevesebbet hisztizik, kezdi megtanulni (ahogy nézem, elég gyorsan), hogy azzal nem megy semmire, főleg a kaja-hisztivel.

Van egy-két dolog, amire rászoktattam, de legalábbis folyamatban van. Amikor hazaérünk a suliból, ebéd előtti kézmosás. Abszolút nem nagy cucc, de úgy tűnik, hogy ez ennyire nem volt eddig számon tartva, mert az első pár alkalommal mindig kérdezte, hogy miért kell kezet mosni. Mert ugye ha nem látszik a kosz, akkor az nincs is. De mostmár kezdi megszokni, és valamelyik nap már ő mondta, mikor megérkeztünk, hogy kezet mosunk és aztán ebéd.

A másik dolog az, hogy nagyon rendetlenek. Nyilván mindig itt van egy au-pair, meg állandóan jár a takarítónő, és ha az előző kettő közül éppen egyik sincs kéznél, akkor anyuci majd elpakolja. Jó, ő még kicsi, és nem azt mondom, hogy katonás rend legyen mindenhol, de azért az, hogy megérkezünk és a folyosó közepére ledobja a táskáját, és ha én nem rakom el, akkor az ott lesz egész délután, mindenki átlépi, csakhogy ne kelljen felakasztani a fogasra…meg a másik, amin kicsit kiakadtam, hogy mindig Marie az, aki legkorábban kész van a fürdéssel, én fürdetem olyan 6-negyed 7 felé. Általában van egy kis játék a vízben, a kád szélén ott van egy csomó dolog, kanalak, műanyag poharak, kishajó, minden, amivel lehet játszani. Amikor vége a fürdésnek, akkor már sietni kell, mert ha nem kezdem el időben a vacsit, akkor sosem lesz kész, úgyhogy a játékok ilyenkor ott maradnak a kádban, a vizet engedem csak le. Amikor végzek, vagy majd ha én jövök fürdeni, elpakolok. De közben fürdik még a két nagyobb is, és érdekes módon, ha én csak a fürdésnél akarok elpakolni, mindig ott vannak a kádban a játékok. Csodálom, hogy Pauline meg Alexis a nyakukat nem törik ki a műanyag poharak közt egyensúlyozva…ahelyett, hogy kiraknák őket a kád szélére. A kedvencem az volt, mikor egyik vasárnap apuka fürdetett, és másnap délután még ott volt a víz a kádban, a játékokkal együtt.

Na de itt a fürdéssel kapcsolatban azt akartam írni, hogy a ruháik is szanaszét vannak dobálva, amit nap végén, fürdés előtt levesznek, pedig a szennyes szintén a kád mellett van közvetlenül, úgyhogy nem kell messzire menni. Marie is így csinálta az elején, levett valamit, kilépett belőle, és az ott is maradt, következő lépésnél egy újabb ruha a földön, így tovább. Úgyhogy mostmár úgy kezdjük a fürdést, hogy megbeszéljük, mi az, ami koszos, az megy a szennyesbe, odatipeg, beledobja, a többit meg megtartjuk, azokat persze én pakolom el, fel sem éri a szekrényben a polcokat. Meg nyilván nem vele akarom csináltatni a dolgokat, de szerintem ennyi belefér, mert ha nagyon hozzászokik, hogy mindent de mindent megcsinálnak helyette, akkor később nagyon meg fog lepődni, hogy mennyi minden van, amit neki kell csinálnia. Tudom, hogy nekem nem az a feladatom, hogy neveljem, nem is akarom, de ez nem nevelés, ezek csak praktikus dolgok, amikre megtanítom. Ártani nem árt.

Ha kicsit kilépünk a családi keretekből, hogy ne csak innen meséljek, akkor is van szinte minden nap, mikor kimozdulok valami említésre méltó.

Nagyon tetszik, hogy amikor a suliban vége van az óráknak, és a gyerekek jönnek haza, akkor mindig áll egy-egy rendőr a zebránál, leállítja a forgalmat, hogy a gyerekek biztonságosan tudjanak átmenni. Van kedvenc rendőröm is, egy nagyon nagy darab fekete fickó, nagyon kedves,mindig mosolyog és mindig látom, hogy leáll csevegni az anyukákkal, gondolom mindenki ismeri már azt a néhány rendőrt, akiket ide szoktak kirendelni. Viszont már jó ideje nem láttam, nem tudom, mi alapján vannak beosztva és milyen rendszerességgel váltják egymást.

Nagyon sok kisfiú rollerrel jár iskolába, úgy száguldoznak vele, mint a szélvész. A lányoknak meg általában húzós hátizsákjuk van, de ők is úgy rohannak vele, hogy én ott a babakocsival alig bírom kerülgetni őket, néha-néha becsusszan egy-két karambol is. Azt is szeretem, amikor a gyerekekért jön az anyuka, megkapják az uzsonnájukat, és akkor anyuci a kistesóval lohol elöl, a nagyobb gyerek (8-10 éves jelenti itt a nagyot) meg 10 méterrel lemaradva andalog a csokiskekszét ropogtatva, és pont a járda kellős közepén megy, vagy ami még jobb, hogy cikkcakkban, szóval mikor már úgy öt másodperce a jobb oldalon megy, és szinte biztos vagyok benne, hogy végre győzelem, le tudom előzni a babakocsival, akkor gyorsan átlibben a bal oldalra. És persze ilyenkor, ha szólok neki, hogy menjen kicsit odébb, akkor felébred az uzsonna mámorából, ráeszmél, hogy az anyja ott megy sokkal előrébb, és nem áll félre, hanem elkezd rohanni anyuci után. Olyankor van 10  méterem, amikor tudok normálisan haladni, aztán beérem őket, mert a gyerek és a második csokiskeksz egymásra találtak, és megint belassult…

Vicces arcokat, feltűnő jelenségeket nagyon sokat lehet látni Párizsban, az a baj, hogy most csak egy jut eszembe, de ha elkezdek írni, talán lesz még más is.

Az egyik csúcsjelenség, amit láttam, az RERen volt a reggeli csúcsforgalomban egy ötven felé tendáló pasi. A reggel most épp olyan 9 körült jelent, de a vonat még ilyenkor is tömve van a munkába igyekvőkkel. Ilyenkor ez már nem a laposakat pislogó, kávés papírpoharat szorongató, feléledni próbáló tömeg, ők már a „frissen, fitten, illatosan, kiöltözve induljunk munkába”- típusú sokaság. Közöttük láttam meg a történet főszereplőjét. A „frissen, fitten” még igaz volt rá, mert nagyon pörgött, (az „illatosan”-t nem tudom, annyira nem állt közel), de ahogy kinézett...nem a ruhái, mondjuk nem adott sokat a flancra, de nem ez volt a csúcs. Zenét hallgatott, mint sokan mások, de teljesen átadta magát a ritmusnak, bólogatott, grimaszolt hozzá, kicsit szerintem koncerten érezte magát. És amiből a zene jött az nem volt más, mint egy hatalmas fejhallgató, arany-fekete színkombinációban, és mindkét fülön ott virított teljes életnagyságban Hello Kitty. Onnantól kezdve, hogy megláttam őt, egészen addig, míg le nem szálltam, azon gondolkoztam, hogy ezt úgy mégis honnan szerezte, és hogy tudja-e, hogy mi van rajta…?Egyszerűen elképzelhetetlennek tartom, hogy…nem, igazából maga a jelenség is hihetetlen. Az első gondolatom az volt, hogy a kislányáét vette kölcsön, mert az övé nem működött. De ha ez így is van, akkor sem vesz fel egy felnőtt férfi egy ilyet. Még ha nem is tudja, hogy Hello Kitty többletjelentéssel bír, szimplán nem vesz fel egy arany-fekete cicás fejhallgatót. Nagyon vad volt. És most, hogy írok, eszembe jutott, hogy lehet, hogy eszetekbe jut, hogy esetleg beteg volt…de nem, tuti, mármint valamilyen szinten biztos, ha ezt felvette, de nem klinikai eset, mert olyan szempontból azért normálisnak nézett ki.

Ezen kívül most még egy eszembe jutott, de az azért ennyire nem kirívó eset, és már így is nagyon sokat írtam, szóval azt a sztorit megtartom máskorra. Meg addig még gyűjtöm az alanyokat.