Tegnap este elalvás előtt sokat gondolkoztam azokon a dolgokon, amiken ezekben a napokban és hetekben, később majd hónapokban keresztülmegyek. Azon, hogy kijötte ide, és hogy sejtettem, mi vár itt rám, és többé-kevésbé az is fogadott, szóval nyersen és tényszerűen nem ért nagy meglepetés. Viszont ahogy ezt belül megélem, az az, ami fontos, és ez viszi előre a cselekedeteket is, és így tovább, és együtt ezekből valami egészen új épül. Amire nem voltam felkészülve, amire nem számítottam, vagy talán mégis, csak nem tudtam elképzelni, hogy milyen lesz.

A dolog ott kezdődik, hogy hirtelen lett három gyerekem, akik egyik pillanatról a másikra be kell, hogy fogadjanak, és én is őket, hiszen a napjuk nagy részét az iskolán kívül velem töltik, és csak nagyon kicsi töredék az, ami a szüleikkel telik. A hétvége az egyedüli igazán közös.

Már megszokták, hogy minden évben jön egy lány, és év végén elmegy, és úgy vannak nevelve, hogy tisztelettudóan kell velem beszélniük, amit mondok, az úgy van, nincsen feleselés. Tehát olyan problémám sosem volt, mint amit a filmekben lehet látni, hogy jön a bébiszitter, és a gyerek elbújik előle, meg leönti szándékosan kakaóval, rugdossa, az utcán kitépi a kezét a kezéből és elfut, a házban megijeszti, rátöri az ajtót a fürdőszobában, komplett hülyét csinál belőle. Szóval a „szófogadó gyerekeket” valamilyen szinten „készen” kaptam, azt a bizonyos szintű tekintélyt, amim van, nem kellett kivívnom. Nagyon furcsa volt, hogy szinte az első napon, amikor megjöttem és pár órára egyedül maradtam a gyerekekkel, tőlem kértek engedélyt, hogy nézhessenek TVt, tőlem kérdezték a vacsinál, hogy ehetnek-e mégegy szelet pizzát vagy amikor az első különórára vittem őket, tőlem kérdezték, hogy hova megyünk, hánykor kezdődik, mi lesz ott, és mikor lesz vége, és hogy ugye jövök értük, ha befejeződik? És ezek nekik mind természetesek, és mostmár nekem is, de ezzel, hogy azt, hogy mit szabad és mit nem, én rendelkezem, hatalom került a kezembe, amivel nagyon óvatosan és hatalmas felelősséggel kell bánni.

És az én hatalmam addig terjed, amíg a szülők haza nem érnek, utána ők a főnökök, ez így természetes. Olyankor pihenek, kicsit kifújom magam, és a szobám ablakából elnézem őket, ahogy kinn ugrálnak a trambulinon,és tudom, hogy most nem az én felelősségem az, hogyha mellélép és leesik vagy ha megbotlik a járdaszegélyben. És jó ez, hogy nap mint nap estére, hétvégén pedig két teljes napra szabadságolhatom magam, és ki tudok bújni a felelősség alól, mert fárasztó. Jó velük lenni, és odafigyelni rájuk, vigyázni, ott lenni, ha baj van, vigasztalni, nyugtatni, leszidni, ha olyat csinált, amit nagyon nem szabad, együtt játszani, az iskolába értük menni, mindez jó, de mindig nagyon jól jön a hétvége, amikor kimozdulhatok, és ezek a dolgok egy időre megszűnnek. Ilyenkor, Párizs felé az RERen sokszor elgondolkozom, hogy igen ám, most megjöttek a szülők, én pedig lelépek, szabad vagyok, és este sem kell néznem, hogy mikor érek haza. De lesz az az idő, amikor én leszek az a szülő, aki hazajön a munkából, és leül a gyerekekkel, és a hétvégét is együtt töltik, és ott sosincs kibúvó a felelősség alól. Soha többet, mert a gyereked ott lesz egész, egész életedben, és sok idő míg felnő, de utána is a gyereked marad. Elgondolkoztam, hogy van-e mégegy ilyen kapcsolat az életben, ami ennyire biztos, és stabil…és nincs. Ott vannak a barátságok, amik nagyon de nagyon fontosak nekem is, és igenis vannak életre szóló barátságok, de azt, hogy kiből lesz életre szóló barát, csak akkor tudhatod meg, amikor az életed végén vagy, visszatekintesz, és elmondhatod, hogy igen, ő végig mellettem volt, szerencsés vagyok, hogy ilyen barátom van. Ott vannak a szerelmek, ami talán a legkevésbé stabil, mert annyira összetett, annyira sok dolog kell, hogy passzoljon, és ha ez a sok dolog mind-mind passzol, akkor sem tudhatjuk, hogy másnap mi történik.

 De már az is hatalmas dolog, ha az ember megtalálja azt, akit igazán szerethet, akiről tudja, hogy vele összetarozik. Akivel sok a közös emléke, akivel egy-egy zeneszám hallgatásakor ugyanarra a mosolyra húzódik a szájuk, mert mindkettőnek ugyanaz jut az eszébe a zenéről, és tudják, hogy a másik is arra gondol. És amikor elhangzik valami, és senki nem nevet, csak ők ketten, és rengeteg bennük a közös dolog, de vannak különbségek is, pont, amennyi kell. És amikor befejezik egymás mondatait, vagy eszükbe jut valami, és mire kimondanák, kimondja a másik, mert egy rugóra jár az agyuk. Megtalálni azt az embert, akit a hibáival el tudunk fogadni, sőt, azoktól tökéletes. Attól tökéletes, hogy tökéletlen, de még így is Ő az. Azt, akinél annyi szebb, annyi jobb akadhat, de meg sem látjuk azt a sok másikat, mert nem számítanak. Aki megtalálja ezt az embert, már nagyon szerencsés. Ekkor már csak az kell, hogy az az ember viszont szeresse.

És ha mindez megvan, és a legjobban alakul minden, akkor összeházasodnak, ami igaz, életre szól, és mindenki ezt szeretné, de sajnos nagyon sok nem így alakul. Tehát a „míg a halál el nem választ” sem ad biztosítékot arra, hogy tényleg csak az választhat el.

Viszont a gyereked örökké a gyereked marad, akármit is csinálsz, és egész életedben ott lesz, viszont azért, hogy ez a kapcsolat mindig jó legyen, feltétlen szeretettel, azért nagyon, nagyon sokat kell tenni, mert nagyon nehéz, de minden fáradságot megér.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.