2010. szeptember 20., 21. hétfő, kedd

Ebben a két napban annyira sok különös és említésre méltó dolog nem történt, úgyhogy arra gondoltam – mivel az nem járja, hogy nem írok semmit -, hogy összeszedem a gondolataimat, és leírok minden olyan érdekességet, amiket eddig az épp aktuális napon kihagytam, mert annyi minden történt, hogy ezek már-már eltörpültek mellette, és így ki is maradtak.

Persze azért egy-két szót tudok írni az aktuális napokról is, bár nem sok jót, hiszen részben lebetegedett a család, köztük én is, sőt, valószínűleg én hoztam. Semmi komolyra nem kell gondolni, ilyen lázas-fejfájós- fáradékonyságos dolog, gondolom ilyen influenza-féle, én ma már eléggé jól vagyok, Pauline viszont csak most kezdi, úgyhogy ő ma nem is ment suliba. Anyuka mondta, hogy valószínűleg láza volt az éjjel, de nem tudja biztosan, mert 4 lázmérőjük van de egyik sem működik. Ezen meg sem lepődtem már, ebben a házban annyi dolog van, ami nem működik. Mindenük van, minden de tényleg, és csomó minden rossz, vagy csak félig jó. Ilyen ugye az én internetem is…na de majd valamikor már csak összejön…!

A naptáramban számozom a napokat, hogy mióta vagyok itt, ami ebben a hónapban még nem a legnehezebb, tekintve, hogy elsején jöttem, így a dátum pont meg is mondja, hogy hány napja vagyok Maisons Laffitte-ban. Ma 21. van, azaz pontosan 3 hete érkeztem. Az elején még csigalassúsággal telt az idő, írtam is, hogy borzasztó lassan múlnak a napok, de remélem, sőt, szinte biztos vagyok benne, hogy fel fog gyorsulni a dolog. És így is lett, az utóbbi másfél-két hét pikk-pakk eltelt, persze, hiszen egyre jobban szokom itt a dolgokat, egyre jobban megvagyok itt, és egyre jobban látom, hogy mire mikor mennyi idő jut, be kell osztanom a napomat, mert azon kívül, hogy a gyerekekre vigyázok, és elhozom őket suliból, még a házban is vannak teendőim, nem is kevés, és emellett még a saját dolgaimmal is foglalkoznom kell. Úgyhogy egyre fontosabb az idő, és ahogy gyűlnek a feladatok, és majd lassan a nyelvsuli is elkezdődik, egyre kevesebbnek tűnik, és szépen folyamatosan visszajutok ahhoz az állapothoz, ami otthon volt jellemző, hogy kevés az a 24 óra egy napra.

Fontos az idő, mert otthon is millió és egy dolgot csináltam, állandóan rohantam, és mindenhol ott voltam, de ott mindig csak magamért feleltem, a saját problémám volt, ha elkéstem valahonnan, ha otthon hagytam valamit, és sorolhatnám a jellemző szétszórtságaimat. Itt ezt nem lehet. Fontos, hogy ha a kicsi félkor végez a suliban, akkor én félre érjek oda. Vagy kicsit korábban, de semmiképp sem később. És nem felejthetem el az uzsit összerakni és elvinni nekik, mert akkor összedől a világ, és figyelni arra, hogy előző nap mit kaptak, mert ha minden nap ugyanazt viszem, arra ráunnak. Fő a változatosság. És a vacsoráknál figyelni arra, hogy olyan legyen, amiben nincs tej, vagy csak nagyon minimális mennyiség, mert Pauline tejérzékeny. És arra is, hogy ki mit szeret, és ha a 3 gyerekből kettő imád valamit, a 3. pedig utálja, attól még nem lehet teljesen kihagyni azt az ételt, szóval néha-néha jöhet, de akkor nem elfelejteni, hogy a harmadik nem szereti, és neki teljesen mást kell kitalálni. És hogy ez mind egyszerre legyen kész, hogy ne hűljön ki a fele, hogy ne csináljak semmiből túl sokat, mert feleslegesen marad meg, de keveset se, mert akkor éhen maradnak.

Meg van minden gyereknek valami gyengepontja, amire ügyelni kell, mert ha ott valami hibádzik, akkor ott áll meg a világ. Marie-nál a sarkalatos pont a cumik. Van vagy 6-8 és ezekkel alszik. Mindig csak egy van a szájában (mondjuk ez normális, több nem fér be), de az összes többinek is ott kell lennie. Nem csinál velük semmit, csak legyenek ott. Ha nincsenek, ha csak egy is hiányzik, észreveszi, és ott akkor az egész család nekiállhat keresni, mert a nélkül nincs alvás. De ezt nem csak velem játssza el, mikor Camille fekteti, akkor is. Persze általában minden este van egy, ami hiányzik, mert a suliba is visz magával általában kettőt-hármat, meg ahogy jár-kel este a házban, ott is mindig van nála…meg amik éjjel az ágyában vannak, azon is szétgurulnak, beesnek az ágy alá, satöbbi, satöbbi, satöbbi. Tehát rengeteg remek alkalma van rá, hogy elveszítse. Úgyhogy mostmár erre van ráállva a szemem, akárhol a házban meglátok egy cumit, akármit is kell félbehagynom, ott hagyom és gyorsan felviszem Marie párnája alá, hogy megelőzzem az esti balhét. Egyre jobban megy.

A másik fajta hiszti az ebéd vagy vacsi közben szokott előjönni. Általában még 4-5 falat van a tányérján, és közli, hogy már nem éhes. Mondom neki, hogy de ezt meg kell enni. De ő nem éhes. Oké, mondom, akkor vége a vacsinak. Bólint, feláll és spuri a hűtő felé, hogy akkor most jön a desszert. Nincsen étkezés náluk desszert nélkül, ezt tegyük hozzá. A-a, ha nem éhes, akkor hova fér belé a desszert?? És akkor itt kezdődik a hiszti, hogy ő abból már nem kér, de hogy a joghurt vagy a nemtudommi…és képes hisztizni 10 percig, ahelyett, hogy megenné a maradék három falatot és utána teljes nyugalomban ehetné a desszertet. Az a veszély sosem áll fenn, hogy esetleg a főétel után már nem fér bele a desszert. Gyakorlatilag feneketlen gyomra van, nagyon sokat tud enni. Ezeket a hisztiket viszont többnyire az anyjával csinálja, mert Camille általában a vacsora közben ér haza, és akkor kell valami produkció. De nálam egyre kevesebbet hisztizik, kezdi megtanulni (ahogy nézem, elég gyorsan), hogy azzal nem megy semmire, főleg a kaja-hisztivel.

Van egy-két dolog, amire rászoktattam, de legalábbis folyamatban van. Amikor hazaérünk a suliból, ebéd előtti kézmosás. Abszolút nem nagy cucc, de úgy tűnik, hogy ez ennyire nem volt eddig számon tartva, mert az első pár alkalommal mindig kérdezte, hogy miért kell kezet mosni. Mert ugye ha nem látszik a kosz, akkor az nincs is. De mostmár kezdi megszokni, és valamelyik nap már ő mondta, mikor megérkeztünk, hogy kezet mosunk és aztán ebéd.

A másik dolog az, hogy nagyon rendetlenek. Nyilván mindig itt van egy au-pair, meg állandóan jár a takarítónő, és ha az előző kettő közül éppen egyik sincs kéznél, akkor anyuci majd elpakolja. Jó, ő még kicsi, és nem azt mondom, hogy katonás rend legyen mindenhol, de azért az, hogy megérkezünk és a folyosó közepére ledobja a táskáját, és ha én nem rakom el, akkor az ott lesz egész délután, mindenki átlépi, csakhogy ne kelljen felakasztani a fogasra…meg a másik, amin kicsit kiakadtam, hogy mindig Marie az, aki legkorábban kész van a fürdéssel, én fürdetem olyan 6-negyed 7 felé. Általában van egy kis játék a vízben, a kád szélén ott van egy csomó dolog, kanalak, műanyag poharak, kishajó, minden, amivel lehet játszani. Amikor vége a fürdésnek, akkor már sietni kell, mert ha nem kezdem el időben a vacsit, akkor sosem lesz kész, úgyhogy a játékok ilyenkor ott maradnak a kádban, a vizet engedem csak le. Amikor végzek, vagy majd ha én jövök fürdeni, elpakolok. De közben fürdik még a két nagyobb is, és érdekes módon, ha én csak a fürdésnél akarok elpakolni, mindig ott vannak a kádban a játékok. Csodálom, hogy Pauline meg Alexis a nyakukat nem törik ki a műanyag poharak közt egyensúlyozva…ahelyett, hogy kiraknák őket a kád szélére. A kedvencem az volt, mikor egyik vasárnap apuka fürdetett, és másnap délután még ott volt a víz a kádban, a játékokkal együtt.

Na de itt a fürdéssel kapcsolatban azt akartam írni, hogy a ruháik is szanaszét vannak dobálva, amit nap végén, fürdés előtt levesznek, pedig a szennyes szintén a kád mellett van közvetlenül, úgyhogy nem kell messzire menni. Marie is így csinálta az elején, levett valamit, kilépett belőle, és az ott is maradt, következő lépésnél egy újabb ruha a földön, így tovább. Úgyhogy mostmár úgy kezdjük a fürdést, hogy megbeszéljük, mi az, ami koszos, az megy a szennyesbe, odatipeg, beledobja, a többit meg megtartjuk, azokat persze én pakolom el, fel sem éri a szekrényben a polcokat. Meg nyilván nem vele akarom csináltatni a dolgokat, de szerintem ennyi belefér, mert ha nagyon hozzászokik, hogy mindent de mindent megcsinálnak helyette, akkor később nagyon meg fog lepődni, hogy mennyi minden van, amit neki kell csinálnia. Tudom, hogy nekem nem az a feladatom, hogy neveljem, nem is akarom, de ez nem nevelés, ezek csak praktikus dolgok, amikre megtanítom. Ártani nem árt.

Ha kicsit kilépünk a családi keretekből, hogy ne csak innen meséljek, akkor is van szinte minden nap, mikor kimozdulok valami említésre méltó.

Nagyon tetszik, hogy amikor a suliban vége van az óráknak, és a gyerekek jönnek haza, akkor mindig áll egy-egy rendőr a zebránál, leállítja a forgalmat, hogy a gyerekek biztonságosan tudjanak átmenni. Van kedvenc rendőröm is, egy nagyon nagy darab fekete fickó, nagyon kedves,mindig mosolyog és mindig látom, hogy leáll csevegni az anyukákkal, gondolom mindenki ismeri már azt a néhány rendőrt, akiket ide szoktak kirendelni. Viszont már jó ideje nem láttam, nem tudom, mi alapján vannak beosztva és milyen rendszerességgel váltják egymást.

Nagyon sok kisfiú rollerrel jár iskolába, úgy száguldoznak vele, mint a szélvész. A lányoknak meg általában húzós hátizsákjuk van, de ők is úgy rohannak vele, hogy én ott a babakocsival alig bírom kerülgetni őket, néha-néha becsusszan egy-két karambol is. Azt is szeretem, amikor a gyerekekért jön az anyuka, megkapják az uzsonnájukat, és akkor anyuci a kistesóval lohol elöl, a nagyobb gyerek (8-10 éves jelenti itt a nagyot) meg 10 méterrel lemaradva andalog a csokiskekszét ropogtatva, és pont a járda kellős közepén megy, vagy ami még jobb, hogy cikkcakkban, szóval mikor már úgy öt másodperce a jobb oldalon megy, és szinte biztos vagyok benne, hogy végre győzelem, le tudom előzni a babakocsival, akkor gyorsan átlibben a bal oldalra. És persze ilyenkor, ha szólok neki, hogy menjen kicsit odébb, akkor felébred az uzsonna mámorából, ráeszmél, hogy az anyja ott megy sokkal előrébb, és nem áll félre, hanem elkezd rohanni anyuci után. Olyankor van 10  méterem, amikor tudok normálisan haladni, aztán beérem őket, mert a gyerek és a második csokiskeksz egymásra találtak, és megint belassult…

Vicces arcokat, feltűnő jelenségeket nagyon sokat lehet látni Párizsban, az a baj, hogy most csak egy jut eszembe, de ha elkezdek írni, talán lesz még más is.

Az egyik csúcsjelenség, amit láttam, az RERen volt a reggeli csúcsforgalomban egy ötven felé tendáló pasi. A reggel most épp olyan 9 körült jelent, de a vonat még ilyenkor is tömve van a munkába igyekvőkkel. Ilyenkor ez már nem a laposakat pislogó, kávés papírpoharat szorongató, feléledni próbáló tömeg, ők már a „frissen, fitten, illatosan, kiöltözve induljunk munkába”- típusú sokaság. Közöttük láttam meg a történet főszereplőjét. A „frissen, fitten” még igaz volt rá, mert nagyon pörgött, (az „illatosan”-t nem tudom, annyira nem állt közel), de ahogy kinézett...nem a ruhái, mondjuk nem adott sokat a flancra, de nem ez volt a csúcs. Zenét hallgatott, mint sokan mások, de teljesen átadta magát a ritmusnak, bólogatott, grimaszolt hozzá, kicsit szerintem koncerten érezte magát. És amiből a zene jött az nem volt más, mint egy hatalmas fejhallgató, arany-fekete színkombinációban, és mindkét fülön ott virított teljes életnagyságban Hello Kitty. Onnantól kezdve, hogy megláttam őt, egészen addig, míg le nem szálltam, azon gondolkoztam, hogy ezt úgy mégis honnan szerezte, és hogy tudja-e, hogy mi van rajta…?Egyszerűen elképzelhetetlennek tartom, hogy…nem, igazából maga a jelenség is hihetetlen. Az első gondolatom az volt, hogy a kislányáét vette kölcsön, mert az övé nem működött. De ha ez így is van, akkor sem vesz fel egy felnőtt férfi egy ilyet. Még ha nem is tudja, hogy Hello Kitty többletjelentéssel bír, szimplán nem vesz fel egy arany-fekete cicás fejhallgatót. Nagyon vad volt. És most, hogy írok, eszembe jutott, hogy lehet, hogy eszetekbe jut, hogy esetleg beteg volt…de nem, tuti, mármint valamilyen szinten biztos, ha ezt felvette, de nem klinikai eset, mert olyan szempontból azért normálisnak nézett ki.

Ezen kívül most még egy eszembe jutott, de az azért ennyire nem kirívó eset, és már így is nagyon sokat írtam, szóval azt a sztorit megtartom máskorra. Meg addig még gyűjtöm az alanyokat.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.