Újra itt, hosszas kihagyás után visszatértem, vagyis éppen most térek. Vissza.

Ígértem, hogy írok a hétvégéről, aztán elgondolkodtam… mennyire van jogom ahhoz, hogy mások napjait is kivesézzem? Mert ezen a hétvégén amit én csináltam, pontosan ugyanazt csinálta a családom is, és azt hiszem, ennek a nagy részét meghagyom magunknak, ha nem haragszotok. De persze van néhány dolog, helyszín, benyomás, élmény, ami szeretne ide kerülni. Nekik igazán nem tudok nemet mondani, szóval lássuk. Voilá.

Maga az együtt töltött idő nagyon nagyon jó volt, ennél többet nem is lehetett volna kihozni belőle, ez talán kicsit engem is dicsér, mégiscsak valamilyen szinten idegenvezetőként is funkcionáltam. Emellett alapvetően sokszor szerencsénk is volt, be nem tervezett híres-neves helyszínek, épületek csak úgy az utunkba akadtak, Montmartre-ról lefelé jövet kifordultunk az egyik kisutcából, és belebotlottunk egy szuper bolhapiacba. Annyira imádtam, olyan kincseket lehet találni egy ilyen helyen! És volt egy lány, aki ezeréves ékszereket árult, és kiderült róla, hogy beszél magyarul, kicsit törte, de a párizsi forgatagban mindenképp nagy dolog, ha magyar hangot hallasz, főleg, ha egy franciától. Kiskorában Sárospatakon élt, de azt mondja, nagyon régen, és azóta egyáltalán nem beszélt magyarul. Hát ahhoz képest pedig nagyon is jól ment neki. Jó érzés csak úgy belefutni ilyen emberekbe. És még kedvezményt is kaptunk, mert ahogy ő mondta, „magyaroknak csak 3 euró”.

Ezen a helyen csomóan árultak könyveket is, ott is nézelődtem, de végül nem vettem semmit, mert a könyvbeszerzés már előző nap megtörtént. A Notre Dame környékén, a Szajna partján sokan árulnak mindenféle képeket, festményeket, posztereket, képeslapokat, és egy-két helyen régi könyveket is. Már vagy tucatnyi alkalommal mentem el mellettünk, de sosem álltam meg megnézni, hogy miket is lehet itt találni. Most megálltam, és nem is tehettem volna jobban. Nagyon régóta szerettem volna elolvasni Anna Frank naplóját, szerintem mindenki hallott már erről a könyvről, nem kell senkinek sem bemutatni. Tehát régóta el akartam olvasni, de még nem került rá sor. Na, ezt a könyvet találtam meg, franciául, hibátlan állapotban, hihetetlen áron, két és fél euróért. Annyira megörültem neki! Most itt pihen mellettem a széken, és várja, hogy befejezzem a Coelho könyvet, amit most olvasok franciául, aztán ő következik.

Voltunk olyan helyen is, ahol még nem jártam. Nem mintha ez olyan különleges lenne, Párizs hatalmas, rengeteg a látnivaló, a híres „ezt-mindenképp-látnod-kell” - helyek, és az aranyat érő eldugott kisutcák, apró kávézók, és minden olyan hely, amit semelyik útikönyvben nem találsz meg, hanem csak úgy bukkanhatsz rájuk, ha időt szánsz arra, hogy kószálj céltalanul a városban. Nagy szerencsém van, hogy van lehetőségem rá, és pontosan ezt is fogom tenni. No de visszatérve a helyre, ahol közösen jártunk, és nekem is új volt: a Montparnasse. 56 emelet magasból nézhetsz körbe, egész Párizsra rálátást biztosít. Hasonló, mintha „megmásznád” az Eiffel-tornyot, de persze más. Mindkettő mellett vannak érvek, a legjobb az, ha mindkét toronyba felmegyünk, de most nálunk ez győzött. A sok érv közül egy biztosan e mellett szól: az Eiffelről majdnem mindent látsz, innen meg az Eiffelt is. Az pedig, hogy kimarad a Montparnasse csodás látványa, az nem baj, mert olyan nincs. A Montparnasse egyáltalán nem csodás, egy magas fekete torony és kész. Igazából csúnya, és szerintem nagyon nem illik bele a környezetébe, de hasznosnak hasznos, szép onnan a kilátás.

A legfurcsább viszont az volt, amikor kijöttünk ide, Maisons-Laffitte-ba, hogy megmutassam, hol lakom, merre járok nap, mint nap, hol a suli, a kedvenc pékségem, a park, merre szoktam futni, satöbbi, satöbbi, satöbbi…és itt járkáltam ezekben az utcákban a szüleimmel és a hugommal, akiknek eddig erről mindig csak telefonban beszéltem, és annyira szokatlan és fura volt az egész…olyan hihetetlen. De nem tartott sokáig, viszont azóta ahogy járok-kelek a házban, látom őket, ahogy a konyhában vagy a nappaliban ültek. Kicsit itt maradtak.

Azóta visszarázódtam…mondanám, hogy a normális életembe, de az kicsit furcsán hangzik…most melyik is a normális? Zavaros kicsit.

Igazából ezt a bejegyzést részletekben írom, most szerda van, de az eddigieket is több felvonásban írtam tegnap. Valahogy most nem megy annyira, vagy nem is tudom. Sok mindenen gondolkozom, tűnődöm és agyalok, és ezek elvonják a figyelmem és így nem tudok írni annyira.

Egyébként a mai nap az ötvenedik, amit itt töltök, az már félszáz. Azért az sok, lassan két hónapja itt vagyok. És már kevesebb, mint kettő van hátra addig, míg hazalátogathatok! Ez nagyon jó. Illetve még sok, és utána még több jön, de nagyon szupi lesz az a két hét! Gondolom már sokszor leírtam, biztos unjátok már, de tényleg annyira várom!:):):)

Ne haragudjatok, most nem megy egyszerűen az írás, fáradt vagyok és dekoncentrált, pedig tudnék mit, mindig van valami, de majd összekaparom magam, és rittyentek nektek egy szép, hosszú bejegyzést az elkövetkezőkben.

Addig viszont hagyok itt nektek sok, sok, sok zenét, mert minden napra kell egy, és most sokkal vagyok lemaradva, úgyhogy bepótolom!

Múlt péntekre egy ABBA lesz, vacsorakészítés-és fogyasztás közben megy a zene mostanában az ipodról és szinte mindig ezzel kezdünk: Mamma Mia. Találtam egy szuper felvételt róla, lehet, hogy klipnek kéne nevezni...mindegy, vicces. Van ott egy mozgáskultúra.

Szombatra megy a…megy aaa…megy a gőzös Kanizsára. Ha-ha. Nyilván nem ez. Hanem Phantom Planet: California. Mert a hétvégén sokat hallgattam este elalvás előtt, és ez a szám valamiért mindig megnyugtat.

Vasárnapra Maroon 5: She will be loved. Nagyon szeretem, és milliószor hallottam már, csak sosem tudtam, mi is pontosan. Aztán vasárnap a várost járva betértünk egy szuper ékszerboltba, ahol épp ez ment, és kivételesen nem felejtettem el utólag rákeresni.

A hétfő már megvolt, aznap szinte csak a zenéből áll a bejegyzés.

Tegnapra Sugarcult: Riot. Csak mert szeretem, mert pörgős, és ettől az együttestől eddig még nem volt semmi, ami nagy hiba.

Mára (ami tehát október 20, szerda) pedig minden gondolkodás nélkül írom azonnal a Kiscsillag: Ha én lennék… című számát. Most délután vasaltam lent, a telefonomról ment a zene. Egyszer csak ez következett, és rájöttem, milyen rég hallgattam már, mennyire szeretem, mennyire vidám hangulatú és hogy mennyire rossz az utolsó sora. És hogy ha nem figyel az ember, egy nagy káosz az egész szöveg, mint a legtöbb Kispál vagy Kiscsillag muzsikának, de ha lassan végiggondoljuk, akkor már érthető. Mondjuk most belegondolva, nem is ez a legveszedelmesebb számuk ilyen szempontból. Ez még követhető.