Most úgy írhatnékom van, közlési vágyam, meg ilyesmi, de nem tudom, mivel is indítsak…

Indítok mondjuk azzal, hogy holdfogyatkozás van, és nem látom…L Úgyhogy most elképzelek magamnak egy fogyásban levő holdat, vöröses fényeket, meg szép felhőket…hmm…máris jobb.

Milyen szép is a holdfogyatkozás!

Zseniális képzelőerőm van, sokat gyúrok rá mostanában, meglepően hasznos tud lenni, ha a térbeli korlátokat az agyad hidalja át…ezért mesélnek a gyerekeknek (esti)mesét is, csak az nem a térbeli korlátokat hidalja át…vagyis, de…csak nem országok köztit, hanem világok köztit. A valós, és a képzeletbeli világok köztit…hmm, kicsit én is ilyen vagyok. Éljenek a tekervényes agyak, éljen a képzelőerő!

Apropó, mesék… tegnap este elalvás előtt meséltem Marienak sellős-kishableányos sztorit, a lényeg, hogy a hableánykák a kis birodalmukban a tenger fenekén élnek, palota, kastély, udvartartás, minden, ami kell… na most Marie alapból is folyton megszakít olvasás közben, úgyhogy mindig fenyegetőznöm kell, hogy ha nem hagy olvasni, akkor itt hagyom neki a könyvet, és olvashat egyedül. Ez elég jó büntetés lenne, tekintve, hogy nem tud olvasni…

Na, és persze  a sellős mesében is megszakított, amikor épp a tengerfenéki királyságról olvastam, és ő a hatalmas kékes-zöldes-lilás színekben pompázó víz alatti kastély rajzát nézte. Közölte, hogy de ez nem igazi, mert ilyen nincs. A víz alatt nem lehet élni, meg ott nincsenek kastélyok. Hát, eléggé ledöbbentett a nem egész négy éves gyerek minden illúziótól mentes, túlon túl reális meglátása, úgyhogy próbáltam menteni a helyzetet még azzal, hogy igen, de ez mese, a mesékben pedig minden lehetséges, akármi megtörténhet…erre Marie csak annyit mondott, hogy igen, a mesében, de a valóságban ilyen akkor sincs. Na, bumm. Szinte az ÉN illúzióimat rombolta le, már-már úgy éreztem magam, mintha én lennék a három éves, és ő a felnőtt. De hát beletörődtem, nincs hableány, nincs víz alatti palota…hát, jó.

Szóval néha Marie ennyire keményen tolja az arcodba a valóságot, néha (nem is csak néha…) pedig azzal jön, hogy a fehér nem egy szín. Ezen általában hosszasan elvitatkozunk (nem!-de!-nem!-de!-nem!-de!-nem!…), és végül persze mindig ő győz, én feladom. Hiheti tőlem, hogy a fehér nem egy szín, nekem ez nem fáj.

Egyébként azért biztos ebben, mert „Anya mondta.” Anya szava pedig szent. Kár, hogy a legtöbb ilyen dolog, ami abszolút tévedés, de ő makacsul ragaszkodik hozzá, mert „anya mondta”, ugyanabból a szituációból ered.

A szituáció pedig nem más, mint az, hogy Marie megállás nélkül karattyol, dől belőle a szó, és a kérdés, akármiről, akármeddig, akármennyi…bár legtöbbször ugyanazt ismételgeti. És bizony az ember belefárad, és csak néha mosolyogva bólint, vagy ha úgy kérdez a gyerek, hogy „ugye nem?”, akkor bőszen igazat ad neki, hogy „ugyan, deeehogy!”, anélkül, hogy a legkisebb fogalma is lenne arról, hogy mire válaszol.

Tehát látom a jelenetet, ahogy Camille olvas, vagy főz, vagy pakol, vagy telefonál, Marie pedig rajzolgat, és sorolja a színeket…fehér ceruzát vesz a kezébe, közben meséli, hogy mit rajzol, mennyi bonbont evett meg a múltkor cirkusz után, és ehhez hasonló megdöbbentő dolgokat, mikor is a fehér ceruzával próbál a papírra rajzolni, és nem fog…nem látszik semmi…nincs színe…és felkiált: „Anya, a fehér nem is egy szín!”…és Camille meg sem hallja, de Marie kitartóan hadarja, hogy afehérnemszínafehérnemszínUGYEANYAafehérnemszínANYAAAAAAAANYAAAAugye

afehérnemszín??? És akkor Camille rámondja, hogy ugye, pedig nem is tudja, miről van szó. De ez most már szentírás,  mert anya mondta.

Hát, így születnek a hülyeségek. A többit meg a fantázia szüli. Meg néha olyat is szül, ami nem is hülyeség…

Mindezen mélyenszántó gondolatok után legyen egy kis andalító zene, meg egy vidámító, jópofa reklám…

Katie Melua: If you were a sailboat

https://www.youtube.com/watch?v=x25F3-sR2Yo&feature=related

Pöttyös Túró Rudi reklám…J Annyi Pöttyös vár még ránk!♥

https://www.youtube.com/watch?v=VrK8AEDjFn0

 Szép őszi (téli?) esténk van, kint borús ég, hideg levegő, szötyögő eső, én itt benn pulcsiban, bögre meleg teával, takaró alatt bekuckózva…

Lotti ma ment haza…igazából ez annyit jelent, hogy három hétig nem találkozunk, utána ugyanúgy egy városban fogunk élni…mint most sem…mert most végül is ő Párizsban lakott, én meg itt, kinn…otthon viszont mindketten Budapesten, úgyhogy még közelebb is. Ebből a szempontból tehát nem is olyan furcsa ez az egész.

Abból sem, hogy hazament, tehát elment innen Párizsból…mivel ez alatt az év alatt már volt ilyen, nem is egyszer…hazamentünk, aztán visszajöttünk. Most viszont nem fogunk, és ez a fura, ez az, amit most még fel sem fogok. Nagyon, nagyon furcsa érezni, hogy mindaz, amiben egy éve élünk/éltünk, vészesen közeledik a végéhez, van, aki már be is fejezte. Ez lehet rossz, jó, elgondolkodtató, kizökkentő, furcsa, kettős…mindenkinek más, de semmiképp sem közömbös…

Egy év az ember életéből, az mégiscsak egy év…J

Én azok közé tartozom, akik kettősen élik meg ezt a „hazamenősdit”, ha lehet így mondani…kettős, mert mindkét oldalhoz kötnek emlékek, érzések, tervek, vágyak…de attól még, hogy kettős, nem lebegek Párizs és Budapest között, mert szeretem Párizst, jó volt itt, de tudom, hogy hova húz a szívem…egy percig sem kell gondolkodnom.

Fort Minor: Where’d you go

https://www.youtube.com/watch?v=FzAsBFj4fR8

 KEDD

Parapluie…pluie-para…

…folytathatnám úgy is, hogy ombrophobia, ami az esőtől való félelmet jelenti, „esőfóbia”. Azért ennyire nem kell messzire menni igazából, csak hát tény, ami tény: nyár van, és esik folyton az eső…még ősznek is csúnya.

Mikor reggel vittem a lánykákat a suliba, kicsit elvonatkoztattam az évszaktól, és csak magával az esővel foglalkoztam, sőt azzal, hogy milyen hétköznapi problémákat idéz elő.

Beázó cipők, lelapuló, vagy éppen rakoncátlanul (a párától) göndörödő haj, tócsákba hajtó, sárt és vizet ránk fröcskölő autók, és sorolhatnám tovább. A legviccesebb problémát viszont szerintem az esernyők jelentik. Akkor, mikor épp szakad az eső, és próbálok a lehető legkevésbé elázni, mindent a kezemben tartani, és semmiben nem fennakadni, akkor persze nem vicces…de belegondolva…háború az egész, háború kicsiben. A szűk járdákon két ember is alig fér el egymás mellett, napsütéses, szép időben, csak úgy „a la nature”…esőben viszont eleve kerülgetni kell a pocsolyákat, és a járdára menekülő gilisztákat is (azt úgy utálom, olyan gusztustalan…de azért sajnálom is szegényeket kicsit…), és mindezt megnehezíti az is, hogy egy esernyő is van a kezünkben, amitől zsibbad a karunk, teljes mértékben lefoglalja az egyik karunkat, és figyelni kell, hogy se fába, se kerítésbe ne akadjon fel, valamint a víz róla ne a nyakunkba csurogjon. És ez még mind semmi, még senki nem jött szembe. De amikor emberek előtted, mögötted, mind esernyővel a kezében, és te is azzal próbálsz túlélni…na, az már háború. Összeakadnak folyton, fennakadsz benne, bosszúság, nyakakba csorgó hideg esővíz. És persze sosem lehet kitalálni, hogy a szembe jövő vajon hogy próbálja majd kivédeni az összeakadást, és ha te magasabbra emeled, hogy ő a tiéd alatt elslisszanhasson, hát biztos, hogy majd ő is emel az övén egyet, és összeakadtok. Így megy ez…valami okos ember kitalálhatná az esőre szélesedő járdákat, vagy a vízhatlan aurát, vagy valami ilyesmit…

Az is eszembe jutott, hogy milyen klassz fotókat lehetne csinálni felülnézetből, egy tömött utcán, a sok-sok színes esernyőről…jól nézne ki.

 A gyerekek és az eső…hát, ők szeretik. Gumicsizma fel, és ploccs-ploccs, tócsáról tócsára szökkennek. Mairenak új, RÓZSASZÍN gumicsizmája van, iszonyú vagány (megirigyeltem ám…), viszont nagyon viccesen néz ki benne, mert hatalmas. Elvileg az ő mérete…hát, én nem tudom, de ránézésre még talán én is bele tudnám tuszkolni a lábam…jó, túlzok, de tényleg nagyon nagy neki…rögtön eszembe is jutott egy sztori Kiss Ádámtól, amiben elhangzik a következő mondat: „Minél nagyobb a gumicsizma, annál nagyobb a respect.” Hát, tessék. Aki nem ismeri, az nézze meg itt, 1:30-tól van a gumicsizmás történet…de a többit is érdemes megnézni, vicces.

https://www.youtube.com/watch?v=djHWj61Ome0

És legyen esős zenénk, ha már úgyis erről szólt ez a nap. Parachute Band: Living rain (Remélem, még nem volt…)

https://www.youtube.com/watch?v=K5RswfghbDw

SZERDA

Szerda

Ma kicsit már jobb volt az idő, olyan szebb fajta ősz…nyárnak még mindig nagyon nem lehet nevezni.

Délután Párizsban voltam Lottival, hosszas idő után végre ettem nutellás-banános palacsintát, hát…jó volt.:) Érzem már a párizsi életem végét, és hiányt éreztem, mivel szeptemberben, mikor kijöttünk, Lilivel szinte minden nap ettünk egyet…na persze, AZ volt a túlzás, de egy ideje nagyon visszavettem, úgyhogy most kellett. Utána persze hősies módon el is mentem futni, pedig nagyon lógott az eső lába, de aki hős, az hős. Én az vagyok, és nem áztam meg. Nem csak hős vagyok, hanem időjárás-befolyásoló szakember is.

Mikor hazaértem, a fördőszoba ajtaja nyitva, vízcsobogást hallok. Bekukkantok, és szinte sokkolt a látvány. Kád, és benne egy viking sapka izeg-mozog. Nem hittem a szememnek…egyszer csak Marie felpattan a kádban, és közli, hogy a pincében találta, és agyon klassz, mert nem lesz semmi baja, ha a vízbe teszi. Hát megáll az eszem…annyira kellett nevetnem…de ő meg olyan komolyan vette. De tényleg, képzeljétek el…egy három éves szőke babaarcú kislány pancsol a kádban egy VIKINGSAPKÁBAN. ( Mutatnám: http://www.google.hu/imgres?imgurl=http://www.cicicee.com/images/UserFiles/Image/ejderha-Viking-Sapka-10.jpg&imgrefurl=http://www.cicicee.com/yazdir/cocuk-ozel-dosya.aspx%3FicerikId%3D560&usg=__dxFeQoAGhZqwT3wSMoDOmCTlcPE=&h=250&w=250&sz=13&hl=hu&start=3&sig2=UBjeEga4F9gzD4siePDOgg&zoom=0&tbnid=6_0Wk82mhL-1dM:&tbnh=111&tbnw=111&ei=cMXvTe-kLIu28QOQmPShCQ&prev=/search%3Fq%3Dviking%2Bsapka%26hl%3Dhu%26sa%3DX%26biw%3D1366%26bih%3D659%26tbm%3Disch%26prmd%3Divns&itbs=1)

Akkora képzavar...

Ide most valami viking-song kéne, de olyat nem ismerek…:D Úúúúgyhogy a mai zene egy olyan szám lesz, ami nagyon szép, és ma jó sokat hallgattam. Paulo Nutini: Candy

https://www.youtube.com/watch?v=fxLYFBpMoJ0

Ez a szám az én szememben (fülemben) a tökéletesség határait súrolja…sőt, tényleg az…elképesztő, zseniális. Imádom. Enjoy.

 Az utóbbi napokban hallottam hírét, hogy otthon sok a vihar, esik, fúj, dörög, villámlik…kicsit irigyeltem,mert itt is elég változékony volt az idő, egyik nap pulcsis hideg, másik nap nyomott meleg, harmadnap strandidő…szóval semmi értelmes, sehogy sem jó az, ha naponta egészen más az időjárás, és irigyeltem azt a vihart. Hát, tegnap este megkaptam végre. Mióta itt vagyok, szerintem még nem villámlott és dörgött az ég, úgyhogy éppen itt volt már az ideje, és jó is volt egy kis eső, szerintem ma este is fog esni. Még annak is fogok tudni örülni, de aztán, irgumburgum, ide nekem a jó időt. Elvégre nyár van, vagy mi.

Az utóbbi négy napban nem kellett dogoznom, a csütörtök munkaszüneti nap volt, és így a péntekkel kipótolva kaptak egy hosszú hétvégét a gyerekek, a szülők, meg én is. Ez jót tett nagyon a közérzetemnek, a lelkemnek, és mindennek. És nagyon jól telt, tényleg, igazán nagyon jól.

Ma naivan azt gondoltam, nézzünk be a Louvre-ba. Vasárnap van, lógott az eső lába, fogalmam sincs, hogy lehettem oly vakmerő, hogy akár csak egy percig is elhittem magamnak, hogy be fogok jutni. Leírhatatlan az a tömeg, ami ott volt, több kilométeres sor állt (NEM TÚLZOK), kíváncsi lennék, hogy akik a végén álltak dél körül, ők vajon még most is ott vannak-e…? (Este negyed hét van.) Szerintem igen.

Ebben az előző bekezdésben azt hiszem kiderült, hogy Kamilla ma NEM volt a Louvreban. De azért járkált kicsit a piramisok közt, meg az épület körül, meg fotózkodott is. Olyan szép. Mármint én, nem a Louvre. Na jó, de a Louvre is, egy kicsit.

Holnap, mivel hétköznap lesz, és imádok korán kelni, nyitásra, vagy majdnem nyitásra odamegyek majd, és jól megnézem a Louvre-t, mert azért az mégsem járja, hogy 10 hónapig élek itt, és egyszer sem megyek el. Ha néhány héten belül nem teszek látogatást eme neves múzeumban, akkor azért az gáz lesz…és hát ki akar gáz lenni?

Most elkezdett esni az eső,de közben süt a nap…úgyhogy szivárványvárós muzsika következikJ

Israel Kamakawiwo’ole: Somewhere over the rainbow

https://www.youtube.com/profile?annotation_id=annotation_578920&user=mountainapplecompany&feature=iv

Ma délután itt annyira, de annyira vihar előtti csend-érzés meg hangulat volt, hogy biztos voltam benne, hogy estére leszakad az ég, de most megint süt a nap. Fura ez az időjárás…de majd csak lesz igazi nyár…hát, mondjuk nyáron. Mit várok, még picit több, mint egy teljes napunk van a nyárig, szóval még rengeteg minden változhat. Naagyon sok minden.

Jaj, éhes lettem…lehet, hogy azért, mert elkezdtem írni a nyárról, bár kétlem. Most Lottival és Dorkával a célegyenesben ráeszmélünk, hogy nem csináltunk főzőcskézéseket, úgyhogy most bepótoljuk, tegnap Dorkánál voltunk, szerdán, ha minden jól megy, itt leszünk nálunk, és főzünk magunknak és egymásnak sokat, finomat. Meg utána csevegünk, meg filmezünk, szóval főzőcskézős pizsiparti lesz, ami nagyon jó!

Ma csak fél öttől dolgoztam volna, de hogy semmi se lehessen a helyén, Marie tegnap kapott az arcába egy teniszlabdát, és kicsit be volt dagadva az arca a szeme körül…tegnap…és Camille mondta, hogy így nem küldi el suliba, úgyhogy lennék-e olyan tündér, hogy vigyázok ma rá egész nap. Mondtam, hogy igen, feljöttem a szobámba, növesztettem éjjel szárnyakat, és ma voltam olyan tündér. Reggel letámolyogtam, a gyerek ott virgonckodott, kutya baja, egy pici horzsolás van a szeme alatt…azt hittem legalább tényleg valami komoly, és nagyon fáj neki…(nem reméltem, hogy fáj szegénynek, csak az legalább indokolná, hogy itthon marad)…de hát nagyon nem, tényleg semmi különös, egész délelőtt a játszótéren pörögtünk, ennyi erővel talán egy megerőltető ovis napot (tehát játék, evés, alvás) is végig lehetett volna csinálni, és akkor Kamilla aludhatott volna, meg futhatott volna, meg porszívózhatott volna. A porszívózást annyira nem sajnálom, a többit igen, ja meg a napozás is kimaradt így…meg még sok minden is biztos, de azért túléltem, nem volt vészes ez a nap. Igazából volt nagyon jó része is…J

The Summer Set: Where are you now?

https://www.youtube.com/watch?v=cP2RVW3PnJw

 Napsütéses hajnali kilenc órakor írok, de már hét óta fenn vagyok. A kilenc is hajnal, a hétre már szavak sincsenek, hogy az mennyire korán van, de nincs mit tenni, vinni kellett a gyerekeket suliba. Most az a helyzet, hogy Camille ma kora reggel elment Londonba, és csak kedd késő este fog hazajönni, hétközben Greg meg mintha nem is létezne, annyit dolgozik, úgyhogy most két teljes napig, hála  a jó égnek, csak és kizárólag én vagyok velük, én vagyok anya és apa is, egy személyben, meg azért a nounou is egy kicsit, meg ha szeretnék, még nagyi és nagypapa is. Bármit vállalok.

Szóval most két szép, csodaszép nap elébe nézek, bonyodalom nyilván már most van, mert Camille arról megfeledkezett, hogy ma délután Pauline elmegy valahova az osztályával, és nem tudjuk, mikorra érnek vissza, tehát mikorra menjek érte, és hogy ezek után tud-e majd színjátszó szakkörre menni, valamint hova rakjuk azt a kislányt, aki nem ebbe az osztályba jár, de őt is én vinném színjátszóra. Camille meg nyilván nem veszi fel a telefonját. Nem baj, fél ötig még van idő, reméljük, kiderül. De én nem idegeskedek, honnan kellett volna tudnom? Nem szólt senki sem…az idegeskedést meghagyom az anyukáknak, nem érzem azt, hogy azt is át kéne vállalnom pluszba még a gyerekek mellé. Annyira azért nem fizetnek meg.

Miután befejeztem a „bright side of life, avagy legyünk au-pairek” című kedvcsináló bekezdést, mesélek mást is.

A héten Párizsban járt a Quimby. Bizony, bizony, európai turnét csináltak, és Párizs volt az utolsó állomásuk. És naná, hogy ott voltam. Nagyon klassz koncert volt, egyébként is, a legjobb koncertek, amiken voltam eddig, Quimbyk voltak. Meg Kispál, de nekik béke poraikraL.

No de…QUIMBY.

Szerencsére kilenckor kezdődött a koncert, szóval oda tudtam érni munka után időben. Olyan jó volt, a Magyar Intézet előtt gyülekezett a tömeg…tömeg, jó ez túlzás…az a sok ember, aki várt a koncertre, és szinte mindenki magyar volt, csak kapkodtam a fejem, hogy mindenki magyarul beszél. Olyan jó volt! Aztán bementünk, és lehetett venni KÖRÖZÖTTES SZENDVICSET meg MÁKOS BEJGLIT. Tizenhétezer éve nem ettem körözöttet, pedig úgy szeretem…akkor ettem utoljára, amikor anyuék meg a húgom kijöttek meglátogatni még októberben, és Anya (külön kérésre) hozott nekem egy DOBOZ körözöttet. Olyan finom volt. Köszi, Anya!

Na, hát most is ettem ilyen finomat, meg mákos bejglit is, és nagyon boldog voltam tőle. Aztán lement a koncert, szerintem még sosem voltam ennyire közel a színpadhoz, sosem volt még ennyire melegem koncerten, és…és…sosem voltam még Párizsban Quimby koncerten. Szóval sok szempontból egyedi volt ez az alkalom.

Van egy gyűrűm, amit már vagy tucatnyi alkalommal majdnem elvesztettem, de végül mindig szerencsém volt, és meglett. Hát, a koncerten észrevettem, hogy megint nincs meg, ez után néhány számmal meg Kiss Tibi bemondta, hogy találtak egy gyűrűt, koncert után lehet érte jelentkezni, és ha el tudod mondani, hogy néz ki, és tényleg, akkor nyert ügyed van, mert visszakaphatod. Hát, gondoltam, lehet, hogy megint szerencsém lesz, és meglesz a gyűrűm, így hát a koncert után oda is mentem. Nyilván nem az enyémet találták meg, miért is lett volna úgy…? De legalább elkezdtünk beszélgetni valakivel a zenekarból, és hát az ugye menő. Aztán egyre kevesebb volt már az ember, szinte már minden „külsős” lelépett rajtunk kívül, és akkor rákérdeztem, hogy ha megvan még a gyűrű, és senki sem jött érte, hogy az övé, akkor kárpótlásul nem kaphatnám-e meg. És de. Úgyhogy van egy gyűrűm, el lettem jegyezve a Quimby által, hogy ilyen szépen magyarosan szenvedésmentesen legyen kifejeződve a dolog. Bizony.

Aztán, mivel ez volt a turné utolsó állomása, nagyon akartak turnét temetni, és meg lettünk hívva a Magyar Intézet tetőteraszára, hogy temessünk velük. Felmentünk, nagyon szép volt. Nappal valószínűleg szebb lett volna, mert már éjfél is elmúlt, és nem sok minden volt kivilágítva, szóval keveset láttunk… de az Eiffel torony még villogott nekünk egy utolsót, az olyan szép volt…és hát itt fenn fotózkodtunk kicsit, beszélgettünk, borozgattunk. Aztán a következő helyszín a konyha volt, oda mentünk le, ott beszélgettünk tovább…egészen hajnali fél hatig. Ott volt a stáb több tagja is, akiket nem látsz, ha csak a koncertre elmész, vagy lehet, hogy látsz, de nem igazán tűnnek fel, mert minden figyelmet a zenekar kap. Pedig kár, valószínűleg nélkülük nem sokra menne a zenekar sem, és olyan klassz emberek vannak a „háttérben” is… velük is beszélgettem, tényleg nagyon jó arcok voltak ők is. Egyikőjük főzött is, mindent összedobott, ami éppen volt, annyira klassz volt, annak is ilyen magyaros íze volt…és szinte mindet mi ettük meg. Hehe. De ők kínálták, tényleg, olyan rendesek voltak. Aztán ők lassan el-eltünedeztek, mentek aludni. Végül már „csak” a zenekarból maradtak ketten, Varga Livius, meg Mikuli Ferenc. Ez olyan hivatalosan hangzik így, teljes néven…nem illik  a sztoriba, annyira közvetlen volt az egész. Livius, meg Fefe. Így jobb. Na, velük beszélgettünk tényleg nagyon sokat. A halk gitározás szinte egy percre sem maradt abba az éjszaka során, meg volt éneklés is, Livius rögtönzött nekem egy dalt, az nagyon vicces volt, annyit nevettem. Beszéltünk a hazaútjukról is, meg az elkövetkezendő koncertekről, meg a nyárról is, és olyan honvágyam lett, megkérdeztem (de csak úgy viccből), hogy nem mehetnék-e haza velük. És Fefe annyira helyes volt, rögtön elkezdte mondani, hogy hát figyelj, az a baj, hogy mi repülővel megyünk haza, azok a jegyek már fixen megvannak, azon sajnos már nem lehet változtatni, de a stáb busszal jön, ott biztos, hogy van még hely, és úgy simán lehetne…J Mondtam, hogy csak vicceltem, még nem mehetek haza. De annyira jól esett ez is. Meg annyira jó volt az egész éjszaka, a beszélgetések, meg az, hogy megismerhettem őket, mint embereket. Érdekes ez a folyamat, ahogy az „Isten” emberré válik…nyilván túlzok, persze, sosem istenítettem őket, csak mindig is szerettem a zenéjüket, mégis csak népszerű és ismert zenészek Magyarországon, és kevés embernek van lehetősége másképp is kapcsolatba lépni velük, mint a színpad túloldaláról. Szóval nagy élmény volt, és annyi-annyi jó pillanata volt, de szeretném a nagy részét megtartani magamnak…meséltem eleget így is. Kíváncsi vagyok, milyen lesz így elmenni a következő koncertjükre, hogy kicsit (?) másképp látom már őket…még ha sajnos elég nagy is az esélye annak, hogy nekik ebből nem sok marad meg, annyi koncertjük van, annyi rajongójuk…persze, jó lenne, ha mégis…érdekes emberek.

Mindent összevetve, eddigi életem legjobb koncertje volt, ez biztos, persze, hogy nem tudom a koncertet és az utána következőket szétválasztani…ez az egész együtt marad meg, mint életre szóló emlék, élmény. Érdekes, hogy az egyik legjobb párizsi estémet egy magyar zenekarnak köszönhetem…de tény, hogy azt, hogy a Quimbyvel voltam, nem mint zenekarral, hanem mint emberekkel…hát, ezt meg Párizsnak köszönhetem.

Köszönöm, Quimby, köszönöm, Párizs!

Quimby: Magam adom

https://www.youtube.com/watch?v=zQMG2ubmu4E

Most feltöltök egy videót youtubera, és azt is be fogom linkelni, én csináltam még a koncerten. Nem azért töltöm fel, mert jó a minősége…nem jó. Rossz. És teljesen értelmetlen helyen van vége, mert elzsibbadt a karom. És a mondat közepén kezdődik, mert addigra tudtam előásni a fényképezőmet.  Azért teszem fel, és ide is, mert emlék…és ide kapcsolódik.

https://www.youtube.com/watch?v=p7ukNnceU2c

No, szóval ez volt a Kamilla és a zenészek című hosszas bekezdés…annyit még hozzátennék, hogy fél hatkor indultam el onnan, fél hétre már haza is értem, háromegyed hétkor lefeküdtem, és kilenctől már dolgoztam. Hát, nem voltam túl friss…

Azóta talán most érzem magam először kipihentnek…fura, hogy pont akkor, amikor hétkor kellett kelnem…nem mondhatni, hogy túl logikusan működöm…de nem baj, legalább egy hét alatt sikerül újjáélednem…születnem…renaissance.

Még azt elmesélem, hogy tegnap milyen klassz helyen jártam Lottival. A promenade plantée névre hallgató zöld ösvényen…ami valaha egy vasúti felüljáró volt, nem mondom, hogy Párizs közepén, de abszolút még benn a városban. Már nem járnak rajta vonatok, így beültették növényekkel, rengeteg a rózsa…padok…teljesen, mint egy park, csak hosszú,mivel a sínpárok helyén van, így parknak nem nevezhető..ezért írtam ösvényt, de az sem jó szó…mindegy, promenade plantée. Nagyon szép, facebookra tettem fel képeket, ott a bizonyíték, hogy mennyire szép…!

Lassan befejezem, azt hiszem, még jön zene, a Quimbyn kívül, mert az oda tartozik, de ez meg hozzám.

Howie Day: Collide

https://www.youtube.com/watch?v=Yk9G7OyKwLM

 Spectacle, azaz előadás. Ez volt a mai nap fő-fő eseménye. Pauline a színjátszószakkörrel előadta, amivel egész évben készültek. Összegyűlt az egész család, de legalábbis sokan. Sőt, még én is.

Reggel azért még elmentem futni, holmi kis színházi előadás nem befolyásolhatja mérhetetlenül lendületes és sportos életvitelemet, tehát futkároztam, ami nagyon jó volt, mert ma egy kutya sem akart megenni. Nem is írtam a múltkor, bizony, bizony, majdnem megharapott egy vérengző fenevad. Kicsit megijedtem. De aztán mégsem, szóval szerencsém volt. Sosincs biztonságban az ember. Legközelebb majd az ufók próbálnak elrabolni, gondolom, vagy szárazföldi krokodilok vetik rám magukat. Bármi megeshet.

No, szóval a sikeres futás után készülődés, aztán családi ebéd a kertben. Olyan jó volt, finomat is ettünk, meg kinn,a friss levegőn olyan klassz. A desszert különösen finom volt, EPER. Nem tejszínhabbal (pedig hát a tegnapi bejegyzésemen okulva tudható, hogy mennyire örültem volna neki), hanem olyasmivel, mint ami otthon a tejföl, csak ennek még semlegesebb az íze. Nagyon fini volt. Mártogat, harap, nyel, mártogat, harap, nyel. Az eper a nyár (egyik) íze, ezért is volt különösen jó. Hogy még egyszer visszautaljak a tegnapra, olyan volt ez a desszert, mint a csoki. Akármennyi el tud fogyni belőle. Nyamm.

Az előadás jó volt, bár majdnem itthon felejtettek engem, kicsit nagy volt a felfordulás, úgyhogy még jó, hogy lementem megkérdezni, hogy pontosan hánykor is kezdődik, mert így ráeszméltek, hogy én is vagyok, és jövök, úgyhogy a kocsiban gyorsan hátratuszkolták a legnagyobb gyereket  alegkisebb helyre (szegény…), hogy be tudjak ülni én is,bár én eleve úgy terveztem, hogy ennyien úgysem férünk be a kocsiba, úgyhogy majd sétálok odáig. De így gyorsabb volt, igaz, ami való.

Nagyon klassz helyen volt az előadás, van itt egy régi templom (nagyon régi), ami át lett alakítva színházzá. Iszonyú jól néz ki, annyira hangulatos!

Helyesek voltak a gyerekek, volt 2 kissrác, akik tényleg elég ügyesek voltak, a többiek inkább csak helyesek, de így egyben az egész olyan…aranyos volt. És persze, az ilyenben annyi munka van, meg úgy izgulnak…eszembe jutott, amikor én voltam ennyi idős, és szerepeltem…fú, de rég volt!

Yann Tiersen: La veillée

https://www.youtube.com/watch?v=bAPprG-oWd8&NR=1

Hát, írjunk.

Annyi minden kavarog bennem, annyi gondolat, öltet, zene, illat, érzés, hogy nehéz eldönteni, mivel kezdjem.

El sem hiszem, hogy péntek van. Hogy máris (?) péntek. Nem tudom, hogy azért fura-e ez, mert közelinek tűnik a múlt péntek…nem, nem hiszem. Nem tudom igazából, miért fura, de most döbbentem rá, és…nincs péntek-érzésem. De örülök, hogy az van, mert jön a hétvége. És a hétvége jó.

Az semmi így magában, hogy péntek van. Nem akármilyen, ugyanis. Péntek TIZENHÁROM. Boszorkányos. Bár ebből sem érzek semmit. Abszolút el vagyok veszve az időben, ezt nem tudom, hogy jó-e, vagy rossz, csak így van. Összefolyik a nappal és az éjszaka, és összefolynak a napok, csak a hétvége és a hétköznap közt érzek különbséget.

Most egy zene jön, ez a zene egy érzés. Bájoló a címe, ez egy feldolgozott vers, Radnótitól, az egyik kedvencemtől. Ez a vers, zenével, vagy a nélkül, maga a szerelem. A húgom azt mondta rá: „ ez valóban elbájol…” Igaza van.

Suhancos: Bájoló

https://www.youtube.com/watch?v=aUSUtvUfoVE

♥

Most kicsit legyenek ízek…csokoládé és tejszínhab. Együtt is jó, de most külön.

A csokiról csak annyit, hogy félelmetes. Nem szabad elkezdeni, és akkor jó. Ha elkezded, akkor véged. Nem lehet belőle „csak egy kockát”, „csak két kockát”, „csak egy sort” enni. Ha elkezded, addig eszed, amíg látod…vagyis ez én vagyok, ha nincs hatalmas önuralmam. Függőséget okoz. Túl finom, sosem szabadott volna feltalálni. Miért van az, hogy minden, ami ellenállhatatlan, az rossz hatással van? Rosszul van ez kitalálva…

Ó, és a tejszínhab…! Most, az utóbbi időben többet fordultam meg Starbucksban, mint az elmúlt egy év alatt összesen. Szám szerint háromszor. És mindig annyi tejszínhab volt a frappucinom tetején, és olyan finom, hogy azt nem lehet szavakba önteni…most leállok, amíg itt vagyok, nem megyek többet Starbucksba, bár eljátszottam a gondolattal, hogy még egyszer beugrok, és megkísérlek egy pohár tejszínhabot kérni. A la nature. Maga a mennyország. Mint mikor kicsi voltam. Főleg nyáron, mikor a nagyszüleimnél voltam…mint tudjuk, a nagyszülőknél mindent szabadJ, még bögréből kiskanállal tejszínhabot majszolni is. Aaaannyira jó! De az már olyan rég volt, hogy most a múlt héten szinte újdonságként hatott a tejszínhab íze, de nem okozott csalódást. Kik találták fel ezeket a finom dolgokat? Azt tudjuk, ki járt először a Holdon, pedig Holdat elég ritkán eszünk…tejszínhabot sokkal többször, mégsem tudjuk, kinek köszönhetjük…hát hogy van ez?!

Na, hát ennyit mára az ízekről.

Gyerekek.

Hát, ők mostanában miket is csinálnak? Néha rosszak, többször jók…de azért lefárasztanak, ilyesmivel például, hogy döglött patkányt fogdosnak az utcán. Hát, maga a tény is ijesztő, hogy döglött patkányok járkálnak az utcán…vagyis az, hogy járkáltak, mielőtt még döglöttek lettek volna. Jáj. Aztán átment rajta egy autó, és kilapult, és megszáradt a napon…és az én gyerekemnek nyilván pont mellette kell elesnie rollerrel, és meglátni „azt a valamit” a földön, és az ujjával közelíteni felé. Ez az egyik legidiótább emberi szokás, mégis így van, hogy amit meglátsz, azt meg is akarod fogni. Hogy „nézelődöm” a boltban? MINDEN ruhát, ami megtetszik, megfogok. Ez van…bár én azért érek hozzá, mert megtetszik, a döglött patkány meg azért kevésbé szép. A gyerek mégis közelít felé, odaérek, felfogom, hogy mi az, és hangosan tanácsolom neki (NE-NYÚLJ- HOZZÁ!!!!!), hogy talán ne fogja meg, de hát az egyik fülén be, a másikon ki, és máris a kezében van a kilapított döglött patkány. Aztán persze ő is rájön, hogy tényleg az, és talán nem kellett volna megfogni. És tíz percig hisztérikusan sikong, hogy ez undorító. Köszönjük, Pauline, legközelebb hallgatsz majd rám. Most meg kezet mosol, hétszázszor, szoros egymásutánban.

Még van egy szépséges zeném mára, és most azon gondolkozom, hogy is lehetne eljutni a döglött patkánytól egy szerelmes számig. Nem könnyű feladat.

Mindegy, még írok másról, hátha magától eljutunk odáig. Vagyis tőlem. Általam?

A héten megint sütöttem, előre szólok, nem ér röhögni, most nem volt drasztikus, kalapács és minden egyéb kínzószerszám nélkül sikerült teljesíteni a brownie-sütés című küldetést. ÉS! Annyira finom lett, hogy elgondolkoztam, hogy hátralevő életem (nem kevés idő..!!) felszentelem brownie sütésre, és ebből fogok megélni, meggazdagodni, és meghízni. Ugyanis annyira finom lett, hogy BÁRKI, BÁRHOL a világban örömkönnyekben tört volna ki, ha megkóstolja. Büszke vagyok rám.

Marie fűzött nekem nyakláncot, hatalmas színes fagyöngyökből (a legtöbb bugyirózsaszín), ha felveszem, kicsit (nagyon) úgy nézek ki, mint egy óvodás hippi, de nagyon aranyos volt, és olyan lelkesen csinálta, hogy utána egész délután abban feszítettem itthon. Most értettem meg, hogy anyukám miért nem hordta azokat az ékszereket sosem az utcára, amiket ovis koromban csináltam neki. Ezért jó apukának lenni, nekik nem kell ilyen kínos helyzetekben helyt állni, mint kimagyarázni, hogy miért nem passzol egyik utcai ruhához sem a vállalhatatlanul ronda papírmasé-nyaklánc. Lehet, hogy inkább apuka leszek majd.

A gyerekek önzetlenségéről annyit, hogy Marie ma ebédnél ette a kedvenc vaníliás joghurtját, majd megkérdezte, van-e még. Mondtam, hogy igen. Mondta, hogy jó, akkor kér még egyet. Hát, mondtam, hogy így ebéd után egy azért talán elég kéne, hogy legyen. Belenyugodott, és közölte, hogy jó, de akkor uzsira és vacsora után is azt fog enni. Van még annyi? Mondtam, hogy van. „Jó, akkor azt fogok enni, DE TE NE EGYÉL BELŐLE, MERT ÉN AZT AKAROK, JÓ???” Egy kicsit elnyomva éreztem magam, de azért mondtam, hogy jó. Meg hozzátettem, hogy körülbelül még 17 darab van, talán mégis ehetnék. De nem fogok, csak azért sem.

Ó. És most hallom fentről a kószálást, a kis vaníliásjoghurtmanó felébredt. Felmegyek hozzá, és megmondom neki, hogy megettem az ÖSSZESET. Háhá. (Nem.)

Ha már felébredt, illene vele foglalkoznom, úgyhogy zárom soraim. Nem sikerül teljesen otthonos környezetbe helyeznem így végül a második szép számot, de mégis gyerek meg joghurt után jön. Mégsem döglött patkány után.

Joshua Radin & Schuyler Fisk : Paperweight

https://www.youtube.com/watch?v=aSYfCTepe2w

P.S.: Nem értem, hogy miért fekete a középső rész, nem csináltam semmit, mégis ilyen, részvétem. De hát az olvasásban nem zavar senkit...!:)

 A kertben ülök, és napozok…illetve…felhőzök…meg árnyékozok…mert a nap csak akkor bújik elő, ha nagyon akar, valamiért jobb neki a felhők mögött. Meglepő módon neki az a jó, ami nekem nem. Ééérdekes.

Tudjátok, van az a „nem a te napod” – érzés. Amikor leejted, belerúgsz, rád esik, nekimész, elfelejted, más felejti el, és csak úgy minden rossz rád szakad. Na, ez van most.

Ezért gondoltam, hogy kiülök a kertbe napozni, közben megebédelek, madárcsicsergés, nyugalom, olvasgatás, barnulás…ilyen barátságos dolgok, ezek azért úgy javítanak az ember lelkiállapotán. Hát, kezdjük ott, hogy nap alig van, állandóan rám szállnak hülye bogarak, kiabálnak a szomszédok…és nem volt finom a kaja sem.

Ezek nyilván a legkisebb problémáim, de abszolút nem bánnám, ha nem lennének.

Igazából mióta tegnap leírtam, hogy nekem mennyire jó, nem is kell szinte dolgoznom, milyen szerencsés vagyok…na azóta csak rossz dolgok történnek, hála Murphynek.

Ott kezdődött az egész, hogy a tegnapi üzenet Camilletól, hogy „elmegyek a lányokért”, mára vonatkozott, tehát fél ötkor tegnap ott kellett volna lennem a sulinál, mint mindig, e helyett vidáman és kiegyensúlyozottan hajtogattam a ruhákat a verandán, zenét hallgatva. Öt után hívott fel Greg, hogy elmentem-e a lányokért…és akkor derült ki a félreértés, úgyhogy téptem ezerrel a suliba, ott még csak annyi gáz volt, hogy Marie egész hazaúton bőgött, hogy a suliban felejtette a Hello Kitty-s babakocsiját, és hogy neki most azonnal szüksége van rá…utána itthon viszont verekedés, kiabálás, vita, álszentkedés…szóval sikerült megalapozniuk a hangulatot, annyi biztos…és ez még mindig csak egy része a dolgoknak…

Szóval, öröm az élet, maradjunk ennyiben.

Jason Mraz: Life is wonderful

https://www.youtube.com/watch?v=i8wILgjsFqY

 Szép, napsütötte csütörtök délelőtt írok újra Nektek. A mai dátum is szép, ötödik hó ötödike. 2011-ben járunk, és TIZENEGY óra huszonhat perckor kezdem a bejegyzést. Két tizenegyes, két ötös…háhá, focis és vízilabdás büntetők…szegény huszonhat kicsit kilóg. Mondhatnám, hogy annyi idős vagyok, de nem. Vagy hogy annyi fok van, de sajnos az sem. Nem baj, mindig kell valami, ami kizökkent, ami kicsit kilóg a sorból.

Egy mondatban, vagy kettőben megemlékeznék az érettségizőkről, akik ma az angollal küzdenek. Furcsa belegondolni, hogy csak egy éve volt az, hogy én is itt tartottam…az angollal mondjuk nem, azt két éve csináltam, de maga a rendes érettségi tavaly volt…mennyre más volt akkor minden, elképesztő, hogy egy év alatt ennyi minden tud történni és változni…tényleg az. Mindenesetre minden érettségizőnek a lehető legjobbakat kívánom! Hajrá-hajrá, kitartás!

Én már második napja szinte semmit sem csinálok, ami a munkát illeti…nem mondanám, hogy zavar a dolog…J

Tegnap csak délelőtt lettem volna a gyerekekkel, de Camille elvitte volna Pauline-t hittanra, szóval nekem addig a kicsivel kellett volna lennem, aztán meg elmenni Pauline-ért. Ehhez képest Marie-t végül magával vitte az anyuka lovagolni, Pauline-t pedig hazahozta a tanárnő, hogy aznap elmarad a hittan, és hogy szegény gyerek ne dekkoljon ott egy órát, míg a normális terv szerint menni kellene érte. Szóval tényleg semmi dolgom nem volt, úgyhogy cserébe nagyon rendbe vágtam a gyerekszobákat, meg a konyhát, meg a verandát, hogy mégis csináljak valamit.

Ma pedig csak fél ötre mennék értük, de Camille hagyott egy cetlit, hogy a kiscsoportosok mennek valami kirándulásra, és elkíséri őket, szóval el is hozza majd félkor a lányokat…úgyhogy nem kell értük mennem, gondolom utána sem lesz sok dolgom…maximum vacsit csinálni, de talán nem halok bele…J

Szóval, most így telnek a napok.

Amit nagyon várok, az a másfél hét múlva esedékes Quimby koncert. Bizony, bizony, jönnek Párizsba Kiss Tibiék, óó jee. Nagyon nagyon feldobott, amikor megtudtam, hogy itt lesznek, annyira várom már! Csak mióta itt vagyok, sajnos kicsit kiestem minden otthoni aktuális dologból, így az új albumukat sem ismerem annyira…tudom, hogy nem jó kifogás, hogy itt vagyok, fenn van minden a neten…de nem baj, most pótlok, felkészülök a koncertre!:) Ami még kicsit fura, hogy ha jól sejtem, ülős koncert lesz…el nem tudom képzelni, hogy fogok tudni végigÜLNI egy Quimby koncertet, de majd valahogy megerőltetem magam.

Nem tudom, mit tudnék még írni most azon kívül, hogy nagyon-nagyon-nagyon várom a nyarat…azt hiszem, semmit. Úgyhogy itt fejezem be, és stílszerűen Quimby lesz a mai zene, az új lemezről: Kicsi ország.

https://www.youtube.com/watch?v=FNW3XLWJPrE&feature=related

 Csókolom-csókolom, visszatértem.

Ide, Franciaországba már lassan két hete, inkább csak másfél, de a bloghoz csak most. Összességében pedig lassan három hete, hogy nem írtam…

Amíg otthon voltam, persze, hogy nem írtam, de mióta újra itt vagyok, már kellett volna, napok óta küzdöttem, hogy írok, írok, de sosem jött össze, nem volt mit, nem volt erőm, kedvem, időm…de most már összeszedem magam, és folytatom, írok most már rendszeresen, lelkesen, sokat, szépet érdekeset, vicceset nektek!

Aktuális leszek, gondolom mindenkinek a könyökén jön ki, bár nem tudom, otthon mennyire van erre ráállva  a média, de akkor is, ma van az angol trónörökös esküvője, és azért az esemény. (Itt jegyezném meg, hogy a most ballagók elmondhatják magukról, hogy a ballagásuk egy ilyen jeles napra esik…minő öröm!)

Ma, ahogy mentem a lányokért suliba, Pauline első kérdése az volt, hogy nézhet-e tévét…meglepett, mert csak esténként szoktak, az ebédszünet alatt nem…kérdezgettem, hogy miért pont most, mi lesz a tévében, mire végül kibökte, hogy az esküvő…én nem is tudtam, hogy ma lesz, úgyhogy a 10 éves gyerek jobban informált, mint én…

Persze azért az esküvő engem is érdekel, szép ruhák, meg ilyenek…azért az jó. Szóval siettünk haza, és bedobtuk magunkat a tévé elé, pont a legjobbkor van az ebédszünet, végig tudtuk nézni az egészet. Annyira jó fej voltam, hogy szendvicseket csináltam nekik ebédre, hogy tudják enni a tévé előtt, hogy ne kelljen kijönni a konyhába, és elmulasztani akár egyetlen percet is. Szóval ez a péntek déli másfél óra jól telt, attól eltekintve, hogy Marie az őrületbe kergetett, mert percenként kérdezgette egy órán keresztül, hogy mikor fognak már táncolni. Amíg az esküvő tartott, végig azt akarta látni, hogy táncolnak, és nem érdekelte túlzottan maga a szertartás. Mikor végre összeházasodtak, onnantól kezdve csak azt kérdezgette, hogy mikor fognak már összeházasodni? Akkor elmondtuk, hogy már összeházasodtak. Erre ő, hogy nem is, mert ő nem látta…sosem arra koncentrál, amire kéne.

A szertartásnak körülbelül már másfél órája vége, most, hogy írok, megy itt mellettem a tv, nézem ezt az elképesztő tömeget, ami kiözönlött az utcákra, hogy „ott lehessenek” az esküvőn. Már rég férj és feleség, de még mindig nem volt „hitvesi csók”, mert csak a kijelölt helyen csattanhat el…nem irigylem őket, szóval szép ruhák, felhajtás, csillogás, ők vannak a figyelem középpontjában…de szerencsétlenek még meg sem csókolhatják egymást akkor, amikor akarják, mert az a fő attrakció, és minden másodpercben fényképezők ezrei, és kamerák százai figyelik minden mozdulatukat…

Szóval csillogás, persze, de akkora képmutatás ez az egész. Elvileg ez nem csak formális házasság, úgy értve, hogy ők szeretik is egymást…de hát szegény Vilinek olyan feje volt, mikor kimondta, hogy „I will”, mint aki citromba harapott. Na mindegy…nem lehet könnyű így élni.

Egyébként nagyon érdekes ez az egész királyi dolog, meg hogy ennyi ember megy ki miattuk az utcára, sírnak a meghatottságtól,és hasonlók…de hallottam az előbb egy interjút, abban elmondták, hogy az angoloknak annyira fontos a királyi család, meg ez az egész királyosdi, hogy egy felmérés szerint az emberek fele álmodik életében legalább egyszer azzal, hogy a királynő eljön meglátogatni őt az otthonában…azért az vad.

Most éppen az esküvői fogadás fogásairól meg desszertjeiről, meg a tortáról van szó, úgyhogy szerintem lassan abbahagyom a közvetítést eme neves eseményről, gondolom, már úgyis unalmas. (Tegyük hozzá, szegények még mindig nem csókolhatták meg egymást…)

Viszont most nem tudom, hogy térjek el ettől a témától, vagy mi másra térjek át…tényleg nem tudom.

Talán maradok aktuális, és elmondom, hogy ebben a pillanatban is ömlik az eső, csodaszép, mondhatom. A múlt héten, és ennek a hétnek az elején is tiszta nyár volt, napoztam folyton, 25 fokok röpködtek, nagyon élveztem. Viszont most már második napja ősz van, hideg, szürkeség, eső, eső, eső. Ezt nem élvezem, vissza a szép tavaszt!MOST.

No hát legyen ennyi mára, még jön a zene: Avril Lavigne: I love you. Mondhatnám, hogy küldeném az ifjú párnak, de nem, nem nekik…

♥

https://www.youtube.com/watch?v=2Dl9VA0kZtE

 HOLNAPTÓL KÉT HÉT SZÜNET!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!

Ez egy alapvetően fontos és közérdekű információ, amit mindenképp mindenkinek tudnia kell. Két hétig nem dolgozom.

Abba fura belegondolni, hogy ez az utolsó iskolai szünet…itt egész évben hat hetente két hét suliszünet van, amit nem nehéz megszokni, mert elég jó. És most, ha ennek a szünetnek vége, majdnem 3 teljes hónapot kell lenyomni a gyerekeknek, szünet nélkül. Na jó, két és felet. De hát akkor is, nem ehhez vannak szokva. De végül is…valamit valamiért. Utána itt a nyári szünet, ami hosszú. És jó. Húú de jóóó lesz!:)

Tegnap este Lottival meg Nórival kiültünk a Pont des Arts-ra…hatalmas élet van ott. Ez az a gyalogos híd a Szajnán, amiről már csomót meséltem, ahol a lakatok vannak, tudjátok. Olyan tömeg van ott kinn, egymás hegyén-hátán ülnek az emberek, csomóan gitárral jönnek, zene, éneklés, beszélgetés, hangulat…annyira jó!

Mellénk is beült egy nagy társaság, olyannyira mellénk, hogy a később érkezők odajöttek bemutatkozni nekünk, azt hitték, velük vagyunk. Az vicces volt…

De iszonyú jó hangulat volt, és nagyon sokat beszélgettünk velük, órákat, igazából. Joghallgatók, ha minden igaz, bár szerintem elég vegyesen voltak, korban is. Nagyon helyesek voltak, annyira nyitottak felénk, kérdezgettek.

All in all, ez volt az egyik legjobb párizsi estém eddig, (mondanom sem kell, az én ötletem volt, hogy ide üljünk ki, lehet gratulálni), és biztos, hogy jövünk még ide sokat. Beszélünk sokat, jól érezzük magunkat, és haverkodunk. Ez olyan jó!

Amikor még az elején megérkeztünk, és még kicsit kerestük a helyünket ott a sok francia közt, egy srác mellettünk Hotel Californiát énekelt, annyira jó volt, hogy muszáj ide is bekerülnie, a tegnap este emlékére. Eagles: Hotel California https://www.youtube.com/watch?v=bCklH9gQAAg

Ezen kívül ma találtam egy számot, amit azóta megállás nélkül hallgatok, annyira megtetszett, az lesz a fő-fő-fő napi zene.

Saybia: The day after tomorrow https://www.youtube.com/watch?v=Ld_EVAxpcb8

És még eszembe jutott valami nagyon muci, azt még belinkelem ide, legyen ez a napi cukiság kategória, hogy nagyon klasszul hangozzon. De tényleg nagyon aranyos! Nyusziszeretet. https://www.youtube.com/watch?v=lwM92P8aT64

 SZOMBAT // Párnacsata

Hát…rákészültünk.

Párnacsata világszerte rengeteg városban van, otthon is volt, Pesten is, és ha jól tudom, több vidéki városban is. Mindenhol ugyanabban az időpontban, hogy tényleg világszerte mindenhol egyszerre agyabugyálhassák el egymást a vállalkozó szelleműek…persze csak párnával.

Tegyük hozzá, az, hogy „csak” párnával, az nem jelent biztonságot, egy-két jeles példány olyan kőkemény párnának csúfolt valamivel jött, hogy azért ha azzal kaptál egyet a fejedre, az nem volt jó.  Összességében, elég vad volt az egész, de vicces, és volt hangulata, ez biztos.

Sípszóra indult fél háromkor a Trocadero lépcsőinek alján a csihi-puhi, és fél órán keresztül tartott.

Amikor már gyülekezett a nép fél három előtt, kezdtem félni, néhányan akkora párnákkal jöttek. Én is hoztam volna a nagyot, csak előtte is és utána is még császkáltunk, hát kinek van kedve egy (minimum) 50x50-es párnát cipelni all day long Párizsban? Vagy bárhol máshol…hát nekem nem. Szóval a kicsi, kedves, szép, cuki, kedvenc, szívecske alakú virágos kispárnámmal jöttem, ami a többi párnához képest TÚL kicsinek és TÚL kedvesnek tűnt. Viszont nekem volt a legszebb párnám, ehhez kétség sem férhet!:)

A fél óra leforgása alatt nem egyszer kellett kiverekednem magam valahogy a csatán kívülre, hogy pihenjek, levegőt vegyek, és ilyen emberi dolgok. A legjobb az volt, amikor egy hatalmas tollpárna pont a fejem felett hullt elemeire, bele sem merek gondolni mennyi tollat tüdőztem le, egész délután kaparta a torkom.

Viszont a párnacsata alatt mindenki nevet, mindenki vidám, senki sem akar bántani senkit (az más kérdés, hogy néha azért sikerül, vannak, akik jó szándékúak, csak úgy tűnik, nincsenek tisztában testi erejükkel), és még a cipőikertestvéremet is megtaláltam.

Ezen kívül pedig…életem első párnacsatája Párizsban volt. Szóval még különleges is. Mint az életem első KCF-ben evése is itt volt, meg az „olajbogyómegkóstolás” is itt történt.  Nyilván most várnátok, hogy írjam, hogy és stílszerűen itt kóstoltam meg a csigát is, meg a marhaagyvelőt, de NEM. Soha, ilyeneket én nem eszem.

Egyébként egész szombaton olyan csodaszép idő volt! Annyira! Körülbelül  25 fok. Szóval fetrengtünk a Mars-mezőn a fűben, ott is olyan jó a hangulat ilyenkor! Rengeteg ember, piknikezők, anyukák gyerekekkel…mondjuk a gyerekeknek nem mindig örülünk, megőrülök, ha a szabadidőmben síró gyerekbe botlok. Ezzel küzdök amikor dolgozom, tehát muszáj, és még a szabadidőmben is ezt hallgassam?? Ajjajj…

Most ez megint úgy hangzott, mintha utálnám a gyerekeket. Nem utálom a gyerekeket. Főleg mostanában az enyémekkel is minden oké, olyan kis aranyosak, kevés a hiszti, és Pauline is nagyon jó, tényleg. Csak nehogy elkiabáljam…!

VASÁRNAP//Találkozás

Tegnap a szüleimmel találkoztam. Elutaztak, és Párizsban szálltak át egyik repülőről a másikra, és kimentem eléjük, hogy azt a néhány órát, amíg a csatlakozásra várnak, legalább együtt tudjuk tölteni. Furcsa dolog ez a viszontlátás. Amíg nem látsz valakit, hosszú hónapokon keresztül, nagyon hiányzik, és nagyon várod, hogy újra lásd, de szinte el sem tudod hinni, hogy már mindjárt itt van. És amikor meglátod, akkor csak örülsz, és az elmúlt három hónap teljesen semmissé válik, közelinek tűnik az, amikor utoljára láttad. Furcsa dolog ez az idő, meg a várakozás.

Tegnap egyébként a szombati szép, napsütéses, meleg idő után eső volt és 12 fok, ma még nem voltam kinn, de lóg az eső lába, éjjel is esett, de azért valami kis napfény átszűrődik a fenyegető szürke felhők közül.

Elmegyek futni, és meglátjuk.

Quimby: Autó egy szerpentinen

https://www.youtube.com/watch?v=I_W_Xgt7QDw&feature=related

 Kedves drága Mindenki!

A mai blogomat arra a szent célra fordítom, hogy mindenkit, aki eddig kételkedett volna, meggyőzzek arról, hogy nem-vagyok-normális.

Hosszas percekig töprengtem, hogy akarom-e én ezt, de minekutána én saját magamon annyira jól szórakoztam, úgy gondoltam, hogy Ti is megérdemeltek néhány vidám percet. És ugye velem nevettek, és nem rajtam, ez evidens.

Kamilla ma úgy döntött, főz magának ebédre pipihusit sült krumplival, ami nagyon finomra sikerült, eddig semmi rendkívüli nincsen a történetben. Ámde Kamilla arra is gondolt, hogy jó lenne sütit sütni…és ez volt az a döntés, aminek köszönhetően viccesnél viccesebb dolgok történtek a konyhában.

Már tegnap is akartam sütni, először joghurtos sütit. Az alapvető probléma, ami kicsit elbátortalanított, az volt, hogy körülbelül 3 evőkanálnyi liszt volt itthon. Ez nagy mértékben lerövidíti azt az egyébként sem túl hosszú listát, amin a gyorsan elkészíthető finom sütik á la Kamilla szerepelnek. De maradt még egy versenyző, a hiperszupernagyoncsokis süti, amit Lottiéknál kóstoltam, és gyorsan el is kértem a receptet. Jobb híján szemet gyönyörködtetően trendi Hello Kitty-s cetlire került a recept, amiben mindössze egy evőkanálnyi liszt szerepel. Ezen mindig elgondolkodom, hogy mégis az az egy minek kell?? Semmi értelme…mindenesetre, annyi volt itthon, de akkor rájöttem, hogy étcsoki nincs. Még süthetném tejcsokival, de Pauline azt nem ehet…így inkább meggyőztem magam, hogy nem is kell ide süti.

Ma azonban lendületesebb voltam, és mivel liszt még mindig pont annyi volt, mint tegnap, elhatároztam, hogy csak azért is megsütöm a csokis sütit. Csokit és vajat felolvasztani. 200 gramm vaj. Hát annyi nem volt, de oda se neki, vaj+margarin együtt, és mehet az olvasztás. Ők már ügyesen olvadnak a mikróban, nézzük a többit. 5 tojás..jóó, az van. Egy evőkanál liszt…persze, hogy van. 200 gramm kristálycukor…NINCS! Éljen. De a vaj és a csoki már felolvasztva, most öntsem ki a kukába? Nem. Másra fel lehet használni, valami olyanra, amihez VAN itthon alapanyag? Nem. Hát, akkor nincs más hátra, meg kell valahogy csinálni mégis. Kristálycukor nincs. Porcukor nincs. Kockacukor? VAN. Éljen. Gond egy szál se, ledaráljuk, jó lesz. DE HOGYAN? Kézzel összetörni? Nem lehet, túl kemény. Késsel? Szintén nem. Bögrébe tenni és fakanállal? Neeem. BOTMIXERREL???? NEM. Mikróban megolvad? NEM. Tűzhelyen? Karamelizálódik. Daráló nyilván nincs. HÚSKLOFFOLÓ? Nincs, bár azért itt már kicsit eldurvultnak éreztem a helyzetet. Újra végigpróbáltam mindent, és természetesen a kockacukor még mindig kockacukor volt. A felolvadt vaj+csoki már lassan visszaszilárdul, kéne valamit csinálni. Jó, legyünk drasztikusak, a sütinek EL-KELL-KÉSZÜLNIE. Kalapács. Kockacukrok zacskóba (kettőbe) és megismerkednek a kalapáccsal. Végig szakadtam a röhögéstől, igazából már nem is a sütiért csináltam, hanem éreztem, hogy teljesen kiléptem önmagamból, és vártam, hogy a gasztrovandalizmus milyen szintjeit tudom még megütni, ha muszáj. Kicsit féltettem az ujjaimat, meg a fülemet, mert hatalmas zajt csaptam. Közben még azon vigyorogtam, hogyha a szomszédok belátnak, mégis mit gondolhatnak azt a képet látván, hogy az aupair egyedül, látványosan hahotázva fehér port kalapácsol a konyhában. Nyilván azt gondolták, hogy már magamhoz vettem kicsit abból a fehér porból. Ha-ha.

Egy idő után azért ezt is feladtam, nem mondom, hogy eredménytelen volt az akció, de kicsit kezdett elveszni a lelkesedésem, és a kockacukrok közül még mindig sokan ellenálltak. De úgy éreztem, hogy már réges-rég többet tettem, mint valaha bárki is egy rohadt süteményért. Szóval jó lesz úgy az a cukor.

Nézzük tovább a receptet.

Olvasztott csoki+vaj már kész, másik tálban összekeverni a lisztet, kristálycukrot (kristály???SZIKLA!!) és az öt tojást. Oké, tálba a cukor, ráütöm az öt tojást. Eeegy…plutty. Keettőő…plutty. A harmadik nem akar kijönni a tojástartóból. Miért? Retry. Még mindig nem. Hát, beleragadt, de rajtam nem fog ki, megpróbálom erősebben. Persze, hogy összetört. Viszont a fele még mindig bele volt ragadva a tojástálcába, én nem tudom, mit csináltak vele. Mindegy. Volt másik. Mire mind az ötöt beleütöttem, és meglepődve megállapítottam, hogy egyikben sem volt kiscsibe (ma semmin nem lepődöm meg), jött még a liszt, és elkevertem. Mondanom sem kell, hogy a hatalmas cukordabarok pillanatok alatt szuperül feloldódtak a tojásban, szóval a félórás „törjünk cukrot” – hadműveletem teljes mértékben hiábavaló volt. Igazából az elején sejtettem, hogy ez így lesz, de nem voltam benne biztos, és nem mertem kockáztatni. Pedig lehetett volna. De nem baj, kétség sem fér hozzá, hogy így sokkal viccesebb volt.

Ezek után már nem nagyon volt bökkentő, formába öntöttem, majd be a sütőbe. Az más kérdés, hogy a recept 180 fokon 22 perc sütést ír, és mindig 200 fokon sütöm minimum negyvenig, mert soha nem sül meg.

Most vettem ki pár perce a sütőből, még tűz forró, kíváncsi vagyok, milyen lett. Már vagy ötödszörre sütöm ezt a sütit, egészen biztos vagyok benne kóstolás nélkül is, hogy az eddigi négy mind sokkal jobban sikerült ennél, de abban is, hogy ez a legemlékezetesebb. Annyira meg csak nem lett rossz, csak finom dolgok vannak benne. És ami külön finom, együtt miért ne lenne? Mint például a lekvár és a mustár. Majd egyszer azt is kipróbálom.

Nos, úgy érzem, kellő részletességgel ábrázoltam mai napom fénypontját (óráját), és azt hiszem, ide más nem is kell. Ez így volt jó, ahogy volt, de ne is csodálkozzunk, április elseje van, vagy mi.

Tapasztalat 1: A lehetetlen nem létezik.

Tapasztalat 2: Azért jobb, ha úgy sütünk, hogy, minden van itthon hozzá. Hús a hentestől, előkészítve, liszt a boltból, hogy ne nekünk kelljen learatni és megőrölni a búzát, tojás a tyúkból, ne mi tojjuk…és kristálycukor, mint kristálycukor.

 Most azzal fogok kezdeni, hogy milyen szép pillanatokat köszönhetek az itt töltött idő alatt annak, hogy magyar vagyok. Apróságok, de olyan jólesőek.

Magyarként, magyar anyanyelvűként természetesen fogalma sincs az embernek, hogy „laikus füllel” hogy hangzik a magyar nyelv. Mi ugye rá tudjuk mondani a németre, hogy kárkogás az egész, hogy az angol (az amcsi angol) olyan, mintha mindig rágóval a szájukban beszélnének, a francia olyan szép, lágy, dallamos, az olasz pörgős, pattogós, a spanyol meg szenvedélyes. Ezek most csak olyan alapvető dolgok, amiket úgy általában párosítunk ezekhez a nyelvekhez, lehet, hogy van, akinek más jut ezekről eszébe, sőt, lehet, hogy nekem is, ezek csak az általános dolgok, no de mindegy is. A lényeg az, hogy a magyar…az nekünk…a magyar. És itt vége is, nem tudjuk, hogy hangzik. Én valamiért azt gondoltam, hogy a külföldiek szerint túl erős nyelv a magyar, és hogy nem igazán lehet szépnek találni a hangzása alapján. Nem tudom, miért gondoltam így, mindegy is, hiszen sokszorosan is meg lett cáfolva az én elképzelésem, itt mindenkitől azt hallom, hogy nagyon szép a magyar. Iszonyú nehéznek hangzik, de nagyon szép. Többen is mondták már, hogy olyan, mintha mesebeli tündérek beszélgetnének…J Ezt jó volt hallani, nagyon meglepett, sokféle hasonlatra számítottam, de erre nem. De most már legalább tudjuk, hogy ilyen csudiszép a nyelvünk. Ami furcsa még, hogy sokan azt hiszik, hogy angolul beszélünk. Ezt abszolút nem tudom hova tenni, mivel az angol a legnagyobb világnyelv, szinte mindenki beszéli, de ha mégsem, akkor is mindenképp felismeri. Nem mellesleg, egyáltalán nem hasonlít a magyar és az angol…szóval ezen mindig meglepődöm. Viszont volt még egy érdekes tipp, amikor megpróbálták kitalálni, hogy milyen nyelven beszélünk…azt mondták, finnül. Aztán mondtuk, hogy nem, mert ez magyar, erre pedig rávágták, hogy hát jó, az egy nyelvcsalád. Hát, ezek szerint tényleg van ebben valami…

A nyelven túllépve még a magyar zene az, ami felbukkant, az ha lehet, még meglepőbb volt. Tegnap este (éjjel…) Lottival beültünk egy bárba/kávézóba/étterembe (a funkció napszaktól függően változik), és ültünk a pultnál, beszélgettünk kicsit a pultossal, már ő is betippelte az angolt, de aztán mondtuk, hogy nem, mert magyar…aztán egyszer csak ismerős zene ütötte meg a fülem, de hirtelen nem tudtam mihez kötni. Aztán rájöttem, hogy magyar, és hogy mr2, és hogy Yonderboi. Pabadam. https://www.youtube.com/watch?v=mU8d56rDazw

Annyira megörültünk neki, és közben csak füleltünk, hogy biztos jól hallunk-e…?!! De jól hallottunk, és gyorsan el is újságoltuk a pultosnak, hogy ez például magyar zene. A szövegből (ami igazából nincs is) nem nagyon lehet kideríteni, de attól még az. Olyan jó volt.

És ha már magyar zene, akkor még jön ide egy szám a Magyar Dal Napjáról, 2010-ből. Remélem eddig még nem volt. Mester Tamás- Presser Gábor: Szabadítsd fel

https://www.youtube.com/watch?v=oinMyVT1rOE

 Tavaszi zápor, vihar, eső, ilyesmi. A házból, a nyitott ablakon keresztül kikukucskálva olyan nyugalmat árasztó, illatos, kedves dolog ez…az utcán gyerekkel, meg gurulós iskolatáskával  kevésbé. De egyébként nem volt vészes, Pauline végig kb. száz méterrel előttünk száguldozott rolleren, annyira gyorsan ment, hogy az eső rá sem esett. Marie meg végig sikongatva rohangált tócsáról tócsára, és mivel gumicsizmában volt, ugrándozott bennük, ennek eredményeképpen én, aki mellette mentem, lettem csurom víz. Na de elnéztem neki, kiskoromban én is imádtam ezt csinálni, és olyan vagány gumicsizmáim voltak, hogy ihajj!

Most véletlenül ráakadtam az mr2.hu-n az akusztikban felvett Kiscsillag számokra…aaaa, annyira jó, olyan nosztalgia, azok a koncertek...!!:)

Biztos akartam még mesélni sok mindent, de kéne vacsit is csinálni, szóval megyek, csak el akartam mondani, hogy eláztam…J

Kiscsillag: Vackolj belém [mr2 akusztik verzsön, igaziból ez Kispál]

https://www.youtube.com/watch?v=ziI61fB6KG4

ps: Másoljátok be a google fordítóba a bejegyzés címét, meghaltam azon, hogy hogy fordítja...:D Bár ez lehet, hogy csak annak vicces, aki érti franciául is. De az is lehet, hogy csak nekem vicces...mindegy, ez egy kis gyerekmondóka, annyi a lényege, hogy "júúj esik az eső szakad az eső, ez a békák ünnepe"...:)(Franciául rímel is)

 Későn sötétedik, igaz, hogy így 21:08-kor már igazi, éjszakai sötét van, de egy órája még a közvilágítás sem égett, teljesen világos volt. Éljen az óraátállítás! Ennek köszönhető az is, hogy most este, ahogy fél nyolc felé sétáltam haza az RER-megállóból, még olyan délután-érzésem volt, el sem hittem, hogy már este van.

Tegnap csomót járkáltunk a városban, egész szép idő volt, bár nem annyira, mint a hétköznapokon. Nyilván, mert akkor dolgozom, ilyenkor meg egész nap parkokban sütkérezhetnék, hát persze, hogy nincs olyan jó idő. Murphy.

Mindegy, azért jó volt, viszont mikor már egyébként is lassacskán hazafelé vettük volna utunkat, leszakadt az ég. Várható volt, elég gonoszan kacsintgattak le ránk már egy ideje az egyre szürkülő felhők, jelezvén, hogy csipkedjük magunkat, vagy rosszul járunk. Hát, nem csipkedtük eléggé. Pont Montmartre-on voltunk, ahol nagyon sok a turista, és szombat délután lévén rengeteg ember járt-kelt ott, és szinte senkinél nem volt esernyő, úgyhogy gyakorlatilag tömeghisztéria tört ki, mindenki menekült valami tető alá, vagy a boltokba, kávézókba. A souvenir boltosok, azonnal elkezdték tonnaszám kipakolni a „Paris” feliratú esernyőket, hirtelen „szezonja lett” a dolognak. Az emberek nagy része (köztük mi is) a közeli metró felé vette az irányt, vagy azért, hogy az aluljáróban védve legyen az esőtől, vagy azért, mert mostazonnalazonnyomban haza akart menni. Mindenesetre HATALMAS káosz alakult ki az aluljáróba vezető lépcsőn, és ugye kifelé is jöttek volna az emberek, mi pedig milliónyian próbáltunk lejutni. Ennek nyilván az lett az eredménye, hogy sem ki, sem be nem jutott szinte senki, csigalassúsággal haladt a dolog, ideges lökdösődés, nyakunkba csorgó víz. Remek volt. De végül azért megoldottuk, és lejutottunk, és megállapítottuk, hogy utáljuk az embereket. Ez előfordul…

Mindezen megpróbáltatások után nyolc előtt valamivel értem haza, és eszembe jutott, hogy „jéééé téényleg, ma van a Föld órája című össznépi(nek szánt) megmozdulás”. És, hogy ez milyen jó, és Kamilla is szeretné ezt csinálni. Szóval villámgyorsan írtam pár emilt, megfürödtem, és villanyleó, és minden elektromosság megszüntetése…mármint, hogy na..szóval elektromosság az volt, csak használaton kívül, hogy ilyen szakszerűen fogalmazzak. És mivel, hogy a fél 9 és fél 10 közötti vaksötétben történő fetrengés nagy mértékben álmosító, el is aludtam. Szóval ez nem csak a Föld órája volt, hanem az enyém is, mert sikerült majdnem 12 órát aludnom, ami rekord. Idejét sem tudom, mióta nem feküdtem le fél kilenckor…sőt…szóval, ez mindenképp nagyon jót tett.

A mai nap punnyadós volt,nyomott idő, hol eső, hol nem, kicsit hűvös, napocska sehol…de azért jó volt, a maga módján.

JA! És tegnap meg ma olyat csináltam, amit mióta itt vagyok, nem: ettem fagyit. És nagyon jó volt.

Cyndi Lauper: Girls just wanna have fun

https://www.youtube.com/watch?v=x0cJnVeiMrw

 ‎"-Pont jókor jössz, mert ez a nap legjobb része.
-Melyik az a rész?
- Az, amikor te meg én mi leszünk."

♥♥♥
 

 A héten talán háromszor ültem le írni, így több oldalnyi iromány született, de sosem jutottam el odáig, hogy fel is töltsem, és lett, ami félbe maradt, lett, ami jó lett, csak valamiért nem töltöttem fel, és lett ami…nem is tudom,milyen lett, de a lényeg az, hogy most egy csomó minden itt van ömlesztve, és már semmi rendszert nem látok benne. Így hát azt hiszem, megkíméllek titeket tőle, és most csak felsorolásszerűen, gondolatokat fogok leírni, erről a hétről, meg azokról, amik most eszembe jutnak.

A hétről.

·        Hétfő: rosszul indult nap, ami nagyon jól végződött. Szép tavaszi idő, este futás, hazafelé 2x10 euró találása. Mindez után cipőtalpnézés, hogy nem léptem-e kutyakakiba. És nem, szóval nem azért volt szerencsém.

·        Még mindig hétfő: utolsó óra a nyelvsuliban. Az óra témája egy külön bejegyzést megér, majd egyszer megírom.

·        Kedd: szintén szép idő, nappal meló, este Lottival Café de l’Industrie, Tuesday night fever. A Hold annyira nagy volt, hogy el se hittük, pedig tényleg akkora volt.

·        Szerda délelőtt már tényleg nagyon, nagyon jó idő, napsütötte Champs-Elysées. Paris, JTM.

·        Csütörtök: nosztalgia. A szerbes csoport a héten volt Párizsban, találkoztam velük, jó volt, nagyon. Még szebb idő, ha az egyáltalán lehetséges.

·        Csütörtök: spontaneitás.

·        Péntek: ma. Ismét szép nap ígérkezik, bár még csak fél tizenegy múlt, kicsit lassan melegszik az idő, mégsincs még nyár, hogy már reggel hétkor meghaljunk a melegtől. Este babysitting, holnap este is, szóval semmi izgalmas nem fog történni ezen a hétvégén, ezt már látom. Ellenben, a nappalok szabadok: Párizs,Párizs, Párizs, napsütés, virágok, madárcsicsergés, parkok. Napszemüveg, kalap, kiscipő. Tavasz.

Amik most eszembe jutnak.

·        Szeretem a tesóm, nagyon, és hiányzik, nagyon. ♥

·        Szerettem gimnazista lenni, és most már nagyon szeretnék egyetemista lenni. Az is vagyok, csak álcázom.

·        Tavasz.

·        Üzenem mindenkinek, akit szeretek, hogy szeretem.

·        Lundi rencontres, Dupla.

·        Nemsokára mennem kell a lányokért, nincs kedvem.

·        Balaton.

·        NYÁR

·        Röplabda.

·        Volt osztályom.

·        NYÁR

·        NYÁR

·        NYÁR

J

Kiscsillag: Örökre

https://www.youtube.com/watch?v=sSZXlmss-B4&feature=related

 Üdvözlök mindenkit, kedveseim, az újdonSÜLT piros (rákvörös) arcommal. Igen, napoztam. Nem sajnáltatni akarom magam, vagy ilyesmi, csak fáj, na. De mindenképp megérte.

Olyan jó volt a mai ebéd is, kinn ettünk a kertben. BBQ, napfény, madárcsiripelés. Szép tavaszi vasárnap.

Igaz, a husit nekem vissza kellett tenni még sülni, ezek a franciák nem bírják kivárni, hogy megsüljön, és a türelmetlenségüket azzal próbálják palástolni, hogy azt mondják, hogy ők ÍGY SZERETIK. Felfoghatatlan, hogy a félig nyers hús miért finom. Nem is az…viszont visszatettük, és Greg EGY perc múlva széles mosollyal hozza nekem, hogy ő egészen biztos benne, hogy ez már nagyon jól átsült. Hát, ezt rosszul gondolta, de nem akartam újra visszatetetni, meg már egyébként is iszonyú éhes voltam, úgyhogy megettem a húst, ami már nem volt nyers, de az, hogy átsült volna, hatalmas túlzás. Olyan félkész, inkább háromnegyed kész. Mellesleg, fogalmam sincs, milyen hús volt…de lehet, hogy jobb is, ha nem tudom. Mondjuk esélyes, hogy marha.

Azon gondolkodom, hogy ha holnapra, nyelvsuli utánra ismét (immáron harmadszorra) betervezek egy „napsütötte párizsi parkban fűben fekve olvasgatás” című akciót, akkor vajon végre sikerülni fog-e…? Tudniillik (lehet, hogy erről már írtam??...) eddig akárhányszor elterveztem, mindig hideg volt, és még az eső is esett. Úgyhogy lehet, hogy most mégsem tervezem el, csak úgy spontán leszek, és majd rácsodálkozom a szép időre, mert ugye úgyis az lesz. UGYE?!!!!

Tegnap voltunk a Notre Dame-nál, éppen fotót akartunk csinálni magunkról, mikor odajött egy francia pasi, hogy ugyan már, ne erőlködjünk, majd ő csinál rólunk képet. Csinált, aztán megkérdezte, hogy honnan jöttünk. Magyarországról. És ott ilyen nyelvet beszélnek? Magyart. És…messze van innen? …………..pff………….itt már teljesen egyértelművé vált, hogy halványlila gőze sincs Magyarországról, ha azt mondom neki, hogy a Föld legdélebbi szigete, 140 kilométerre a Déli sarktól, arra is rábólint, és elhiszi. Aztán mondtam neki, hogy Ausztriával vagyunk szomszédok, például. Itt már láttam valami értelmet felcsillanni a szemében (nem sokat), és kicsit túl lelkesen is kiáltott fel, hogy „Jaaaa, Ausztria! Áhhá…” Ebből azt sikerült leszűrnöm, hogy Ausztriának már a nevét hallotta legalább, de ezzel még mindig nem segítettem neki abban, hogy hol van Magyarország. Elég szomorú, hogy ez előfordulhat. Eléggé…

30Y: Mecseki sétányok

https://www.youtube.com/watch?v=6zhEz5Wx04Y

Harangoztak éppen most, háromszor, mert háromnegyed három van. Tisztára, mint a magyar népmesékben! Csupa hármas…

Itt most a család fele beteg, már jó ideje, úgyhogy most kellene sok napfény meg jó idő meg ilyenek, hogy nehogy én is elkapjam, meg hogy ők meggyógyuljanak. Ebben a fontossági sorrendben.

Most szakad az eső, hideg van és mindjárt mennem kell Pauline-ért a suliba, aki rollerrel ment, ami annyit tesz, hogy a hétszáz kilós gurulós iskolatáskáját én vonszolhatom helyette, emellett esernyő a fejem fölé…és még a videotheque-be is vissza kell vinnem két DVDt. Ehhez az egészhez így összességében körülbelül annyira van kedvem, mint fogkefével felmosni az egész fürdőszobát. Azt nem kell, félreértés ne essék, csak összehasonlításképp mondom, hogy ennyire vonz most a dolog.

Utálom az esőt.

Szép is a tavasz…!!:)

Marie folyton sír, és…Ó!JEE. Most kiabált fel Camille, hogy elmegy Marie-val a gyógyszertárba, mert nagyon fáj a hasa, és így elmegy Pauline-ért is. KÖSZÖNÖM. Nincs trottinette, nincs videókölcsönző, nincsen ötszáz mázsás hátizsák. Merci beaucoup.

Egyébként most nézem, hogy a háromnegyed hármas harangszónál kezdtem írni, most mindjárt hat óra. Hát, nem azért telt el ennyi idő, mert ilyen lassan írok…J Csak félbe hagytam, aztán újrakezdtem, meg újra, meg újra. De most már megmaradok egy helyben és addig fel nem állok innen, míg be nem fejezem. Ez nem lesz nehéz, mert nemsoká befejezem. J

Annyira jó lenne, ha tudnám , hogy hogyan tudok csatolni ide a blogbejegyzésekhez képet, a Radnótis sem sikerült, és sajnos  a linket meg valamiért nem lehet megnyitni…majd egyszer biztos erre is rájövök, hogy hogy kell…

Tegnap voltam nézelődni, minden bolt telis-tele van tavaszi, sőt nyári ruhákkal, amitől teljes mértékben kikészültem, és SZINTE leküzdhetetlen késztetést éreztem arra, hogy mindent, MINDENT megvegyek. Szerencsére (vagyis sajnos…) sikerült leküzdenem mégis. De hát nagyon jó dolgokat láttam mindenhol, ez is a tavasznak köszönhető.

Egyébként ha már vásárlás, akkor elmesélem, hogy tegnap már másodszorra jártam úgy, hogy emberi életeket mentettem meg - majdnem. Nézelődtem, és furcsállottam is, hogy a női ruha részlegen miért sürög-forog egy csomó férfi, a ruhákat nézegetve, de nem foglalkoztam vele annyira. Mire egyszer csak meghallom a hátam mögül –félelmetesen gyatra angol kiejtéssel -, hogy „Lady!Lady!”. Na, hát ez én voltam. Tőlem kértek segítséget, hogy ők kabátokat néznek, és hogy rám mekkora kell. Először azt hittem, meg akarnak hívni egy kabátra, meg is örültem, úgyis nagyon szeretnék egy bőrdzsekit, de nyilván ennek elég kicsi esélye volt…gondolom a feleségeiknek kellett ajándékba, aki ránézésre akkora volt, mint én. Úgyhogy kedvesen – lehengerlően jó angollal – válaszoltam nekik, és megmentettem az életüket. Büszke voltam rám. A másik eset is itt volt Párizsban, csak az még ősszel, de ugyanúgy a H&M-ben, csak ő külön el is mondta, hogy a nővérének keres felsőt, aki kb akkora, mint én, csak ő kicsit specifikusabban kérdezett, úgyhogy vele sokkal kevésbé voltam kedves, de azért még az ő életét is megmentettem. Nem értem, hogy miért néz engem mindenki próbababának, vagy eladónak, vagy csak miért van az, hogy mindenki nője pont akkora, mint én vagyok. Eddig még sosem tűnt fel, fura dolgokra jön rá az ember vásárlás közben, tény, ami való.

Tegnap még találkoztam az RERen egy magyar házaspárral is, ők beszélgettek magyarul, és még mielőtt rám is tettek volna valami megjegyzést, rájuk köszöntem. Persze elsőre nem hittek a fülüknek, de másodikra már muszáj volt, mert tény, hogy csak az tud magyarul beszélgetni, aki tud magyarul. És a magyarul tudó emberek 99,7%-a magyar is, tekintve, hogy nem sokan kacérkodnak eme csodás, ámde igen-igen bonyolult nyelv elsajátításával idegen nyelvként.

Szóval e fenti okokból kifolyólag megbeszéltük, hogy nocsak, mindhárman magyarok vagyunk, és elbeszélgettünk. Pont ott szálltak le, ahol én, és mivel turisták voltak, még meg is mutattam nekik, merre van a metró, amire át kell szállniuk. Őket is megmentettem (kezdem magam szuperhősnőnek érezni...), és egyébként nagyon kedvesek voltak. Mesélték, hogy az ő lányuk is volt aupair, csak ő Londonban, és ő ott talált férjet, és immár 17 éve házasok, és unokák vannak, meg minden, és Angliában is ragadt. Sok ilyen történetet lehet hallani, és láttam a szemükben a csillogást, hogy hátha belőlem is kibukik, hogy éppen az esküvőmre tartok, mert feleségül vesz egy francia, de hát mondtam nekik, hogy velem ilyesmi nem történhet meg. És egyébként is, én nemsokára megyek haza…J

Azt hiszem, mára befejezem, még jön a napi zene, ami jelen alkalommal Foo Fighters: Times like these, remélem, ez még sosem volt.

https://www.youtube.com/watch?v=ksOjoA18sNk&feature=fvwrel

Csókoltatás. Akinek inge, vegye magára. J

 Annyira szeretnék megint írni, hogy fogok is.

Például azt, hogy ma eszembe jutott egy nagyon jó dolog. Semmi izgalmasra ne számítsatok, de azért vicces. Aki látta az Amélie-t, az tudja, aki nem, annak elmondom, hogy abban van egy kerti törpe, amit utaztatnak, viszik magukkal mindenhová, és a világ különböző pontjain, a híres és jellegzetes épületekkel lefényképezik. Lehet, hogy ez nem az Amélie-ből jön, sőt, szinte biztos, hogy ez a vicces szokás ettől függetlenül is létezik, de mi kedden, mikor Lottival a Diadalívnél voltunk, láttunk egy fickót, aki éppen ugyan ezt csinálta. Azt hiszem, a Toy Story-ból volt a cowboy, nem tudom a nevét, nem láttam a mesét…na mindegy, a lényeg, hogy éppen azt fényképezte a Diadalívvel.

Nem nehéz kitalálni, hogy én is el akarok kezdeni egy ilyet, nem hülyeség, tekintve, hogy Párizsban (mellett) élek, szóval kapásból jó helyen tudom kezdeni. Mivel nem nagyon van itt semmilyen plüssállatom, csak a kabalakaticám, valószínűleg ő lesz a szerencsés nyertes, akit mostantól fogva mindig jönni fog velem. Ha csak nem szerzek be valami mást itt, kinn, vagy nem hozok magammal valamit otthonról áprilisban. Bár jó lenne valami vicces figurával, az úgy mókásabb. Na, de majd meglátjuk.:)

Ezen kívül még valami jó eszembe jutott ma, de azt sajna elfelejtettem.

Viszont azért azt még elmesélem, hogy szuper idő volt, és el is mentem végre megint futni. Hát egyrészt nagyon melegem volt, másrészt megfájdult a fejem a hunyorgástól (mégis csak hasznos találmány a napszemüveg…). De minden megérte, mert fél távnál megálltam kicsit, és lefeküdtem a folyóparton a fűbe. A folyón ott úszkáltak a hattyúk, vadkacsák, mellettem körös-körül virágzó, illatozó fák. És napsütés, és meleg. Annnnnnnyira mennyei volt! Kicsit sok ruha volt rajtam, de ettől eltekintve teljes BALATONINYÁR-érzésem volt. Imádtam. Mai futás: 10/10. ♥

Kéne valami nyárias vidám zene is ide…ó és meg is van!:) Kispál és a Borz: A magyarság tengerérzése

https://www.youtube.com/watch?v=Jezu8s4Jt5w&feature=player_embedded

Ez a link innen Franciaországból nem megy, de remélem, otthon meg lehet hallgatni…elég esélyes!:)

 Van az úgy, hogy nem létezik a világon olyan szám, ami elég pontosan leírná azt, amit érzel, amire gondolsz, és ami zajlik benned. Meglepő, pedig azt hinnénk, annyi zene van, annyi stílus, annyi korszak, van csak hangszeres zene, és vannak dalok szöveggel, ezer meg egy nyelven, és mégis.

Persze, túlzok, lehet, hogy van, csak nem lehet rábukkanni. Pedig kerestem eleget.

Ilyenkor az jut eszembe, hogy ha nincs, akkor majd írok. Igen, csak a tudásom és tehetségem (?) a szöveg megírásáig terjed, maximum. De ki ír hozzá zenét, és ki énekli el, és hogy lesz híres? És még ha ez utóbbitól el is tekintek, mert az nem is fontos most, akkor is, mi lesz a többivel?

***

Most jutott eszembe, ma még nem is húztam a borítékok közül. Nem nézek oda, benyúlok a dobozba, húzok. Sötét zöld boríték. Mi van benne? Karácsonyi sütemény receptje. Aktuális.:)

Viszont a doboz mellett van a Radnóti kötetem, és kilóg belőle pár képeslap, amiket még egy kiállításról hoztam el. Radnóti-kiállítás volt, persze, a kártyákon fényképek, meg versek. A kedvenc képemen a költő meg a felesége vannak, imádom ezt a fotót. Na, pont ez lóg ki a kötetből.

Úgyhogy ezt most megpróbálom beilleszteni valahogy…olyan szép.

 Így sikerült...:

http://picasaweb.google.com/lh/view?q=Radn%C3%B3ti%20Mikl%C3%B3s%20%C3%A9s%20Gyarmati%20Fanni&psc=G&filter=1#5584648574915495042

És! Még zene mára: The Killers: Romeo and Juliet

https://www.youtube.com/watch?v=87cLyBR1JTo&feature=fvst

 Azon gondolkodom épp, hogy tizes skálán vajon mennyire lehet unalmas a „tavasz van!”-„ja, mégsem…”-„ja, MÉGIS!!”-„de mégsem.”-jellegű csapongásom, minden egyes alkalommal. Mindegy, mert most ismét le fogom írni, hogy tavasz van, sőt, nagy betűkkel: TAVASZ VAN! Mert tényleg az van, most már tényleg, becsszó. Viccen kívül. Másmilyen kék az ég, más a levegő illata, más a szél, virágoznak a fák, és...és süt a nap, és jó az idő.

Kicsit megemlékeznék arról, hogy március tizenötödike van, mert hogy az van. Itt, Párizsban ez nyilván senkinek nem mond semmit, bár Lotti kapott egy SMSt egy francia ismerősétől, szó szerint fordítva: „Boldog nemzeti ünnepet!:)” Úgyhogy van, aki tud róla, de azért nem az a jellemző.

Mivel itt senkit nem érdekel semmi, ami magyar, ezért mi úgy döntöttünk, hogy mivel minket minden érdekel, ami magyar, abból a kézenfekvő okból kifolyólag, hogy mi magunk is azok vagyunk (Made in Hungary, ugye…), csinálunk valami magyarosat. Ez a magyaros a mi esetünkben nem a csirkepörkölt+Erős Pista összeállítást jelenti, hanem azt, hogy piros-fehér-zöld színekbe öltöztünk. Annyira nem lett tökéletes, sőt, ha szigorúan nézzük, inkább olaszok voltunk, mint magyarok, a színek sorrendje miatt, de nem ez a lényeg, hanem maguk a színek, és hogy mi tudtuk, hogy ez nem olasz.

Mikor hazajöttem 11 körül, Camille kivételesen itthon volt, rám nézett, és mondta, hogy jaj, de vidám színekben vagyok. Hát, mondtam, hogy vidám is, de többnyire a magyar zászló színei, mert hogy otthon most mindenhol ünnepségek meg ilyesmik vannak, és gondoltam, én is „bepirosfehérzöldülök”.  Kérdezte, hogy ó, ma van a nemzeti ünnepetek? És mondtam, hogy nem A, mert több is van. És ezen is meglepődött, mert bezzeg nekik csak egy…J

Még egy csomó dolgot tudnék most írni, de azok annyira elütnek a fenti témától, hogy nem érzem ide illőnek, úgyhogy majd leírom őket holnap, most maradjunk ennél, ez így olyan jó.

Most gondolkodom, szeretnék ide verset is. Milyen rég olvasgattam már a versesköteteimet…egy kis Ady, egy kis Radnóti…választok tőlük valami ide illőt, szépet.

Igazából nem is kell keresnem, tudom, mit szeretnék ide. Radnótitól, a Nem tudhatom jön. Nem az egész, csak részletek, amiket szeretek benne, amik pozitívak.

Radnóti Miklós: Nem tudhatom… (részletek)

Nem tudhatom, hogy másnak e tájék mit jelent,
nekem szülőhazám itt e lángoktól ölelt
kis ország, messzeringó gyerekkorom világa.
Belőle nőttem én, mint fatörzsből gyönge ága

(…)

Itthon vagyok. S ha néha lábamhoz térdepel
egy-egy bokor, nevét is, virágát is tudom,
tudom, hogy merre mennek, kik mennek az uton,

(…)

Ki gépen száll fölébe, annak térkép e táj,
s nem tudja, hol lakott itt Vörösmarty Mihály,
annak mit rejt e térkép? gyárat s vad laktanyát,
de nékem szöcskét, ökröt, tornyot, szelíd tanyát,
az gyárat lát a látcsőn és szántóföldeket,
míg én a dolgozót is, ki dolgáért remeg,
erdőt, füttyös gyümölcsöst, szöllőt és sírokat,
a sírok közt anyókát, ki halkan sírogat,
s mi föntről pusztitandó vasút, vagy gyárüzem,
az bakterház s a bakter előtte áll s üzen,
piros zászló kezében, körötte sok gyerek,
s a gyárak udvarában komondor hempereg;
és ott a park, a régi szerelmek lábnyoma,
a csókok íze számban hol méz, hol áfonya,
s az iskolába menvén, a járda peremén,
hogy ne feleljek aznap, egy kőre léptem én,
ím itt e kő, de föntről e kő se látható,
nincs műszer, mellyel mindez jól megmutatható.

(…)

Hát, ennyi volna. Szép ez a vers, bár ’44-es, szóval háborús, de próbáltam belőle azokat a részeket kiválasztani, amik valami szépről írnak. Tudjátok, annyira elgondolkodtató, meg más ilyen távolságból, idegen országból megélni ezt az egészet. Otthon gondolom, egészen máshogy menne, feltűzném a kokárdát, elmennék az ünnepségre, azt végignézve/hallgatva megemlékeznék, és folytatnám a napomat. Persze, otthon is más, mert ott meg az a jó benne, hogy látni a gyerekeket ünneplőben, otthon érezni azt, hogy erről mindenki tud, mindenkinek ugyanazt jelenti, hogy a március 15, az A március tizenöt. De amikor alaphelyzetben is vágyik haza az ember, meg hiányzik az otthona, akkor egy ilyen nap ezt az egészet felerősíti, meg másképp láttatja. De ez jó.

A zene, amit mára választok, mindenképp ideillő, a naphoz is illik, meg hozzám is. A naphoz, mert népzenés, hozzám meg a címe miatt…J

Holdviola: Mikor lesz már nyár?

https://www.youtube.com/watch?v=7MXlhsgIfqg&feature=related