hétfő
Repülőn. Itt kezdek írni Nektek. Ha kinézek az ablakon, szinte csak a felhőket látom alattunk, először azt hittem, hó, de aztán rájöttem, hogy az nem ilyen habos, és kizárt, hogy Magyarországon ennyi legyen belőle. Néha hézagok vannak a nagy vattapamacsok közt, akkor lelátok, de nem tudom, hol lehetünk. Magyarországon már biztos nem, már 20 perce repülünk. Talán Szlovénia, de akkor hol vannak a hegyek? Lehet, hogy mégis Magyarország…vártam, hátha látom a Balatont, de nem. Még mikor régen Velencébe repültünk, akkor szálltunk el felette, olyan szép volt. Nem baj, most szépek a havas-habos-hófehér (hármas h-alliterció, csak úgy megjegyeznémJ) felhőcskék. És fény van, és itt fenn kék az ég. Ferihigyen olyan köd volt, hogy a repülő szárnyának a végét is alig láttam.
Most mondták be, hogy 36000 láb magasan röpködünk, az nem tudom mennyi, de soknak tűnik, biztos az is.
O-ó, és elkezdünk reggelit kapni, ami nagyon jól fog jönni. Úgyhogy most elköszönök.
És bemondták méterben is: 11000 méter magasan vagyunk. És hogy I wish you a nice flight.
kedd
A tegnapit a repülőn már nem volt energiám, helyem, időm, lehetőségem, kreativitásom és éberségem folytatni, tehát most következik kalandos megérkezésem története. Nem, egyébként nem volt túl kalandos, szerencsére. Viszont egy nagyon helyes francia házaspár ült mellettem egy pici babával, és néha beszélgettünk, nagyon kedvesek voltak. Apuka már az elején megkérdezte, hogy tervezek-e alvást a repülés alatt, mert akkor kezdjek imádkozni, mert megeshet, hogy a pici nem fog hagyni. Hát, végül nem aludtam semmit, de nem a baba miatt. Viszont tényleg sokszor nyöszörgött, és amikor a szülők már mindent bevetettek, akkor egy kicsit én szórakoztattam. Elég sokáig lekötötte a kulcstartóm, a csilingelő kulcsokkal meg a figurákkal. Annyira tetszett neki, hogy az apuka mondta is, hogy úgy néz ki, az utcán fogok aludni, a gyerek elkobozta a kulcsaimat. De azért én voltam végül az erősebb. Meg hát megunta. J
Végül megérkeztem „haza”, és meglepő módon a fél család itthon volt. Egy pillanatra el is bizonytalanodtam, hogy milyen nap van, mert az otthoni 2 hét alatt szinte sosem tudtam, hogy éppen hét közben vagy hétvégén vagyunk-e…aztán nagy nehezen tudatosítottam, hogy a visszaút az hétfő. És erre megérkezem és Greg, Camille meg Alexis itt vigyorognak rám. Mondták, hogy beteg volt a szünetben az egész család, és a lányok már jól vannak. Hát ma meg Pauline nem ment suliba, mert tegnap tejcsokit evett, meg még valamit, amiben tej volt…és a laktózérzékenységnek ez ugye nem tesz jót…
Egyébként a lányok nagyon édesek voltak, Pauline ahogy meglátott, sikítva ugrott a nyakamba, a pici is nagyon örült, de neki az első mondata az volt, hogy „Képzeld, Kamilla, nagyon sok ajándékot kaptam karácsonyra!” Hát igen, az élet értelmei…J
Marie most nagyon kedves időszakát éli, napjában százszor elmondja, hogy „Je t’aime, t’es jolie.” Tehát: szeretlek, szép vagy. Vannak változatai a dolognak, a szép elé még néha becsusszan hogy „nagyon” vagy hogy „nagyon-nagyon”…néha a nagyon a tizediken, ha nagyon belendül. Nagyon.
A kedves időszak persze nem hisztimentes időszak. Mert olyan nem létezik. Hazafelé sírt is, hogy fázik. Csak azért, mert azt nem mondhatta, hogy éhes, mert előtte voltam pékségben, és kapott a baguette-ből. De kell találni valami okot a hisztire, tél van, praktikus a hidegre fogni. Trükkös gyerek.
Azt hiszem, így évkezdésnek-visszatérésnek ennyi elegendő lesz, legalábbis több most nem fog menni.
Zene azért lesz, persze!
José Gonzalez: Heartbeats
Rise Against: Swing life away
Na jó, most kínomban elkezdek írni. Olyan fáradt vagyok, mintha egy éve nem aludtam volna…ráadásul Camille elvitte 6 körül a gyerekeket, úgyhogy már rég aludhatnék, de meg akarom várni őket, mert holnap este babysitting, akkor úgysem találkozunk, és mire szombaton reggel ők felkelnek, én már nem leszek itt. És mire ebédelnek, én már otthon leszek!!!!!:)
Most unalmas lenne belekezdeni, hogy mennyire jó lesz otthon…de az lesz!
Úgyhogy nem kezdek bele, hanem inkább elköszönök, mert szerintem holnap este már nem fogok írni. Az otthoni két hét alatt meg pláne nem, egyrészt azért, mert találkozunk, másrészt azért, mert nem akarom ezzel tölteni az időm, harmadrészt pedig azért, mert a blog a párizsi hétköznapokról szól. Budapest meg nem Párizs, akárhogy is nézzük.
Úgyhogy most egy darabig nélkülöznötök kell, tudom, hogy nagyon fog hiányozni, de szuper kárpótlást tudok: az esti mesét nem olvasnotok kell, hanem szóban fog elhangzani, egyenesen a szerzőtől. Ha akarjátok, dedikálok is. J Bárhova. (Majdnem.)
Most facebookon láttam valami okosságot, ami egészen használható, és most nagyon ide illik, úgyhogy itt is megosztanám véletek.
„Azt mondják a jó barátok hosszú időt tudnak úgy eltölteni, hogy ne beszélnének egymással vagy ne látnák egymást, és mégsem kérdőjelezik meg a barátságukat. Ez az a fajtája a barátságnak, amely olyan mintha épp tegnap láttátok volna utoljára egymást.”
És igazából ez tényleg így van.
Úgyhogy most csókoltatok mindenkit, és see you soon! (De jó ezt leírni.)
Két zenét akarok még itt hagyni, az egyik a Coldplay karácsonyi száma, ami nem is olyan karácsonyi, de azért rá lehet fogni. Christmas lights.
A másik pedig Pink Floyd: Hey you. Igaz, hogy kicsit (NAGYON) depresszív, de benne van, hogy „I’m comin’ home..” Úgyhogy ez kell még ide.
Most ment el a fűtésszerelő bácsi. Annyira hihetetlen. Körülbelül 3 és fél percet tartózkodott a házban, mivel a probléma annyi volt, hogy abban a kis kütyüben, ami érzékeli, hogy hány fok van a házban, és beindítja a fűtést, ha a beállított érték alá süllyed, LEMERÜLT AZ ELEM. Ezért fagyoskodtunk, főleg én, több, mint egy napig…most,hogy itt volt, és kicserélte az elemet, közölte, hogy !12! fok volt a házban. Az azért nem az a trópusi hőmérséklet…nagyon brutál. De mindegy, már melegszenek a radiátorok, úgyhogy lehet, hogy nem jégkockaként fogok legörögni Ferihegyen a repülő lépcsőjén.
Ja, azt akartam tegnap is írni, hogy milyen viccesen értettem félre, amikor Camille először mondta, hogy hívja majd a szerelőt. Franciául plombier-nek hívják, a tűzoltót meg pompier-nek. Kiejtésben nagyon hasonló, főleg, ha hirtelen nem jut eszedbe a vízvezetékszerelő és már nagyon fázol, és akkor úgy érted, hogy azt mondják, hogy majd hívják a tűzoltókat. És baromira nem értettem egy pár másodpercig, hogy ezen miért segítenének a tűzoltók. Mert ők ugye oda mennek, ahol elviselhetetlen meleg van a tűz miatt…itt nem hogy elviselhetetlen, hanem semmilyen meleg nem volt…bár én nagyon el tudtam volna viselni. Aztán leesett, hogy van egy ilyen szó, hogy plombier, és valószínűleg azt mondta. Azért mégse a tűzoltók jöjjenek ki egy elemcseréért.
Ó! Most eszembe jutott még valami. Arról még az elején szerintem írtam, hogy a vonaton-RERen-metrón mindig vannak ilyen zenélős emberkék, akik játszanak egy-két számot, aztán körbejárnak. Eddig csomó harmonikást láttam, meg volt aki hegedűvel, meg mindenfélével, amit csak el tudtok képzelni…de azt hiszem, gitárost még nem is láttam. És vasárnap, mikor éppen úton voltam befelé Párizsba, a vonatra felszállt egy ember, gitárral. Én éppen olvastam az Ízek, imák, szerelmeket (Mange, prie, aime) és csak egy pillantásra méltattam a fickót, és visszabújtam a könyvem mögé. Elindult a vonat, és megszólalt a gitár, és elkezdett énekelni. Én meg megfagytam. Egy teljesen jelentéktelen külsejű, ötvenes fickó volt, és nem is gondoltam, hogy ének is lesz hozzá, azt hittem, csak gitározni fog. De az valami elképesztő volt a hangja. Két számot énekelt végig, az alatt egyetlen sort sikerült elolvasnom, azt is tízszer kezdtem újra, és fogalmam sincs, miről szólt. Néztem a betűket, de semmit nem tudtam csinálni, egyszerűen úgy megfogott ez a zene. Az első számot nem ismertem, de nagyon tetszett, és olyan különleges hangja volt, kicsit rekedtes, de nem mély, nagyon jó volt…és a második szám! A Wild world volt. Nagyon sokat hallgatom azt a számot, és nagyon nagyon sok minden jut róla eszembe, sokat jelent. Hihetetlen volt, hogy pont az a szám szólalt meg, nem tértem magamhoz, ültem, mint egy szobor. Ő volt az első „utca”zenész, akinek adtam pénzt a végén. Olyan volt, mintha lehetett volna számot választani, és azt játszotta volna, amit kértem. Csak éppen nem kellett megkérdeznie.
Hát már nagyon érett egy új bejegyzés, amit már tegnap is meg akartam írni, és ma is már többször el akartam kezdeni, de nem jött össze. Ezért lehet az, hogy a tervezett vidám, csacsogós, hétvégét elmesélős hangulat helyett valami egész mással kezdek…aztán majd alakul, ahogy alakul.
Kénytelen vagyok azzal kezdeni, ami a legaktuálisabb. Ez pedig nem más, mint az, hogy nincsen fűtés a házban, és itt ülök a gép előtt, mint egy hóember. Ötszáz pulcsi, takarók, SÁL. Kesztyű sem ártana egyébként, mert én már nem fázom, csak a kezem. Ja, és lefagy az orrom. Ez csak azért jó, mert épp’ most gyógyultam meg…
De nem baj, kibírjuk, és pozitívan állunk a dolgokhoz. Például reggelre ha deres lesz a lépcső, akkor lesíelhetek rajta. Milyen jó! Vagy nem kell jégkockát kérni a teámba, mert megfagy magától is. Vagy nem kell kimennem az utcára, hogy tudjam, milyen idő van. Mert itt benn is olyan van. Tisztára olyan, mint a Roxfort nagyterme…csak ott a plafon olyan, mint az ég, itt meg a hőmérséklet olyan, mint a kertben. (Na jó azért nem…) Ú!Megvan a legjobb. Tudjátok, vannak az ilyen jéghotelek…az IKEAban is voltak róla képek…a melegben, kávét szürcsölgetve és mandulatortát majszolva mennyit töprengtünk azon, hogy milyen lehet…annyira jutottunk, hogy hideg és drága. Hát én ennyivel is előrébb vagyok, mert én olcsón megkapom ugyanazt. Irigykedjetek csak.
Igazából ha holnap délelőtt nem szerelik meg a fűtést, akkor több, mint valószínű, hogy egy csákánnyal nekiesek a parkettának, és tüzet gyújtok a nappali közepén. Ha a parketta elfogy, akkor jön a karácsonyfa. És ha az is…akkor bekopogok a legközelebbi pékségbe, hogy kell-e ingyen munkaerő. Ott legalább meleg van.
Na jó, lehet, hogy már kezdek unalmas lenni…de még csak kezdek, és mielőtt valóban azzá válnék, egy gyors fordulattal témát váltok, és nem leszek unalmas és szeretni fogtok. Persze nem csak fogtok, mert már eddig is szerettetek.
Mielőtt belekezdenék az eszmefuttatásaimba, elmélkedéseimbe és lelkendezéseimbe, tehát a mostanában egyre gyakrabban feltűnő „már csak X nap és megyek haza” – kezdetű monológokba, kicsit írok arról, hogy mi történt a hétvégén.
Nagyon izgalmas volt. Persze, ha most valaki azt várja, hogy leírom, hogy oroszlánt sétáltattam a Champs- Elysées-n, akkor csalódni fog, mert nem. (Gondolom meglepődtetek.) De ezen kívül csomó érdekes helyen jártunk Lilivel, és nagyon jól telt el ez az utolsó decemberi francia hétvégém.
Egyébként az oroszlános példát azért hoztam fel, illetve azért ez volt az első vad gondolat, ami eszembe jutott, mert ma egész délután ilyeneket hallgattam Marie-tól, mert hétvégén cirkuszban voltak. És látott tigrist meg elefántot meg bohócot. Ezeket is sokszor elmondta, de elenyésző volt ahhoz képest, ahányszor az szóba került, hogy „voltunk cirkuszban és NAGYON SOK ÉDESSÉGET ETTÜNK!” Ez ment egész délután, hogy ha édességet akarsz enni, cirkuszba kell menni. És nagyon jó a cirkusz, mert nagyon sok, KÉÉÉT ZACSKÓ édességet is megettem. Ez így most kicsit hülyén hangzik, hogy édességet írok, és nem gumicukrot, vagy cukorkát, vattacukrot, nyalókát vagy bármi más, konkrét dolgot. De ez azért van így, mert a franciáknál minden apró édesség „bonbon”. Ami azért jó, mert nálunk csak az ilyen kis töltött falat csokikák…hát itt van a csoki kategória, és van a Carambar, ami egy külön műfaj..én nem szeretem egyébként. De nagyon francia, nem is tudom, mihez lehetne hasonlítani, ha valaki nem ismeri. Kicsit ilyen tuttifrutti-jellegű, csak sokkal keményebb. Tehát beletörik a fogad, és az íze sem olyan jó. Legalábbis szerintem. Na, mindegy. Ezen kívül tehát minden bonbon, az összes gumicukor, a kemény cukorkák, a karamell, a kinderes ilyen kis mini csokitojások…meg áá, minden, tényleg. És Marie ugye ezzel jött, hogy ő mennyi „bonbon”-t evett. E körül forog a világa, tényleg.
Tehát míg ők cirkuszban tömték a bonbont, mi Lilivel Párizs utcáit róttuk, elsősorban a karácsonyi vásárokat céloztuk be. Most ezek után majd meglepődtök, amikor kiderül, hogy csak egyben voltunk…de mindegy.
Szombaton a Champs-Elysées-n kezdtünk, aminek a vége felé (a Concorde felőli vége) kezdődik a vásár. Nagyon hasonló ahhoz, ami a Défense-nál van. Szóval akadnak jó dolgok, de sok a hasonló dolog, és sok a sablonos, tucatáru is. Viszont amiért mindenképp megérte elmenni, az a kürtőskalács volt. Nagyon meglepődtünk, és megörültünk, amikor a házikók sorában feltűnt egy magyar zászló, magyar borok kitéve, és megéreztük az illatot. Persze, hogy kihagyhatatlan volt! Nem mondom, hogy nem ettem még ennél jobb kürtőskalácsot, de azért nem volt rossz, és jelen esetben felbecsülhetetlen volt.
Egyébként itt a karácsonyi díszítés valami katasztrofális volt, de tényleg. Ízléstelen, rendszertelen..nem volt harmonikus.. A csúnya a legjobb szó rá.
Utána…te jó ég, merre is voltunk?!Talán Forum des Halles-ban csatangoltunk, az csak egy bevásárlóközpont, amit legelsőként derítettünk fel még hajdanán. Ja! És meglátogattuk sokadszorra is kedvenc paninis-palacsintás bácsinkat. Igazából nem a bácsi a kedvencünk, mert nem az a fokozhatatlan (vizuális) élmény…sőőt…de a legjobb panini meg palacsinta nála van! Már tuti megismer minket, mert mikor Lili mondta, hogy mit kér, elakadt a felsorolásban…és a bácsi befejezte helyette. Legközelebb már csak lazán bekönyöklök, és bemondom, hogy a „szokásosat”.
Aztán még járkáltunk, de már nem emlékszem, merre, és végül este elmentünk a Luxembourg melletti kis étterembe, ahol a múltkor azt az isteni hagymalevest ettük…de az akkor napi ajánlat volt, és ma valami halas cucc volt helyette. Úgyhogy így mousse au chocolat-val és forró csokival voltunk kénytelenek helyettesíteni a levest. Nem mondom, hogy rossz volt! De az a leves…
Mindenesetre nagyon kifáradtunk, és nagyon jó nap volt, a Le Petit Suisse étteremmel pedig nagyon jól sikerült lezárni a napot! Szerveztünk-terveztünk…majd meglátjátok!:)
Vasárnap Montmartre volt, és…ja, most jut eszembe, hogy a Notre Dame-nál is voltunk szombaton. Felállítottak elé egy hatalmas karácsonyfát, olyan szép! Persze este volt már, sötét, mikor odaértünk. Mindenfelé a karácsonyi fények, díszek…van hangulata!
No de visszatérve a vasárnaphoz, Montmartre, ahol…ahol nem tudom, volt-e valami különleges…annyira nagyon különleges talán nem. Utána viszont elmentünk a Galeries Lafayette-be, ami valami döbbenetes. Óriási, elmondhatatlanul nagy, nagyon szép belülről…kicsit olyan, mint egy színház..egy olyan nagyon szép színház. De olyan színvonal, olyan márkák..olyan luxus…és persze olyan árak! Nincsenek külön a boltok, egyben van minden, sétálsz a Vivienne Westwood cuccok között, és egyszer azon veszed észre magad, hogy már Chanel-költemények vesznek körül. Éppen egy olyan részen voltunk, ahol nem ismertem a márkát, és Lili rábök egy teljesen átlagos fekete szövetkabátra, hogy tippeljem meg az árát. Hát, mondom, mondjunk nagyot, legyen 980 euró. Kicsit tévedtem csak. 4800 körül volt. Annyira nem értem ezeket, persze, vannak nagyon szép dolgok, de alapvetően, a többség nem különbözik egy H&M vagy Promod ruhától, és mégis, százszoros, ezerszeres árak vannak. És azok sincsenek aranyból. És még csak máshogy sem néznek ki sok esetben. Elképesztő, hogy a névért fizetünk ennyit. Fizetünk? Fizetnek.
Szóval egyszer ezt is jó volt megnézni, mert maga a hely szép, de kicsit már sok, meg az a légkör, túl elit…bár most hatalmas tömeg volt, aminek a nagy része nyilván csak bámészkodni jött, mint mi.
Ez után is sétálgattunk még, mindenfelé hatalmas embertömegek hömpölyögtek. Egyszer, amikor a zebrán suhantam át, már eléggé rózsaszín volt a lámpa (pirosnak igazán nem nevezném), szóval sietve suhantam, így véletlenül majdnem nekimentem egy pasinak…nem is csak majdnem. Próbáltuk kikerülni egymást, de ha jobbra vagy balra elmozdulok, akkor másnak megyek neki, annyian voltak, úgyhogy mindegy is volt…ő meg nagy meglepetésében felkiáltott, hogy „oh mon Dieu, quel plaisir!” Tehát „ó, micsoda öröm!”…vagy valami hasonló. Ezek mindig olyan viccesek.:)
Azt hiszem, a hétvége végéhez érünk, és a további csapongásaimat megtartom máskorra, mert már fáradok, ami nem is csoda.
Még zenenbona jön.
Az egyikhez van egy pici sztorim. A konyhában-verandán lenn Camille iPod-járól szokott menni a zene. És találtam egy számot, az előadó Grégoire, a szám címe Toi+Moi. Meghallgattam, ilyen kis laza hangulatos muzsika. Teljesen el voltam olvadva, mert eljátszottam a gondolattal, hogy lehet, hogy apuka írt egy számot anyukának és felénekelte. Aztán rákerestem neten, és nem. Mert van ilyen előadó és csomó száma van. Pedig azért jó volt belegondolni, milyen szép lett volna. De azért ettől még jó ez a zene, úgyhogy ez biztos.
A másik egy karácsonyi szám, ami békét csempész a hétköznapokba. John Lennon: War is over.
És még egy kis hazai: Kispál és a Borz: I like Gemenc.
Azért ez olyan hangzatos cím…igen, a mai volt a századik napom itt. Persze kicsit túlmisztifikálom, mert valójában ez egy átlagos nap volt, egy átlagos jó nap, de semmi elmondhatatlanul különleges…csak mégis.
Így kimondva, hogy száz nap, sokkal többnek hangzik, mintha úgy mondjuk, hogy 3 és fél hónap. Pedig ugyanaz, sőt, a száz még kevesebb is, lévén, hogy csak kilencedike van, így nincs is meg még a hármon kívül az a fél.
Igazából tényleg semmi érdekes nem történt ma, reggel jó korán keltem, nyelvsuli, ahol tesztet írtunk, aztán haza, az ajtó megint nyitva volt hagyva, de már fel sem veszem. Aztán észrevettem, hogy Alexis is itthon van, nem ment suliba, mert nem ment a busz a hó miatt. Hát komolyan mondom, mintha a Bahamákon lennénk legalábbis…ahol még sosem esett hó. Ma egyáltalán nem volt semmi, sőt, egész nap olvadt, olyannyira, hogy a nagy fákról úgy potyogtak az olvadt hódarabok, hogy néha azt hittem, elkezdett esni az eső. Szóval fogalmam sincs, hogy mi okozta a problémát, de azért Alexis gondolom nem bánta annyira.
Aztán olyan voltam ma, mint Hamupipőke, de komolyan. Porszívóztam, mostam, vasaltam, főztem… de legalább most mindent megcsináltam egyszerre. Mostanában a gyerekek is egész jók, ez a hét valahogy olyan..olyan oké. Minden megy, minden nyugodt többnyire. Már egyszer éreztem úgy olyan másfél hónapnál egy fordulópontot, vagy inkább egy nagy lépést előre. Szerintem ezt a mostani hét a következő ilyen, bár nem tudnám rendesen megmondani, hogy miért, és főleg, hogy mi idézte elő.
Iszonyatosan várom már, hogy menjek haza, és már nagyon nagyon nagyon közel van, már csak egy icipicivel több, mint egy hét…hihetetlen! Állandóan ezen jár az agyam…de nem, ez így nem teljesen igaz, mert nem vagyok szétszórt, vagy nem szenvedek itt, mert itt is minden jól megy, és figyelek mindenre, éppen arra mindig, amit csinálok...szóval most úgy sok minden megy párhuzamosan a fejemben..és még mindig nem őrültem meg! (Ehhez persze azt kell feltételezni, hogy eddig normális voltam..!(?)):)
A mellett viszont, hogy már nagyon, nagyon várom az otthoni két hetet, már érzem azt is, hogy jó lesz ide is visszajönni, és lenyomni a még fennmaradó csekély hat hónapot. Jó lesz!! És utána, a végén pedig nagyon jó lesz hazamenni.
Most ha megszámolnánk, hogy hányszor írtam le, hogy „jó”…na jó, megszámoltam, nem is olyan sok. De azért most, ahogy írok, ráébresztem magam arra, hogy milyen jól vagyok!
Abbahagyom most, mielőtt még elkiabálnám.
Ma este is csináltam videót Marieról, megint táncikált. Annyira jó őt figyelni ilyenkor. Meg amikor egyedül játszik, és azt hallgatni, hogy olyankor miket mond…és amikor a babáihoz beszél! Ott ugye ő a nagy felnőtt, mondja az okosságokat, nevel…vicces egy 3 éves kislány szájából hallani a felnőttek szavait.
Ma például különösen babázós hangulatban volt. Én a konyhában voltam, pakolásztam, ő mellettem, a verandán játszott, közben néha botorkált erre-arra. Egyszer csak hallom, hogy valaki lehúzza a wc-t, és pillanatok múlva megjelenik Marie, kezében a babájával, és közli, hogy a baba pisilt. Aztán odamegy a bölcsőhöz, beteszi a babát. Tesz-vesz, fordul-pördül, ránéz újra a babára, aki ugye már „félálomban van”, és rákiált, hogy „De Baba! (a babát Babának hívják, mi sem egyszerűbb) Hát hogy feküdhettél le a sapkád nélkül?” És kirángatja, és ráhúz a fejére egy sapkát, nehogy megfázzon. Azt is szeretem, amikor ilyeneket mond neki, hogy „De Baba, ezt majd én megcsinálom helyetted, te ehhez még túl kicsi vagy. Ez neked nagyon bonyolult.” Igazából ennél csak az jobb, amikor ugyanezt nekem mondja. Amikor valamit mindenképp ő akar csinálni, és az a gyanúja, hogy esetleg nem hagynám, akkor kikerekíti a szemeit, nagy okosan rám néz, felemeli a mutatóujját (hatásvadász a csaj) és közli, hogy ezt majd ő, mert ez nagyon bonyolult, és nekem nem menne. Csak hogy szemléltessem ezen helyzetek komolyságát, itt általában zoknifelhúzásról van szó, vagy valami hasonló dologról, amiben én nagyon gyenge vagyok. Nyilván, nekem nem menne, nekem is mindig anyukám adja fel. És mivel ő most nincs itt, nem hordok zoknit. Nyilván.:)
A múltkor, azt hiszem, hétfőn Marie nagyon nem akart fürdeni jönni, és menekült előlem vagy fél órán keresztül. Persze megint beöltözött, most épp egy pillangós rózsaszín kendő volt a fején, ehhez gondosan választott egy nagy, zöld békás hátizsákot, hogy a dizájn meglegyen. Már a sokadik próbálkozásom volt, hogy becserkésszem a fürdéshez, amikor éppen laposakat pislogva hátra a lépcsőn osont le. Kérdeztem, hova megy. Megáll, és úgy néz rám, mintha kételkedne benne, hogy ebben a világban élek. „Hát az esküvőmre” – mondja. Én tényleg nem tudom, mit gondoltam. Hova is menne hétfő este egy három éves kislány fürdés helyett, kendőben és békás hátizsákkal? Magától értetődő pedig, fura, hogy nem találtam ki.
Végül sikerült belekezdenünk a fürdésbe, de valamiért az esküvő-téma nagyon foglalkoztatta aznap, mert ide-oda csúszkálva a kádban, elárasztva az egész fürdőszobát azt énekelte, hogy „Megyekazesküvőőőmre ésa hercegemelveszfeleségüüüül és ottleszazegészcsaládooooom aztán visszaülöka babakocsibaaaa.” Azért ez egy szép történet, meg kell hagyni. A babakocsi meg az esküvő kicsit üti egymást, de nem foglalkozunk vele. Ezek után pedig megkérdezte tőlem, hogy voltam-e már az esküvőmön? Hát, mondtam, hogy nem, mert még nem volt. Megkérdezte, hogy miért nem. Elkezdtem rendes választ adni neki, de persze abba is belekérdezett, amire meg már sablonos választ kellett adnom, mert hosszú lett volna elmondani. De úgysem jutottam volna a végére, a sok közbeékelt „De miééééért?” miatt. De érzem, hogy az esküvő-téma még elő fog kerülni, még nem merítettük ki. De úgysem lesz türelme végighallgatni, ha belekezdek a rendes válaszba…:)
Boxcar Racer: There is
Jaj, ma nem akartam írni…vagyis de, akartam, csak nincs időm, mert mindenképp időben le akarok feküdni, tehát 10kor már fellövik a pizsicsillagot (ez a pizsicsillagos olyan vicces szerintem…J).
De most annyira jó minden és olyan nyugodt vagyok meg annyira jó volt a mai napom…meg igazából a tegnapi is…ezt meg akartam osztani, hogy most olyan jól vagyok.
Ehhez valami nagyon vidám zene kéne…elsőre a Santa Claus is coming to town jutott szembe, az vicces…de nem. Ó, hát persze. Legyen egy kis Hair. Good morning, starshine!:)
Jó éjszakát!
Most úgy érzem, hogy ezzel a két sorral nem sikerült átadnom, hogy milyen lelki béke állapot van...vagy de? Mindegy, az van.:)
Arra jutottam, hogy a mai blogomat az itteni „családomnak” fogom szentelni. Eddig is tisztában voltam vele, hogy szerencsém van velük, és hogy rendesek velem, de ma valahogy úgy tényleg elgondolkoztam ezen az egészen.
Nem mondom, hogy egyetlen ilyen család van, aki rendes az au-pairrel, mert nem igaz. Lilinek is, Lottinak is szerencséje van, ők is jó helyre kerültek, bár Lotti csak másodszorra.
De igenis sok az, akik kevéssé vagy egyáltalán nem veszik emberszámba azt, aki a gyerekeikkel többet törődik szinte, mint ők maguk, aki nagyon nagyon sokat segít nekik. Néhányan olyan helyen laknak, ami koszos és lelakott, és még sok minden negatívumot fel lehetne sorolni.
És még azok között a jó körülmények között is, amik közt én vagyok, igenis vannak nehéz napok, van amikor az ember a francba kívánja az egészet. Nem is tudom, hogy lehet végigcsinálni, hogy bírják azok, akiknek nem olyan a családja, mint az enyém.
Szinte az összes család azt írja le a beköszönő levélben, amit még otthon, a kiutazásod előtt megkapsz, hogy családtagként leszel kezelve. Hát ezt én csak megmosolyogtam, mielőtt kijöttem. Ezt valami szimbolikus dolognak gondoltam, hogy nem fognak úgy bánni veled, mint egy cseléddel, de na..
Ehhez képest valóban családtagként vagyok kezelve. Persze, nem azt mondom, hogy ugyanúgy bánnak velem, mint a gyerekeikkel, nyilván nem, mégis alkalmazott vagyok. De ezen felül maximálisan odafigyelnek rám, annyira kedvesek. Biztos, hogy sajnos rengetegen vannak a világon, akikkel a saját családja nem törődik annyit, mint ők velem. Most, hogy beteg voltam, Camille mondta, hogy akkor úgy szervezi, hogy tudjak pihenni, rögtön jött, hogy mi fáj, ad gyógyszert, azonnal szóljak, akármi van. Állandóan kérdezi, hogy hogy vagyok, jobb-e már.
Greg is nagyon rendes velem, udvarias, tényleg. Előreenged az ajtóban, meg ilyen apróságok, amik igazából nem nagy dolgok, de szimbolikusan nagyon fontosak, és szerintem ezt nagyon sokan még a saját lányukkal/barátnőjükkel/feleségükkel sem teszik meg. Szóval el vagyok kényeztetve. Na jó, nem, de az alapvető nehézségeken kívül nem kell például ilyenekkel küzdenem, hogy levegőnek néznek, vagy hasonlók.
Ma egyébként délelőtt nagyon szépen esett a hó, az a megmaradós fajta. Úgy örültem neki, hogy nagyon. Akkor még nem tudtam, hogy pár óra múlva klasszul rá fog esi az eső, és mindent elront.
De azért amíg még boldog tudatlanságban éltem eső-ügyben, addig örültem, mert Greg és Pauline elmentek karácsonyfát venni, és a gyerekek feldíszítették, meg az egész házban előkerültek a karácsonyi díszek. Itt így szokás, nem ők az elvetemültek, hogy ilyen korán nekiesnek a fenyőnek.
És sikerült netről előkaparnom a Love actually-t, amit minden karácsony előtt minimum egyszer meg kell néznem. Egyszerűen csak kötelező. Azért még egyszer majd meg kell nézni normálisan is, mert youtube-on 10 perces részletekben, pocsék felbontásban és egy hiányzó résszel nem a legjobb.
Ma a zene mellett videót is közzé fogok tenni, mert ez olyan, hogy muszáj. Ezt elnézve azon gondolkoztam, hogy létezik-e a táncnál kifejezőbb művészet?!
(Egyébként a zenét, amire táncolnak is imádom...)
A zene pedig egy francia szám lesz, első hallásra szerelem. Elhatároztam, hogy keresgélek jó francia zenéket, mert ez nem állapot, hogy alig ismerem az itteni előadókat. És találtam valami toplistás oldalt. És ott találtam Zaz-t. Je veux a szám címe. És nagyon fülbemászó, nem baj, ha az ember nem érti a szöveget, akkor is lehet szeretni.
https://www.youtube.com/watch?v=dVaZZRo0LN8
Péntek dél van. És írok, pedig rendesen ilyenkor a konyhában főzőcskézek vagy már ebédelünk Marie-val. Hogy ez nem így van, annak két oka van. Az egyik az, hogy Marie beteg, a másik az, hogy én is. Úgyhogy nem ment oviba, és a nagymamája van itt, mert délelőtt én nem dolgozom, de kicsit tovább marad, hogy tudjak pihenni én is. Meg tegnap Camille itthon maradt Marie-val, így tegnap is tudtam pihenni. Ez most nagyon kell.
Most nem nagyon tudom, mit írjak, mivel kezdjem, valamivel, ami értelmes, nem unalmas…
A naptár segít. December harmadika van. Elérkezett a várva-várt december, és vége lett a borongós, nyomott novembernek. December elsején volt pontosan 3 hónapja, hogy itt vagyok. Októberben és novemberben ezeken a „hónapfordulókon” mindig a legelső gondolatom felkelés után az volt, hogy na, most vagyok itt pont egy, vagy két hónapja. Most viszont csak délután jutott eszembe, teljesen véletlenül. Ennek több oka is van. Például az, hogy annyira vártam, hogy a novembernek vége legyen, hogy nagyon örültem annak, hogy elsejével elkezdődött a december, és ez úgy lekötötte a gondolataimat, hogy eszembe sem jutott visszatekinteni. A másik az, hogy december van, ebben a hónapban megyek haza! És ezzel, hogy elértük a hónap küszöbét, már emberi mértékűvé vált a várakozás fennmaradó része, ennek a 2-2 és fél hétnek már látni a végét. Ezáltal a várakozás által inkább előre tekintek, és megint csak nem a múlttal foglalkozom. Harmadrészt, talán mostanában érem el azt az állapotot, hogy nem azokhoz a dolgokhoz kötődöm, amiket otthon hagytam, hanem azokhoz, amik várnak otthon. Meglehet, hogy a két dolog gyakorlatilag ugyanaz, de mégsem. Kicsit a „pohár félig teli, vagy félig üres”- című dologhoz tudnám ezt hasonlítani. Ha a két decis pohár fele üres, vagy ha a fele van tele, így is, úgy is 1 deci van benne. Csak a nézőpont a más, az az, ami nem mindegy. Remélem, így kicsit érthetőbbé tudtam tenni, hogy mit akarok mondani.
Eddig mindig visszafelé tekintgettünk, mióta vagyunk itt, ez hány nap, hány hétvége, hány hónap, és amikor eljöttünk, milyen volt otthon az utolsó nap, vagy az utolsó hetekben mit csináltunk, ki mit mondott nekünk az utolsó találkozásokkor, amik közül egyik-másik még mindig ott motoszkál az agyunkban. Most viszont előre nézünk, legalábbis én mindenképp. Egyrészt a nemsokára eljövő hazaútra, amivel kapcsolatban annyi érzés, gondolat kavarog bennem, hogy ha egyszer úgy igazán átadnám magam nekik, valószínűleg felrobbannék. Úgyhogy nem teszem.
Ezen kívül pedig az itteni dolgokban is előre gondolkodunk. Már várjuk a tavaszt (igaz, hogy a tél még csak most kezdődött el), annyi tervünk van akkorra. Lottival beszélgettünk sokat erről, annyi mindent akarunk felfedezni, akarunk sokat mászkálni, amit télen a nagy hidegben nem azt mondom, hogy nem lehet, csak fázós. Nagyon kell küzdeni az elemekkel. Egy kis séta ilyenkor is jó, de szinte képtelenség egész nap császkálni. Meg egyébként is. Párizs tavasszal sokkal szabadabb.
Persze a telet is várom. Ez ugye furán hangzik, hogy azt várom, ami van. De ez még nem az az igazi tél. Az igazi tél nekem a süppedős, ropogós hó, hóesés, hideg. Hidegnek hideg van, és hó is akad, de ez csak olyan…tessék-lássék megoldás. Ilyen porhó, vagy hogy hívják ezt. Mindegy is. Az utcán semmi, csak a füvön marad meg, és ott is csak alig van, szóval semmire sem jó. És ez a kicsi is összefagyott és így már csúnya is.:( Rendes havat szeretnék. Egyébként nincsenek nagy elvárásaim, olyan körülményeket írtam le, mint amik a hegyekben vannak, én meg a francia főváros mellett vagyok, ahol azért nincsenek nagy magaslatok. Nem baj, majd jövő hétvégén lezarándokolok az Alpokba.
Zenének nem is tudok szinte választani a sok közül, amiket most szívesen ide biggyesztenék. Egyet tegnapról mindenképp, a mostani hangulatom alapján nem tenném be, de tegnap is akartam írni, és akkor biztos ezzel a számmal kezdtem volna, tehát íme: Serj Tankian: Gate 21
https://www.youtube.com/watch?v=ByHqzBd2-lE
Mára legyen egy olyan, amiben nem vagyok biztos, hogy még nem linkeltem ki itt egyszer sem…de most annyira nagyon jó ezt hallgatni, hogy még az sem akadályoz meg, hogy esetleg ismétlődik: Roy és Ádám: Az otthon itt van Egyébként nem is itt. Hanem OTT.
https://www.youtube.com/watch?v=iSzeiioA9P0
Elsejére meg választok valami kicsit karácsonyit, hogy becsempésszek valami kis narancs-fahéj illatú hangulatot ide. Most youtube-on rákeresek a Love actually zenéire, azok közül fogok választani valamit. Ezért lesz csak kicsit karácsonyi, mert maga a film teljesen erre a témára íródott, de a zenék nem feltétlenül karácsonyi dalok. De a filmben azokká válnak.
Végül mégis maga a szám is karácsonyi, alatta a film jelenetei mennek. All I want for christmas is you.
https://www.youtube.com/watch?v=azcimpWgCT0
Kedves Naplóm!
(látjátok, elsütöttem:))
A tegnapi nappal kezdek, mert jó volt, és egész sok dolog történt.
[vasárnap]
A nap indítása már kapásból vicces volt, bár közben nem nevettem rajta. Sok ilyen dolog van az életben, amin amikor történik, a legkisebb mértékben sincs kedvünk nevetni, de idővel egyre inkább. Ilyen volt az is, amikor felköltöztünk Pestre, és kb. az első napon kizártuk magunkat a lakásból. Azért ez a királyi többes nem helytálló, de így hagyom, mert nem akarom leleplezni szegény Bogit.:)
No de a mai napra visszatérve…tehát a tegnapira. Nem akartam sokáig aludni, de azért nem tartottam volna luxusnak, ha vasárnap délelőtt úgy tízkor kelek. Az még egész emberi időpont. Természetesen nem jött össze, mert Alexis kilenckor bevágta magát a zuhany alá. És ez már alapból elég arra, hogy felébredjek, de tudni kell róla, hogy szinte MINDIG énekel a zuhany alatt. BORZALMAS!!!!:D Szinte mindig, tehát van kivétel. De ez a vasárnap reggel nem az volt, úgyhogy valami klassz partiszámot kezdett el dudorászni…úgyhogy kilenctől tízig ezt hallgattam, illetve, mikor befejezte a tusolást, akkor megkezdődött az ordibálás. Szeretem, amikor az egyik a földszinten a konyhában van, a másik 2 emelettel feljebb, és üvöltöznek egymásnak, hogy hova raktad ezt meg azt, a másik meg nyilván nem hallja, és egyre hangosabban üvölt vissza a kérdezőnek, hogy „Quoi?”. Ez ugye így leírva szép és kedves, mert franciául van és sok benne a magánhangzó, szóval biztos nem lehet olyan durva. Megpróbálom érzékeltetni, hogy ez élőben hogy néz ki: ”KOÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ??????????????????????????????????????????????????????????????????????????????????”. És minél hangosabb, annál több az „á” betű meg a kérdőjel.:) Szóval nem az a kedves, ébredezést elősegítő halk muzsikaszó.
Aztán szerencsére elmentek misére, úgyhogy összeszedtem magam, lementem reggelizni (CSEND VOLT!!!) és utána még alakítgattam picit a kiselőadásomon, és indultam, mert egykor találkoztam egy volt csoporttársammal a nyelvsuliból. Egy orosz lány, nagyon helyes. Karácsonyi vásárban voltunk. Hát őszintén szólva elbujdoshat szégyenében a Vörösmarty tér mögött. Na jó, azért azt nem modnom, hogy nincsenek jó dolgok, mert de, vannak. De sok a bóvli is, fröccsöntött mikulások, kínai giccsek, mindent reszelő reszelőkészlet…ami egyáltalán nem hiányzik innen.
Ez után elmentem a Latin negyedbe, ott találkoztunk Lilivel, meg akartam venni a réges-rég áhított cipőmet, de persze nem jött össze, mert vasárnap zárva. De legalább megebédeltünk. Utána vissza a Défense-ba, mert Lottival ott találkoztunk. Még egyszer bevetettük magunkat a vásárba. Igazából amit első nekifutásra kinéztem, hogy ajándékként megveszek, mindről kiderült második nekifutásra, hogy nem lesz jó, úgyhogy végül nem vettem semmi maradandót. Nem maradandót azért de…a karácsonyi vásár nem karácsonyi vásár forraltbor nélkül! Úgyhogy vettünk, és nagyon finom volt. Félelmetesen megközelítette azt, amit otthon lehet kapni a Vörösmartyn, de azért a hazai az hazai…:) De finom volt ez is, meg vettünk négercsókot, volt mindenféle ízben. Utána már semmilyen kajára nem bírtam ránézni sem…de azért jól esett. Meg sokat nevettünk, úgyhogy jó volt. És tényleg elkezdtek felderengeni a karácsonyi emlékek, az otthoni illatok, a karácsonyfáink, amiket mindig annyira szépen díszítünk fel, biztos vagyok benne, hogy nekünk van a legszebb karácsonyfánk, mindig. Kivétel nincs. Szóval sok szép kép eszembe jutott, és miért is ne…elvégre, Advent első vasárnapja volt.
[hétfő]
A mai nap kezdése is sajátos volt. Valahogy nem sikerült túl sokat aludnom, úgyhogy teljesen magamon kívül ébredtem, azt sem tudtam, hol vagyok, kavarogtak a gondolataim. És az a fura csend, ami körülvett, és mégis, fura zajok…és minden olyan valószerűtlen volt. Behúzott függönyökkel alszom, szinte vak sötétben, úgyhogy az első öngyilkos lépésem a „koránkelős” reggeleken az ágytól a villanykapcsolóig tart. Ha erős fény van, hirtelen felébredek. Vagy valami egészen hasonló. Ténferegtem egy pár lépést a szobámban, de még mindig volt az a fura érzés, amit nem tudtam megmagyarázni. Gondoltam, elhúzom a függönyöket, kicsit beengedem a külvilágot. Nagy lendülettel szétröppentettem a függönyöket, és láss csodát…minden fehér!:) Nem számítottam hóra, bár a függönyt elhúzó mozdulat közben egy százezred másodpercre ez is átsuhant az agyamon, de elhessegettem. Camille vasárnap este azt mondta, kedden lesz hó. De nem, már most, hétfő hajnalban esett. Olyan jó érzés fogott el, megint jöttek a karácsonyi képek. Az első hó idén, tényleg. Az a pár hópehely, ami a múlt héten hullott, és mire földet ért, elolvadt, még nem volt az igazi. Az első, ami megmarad, az az igazi. Feltérdeltem az ágyra, és vigyorogva bambultam ki. Meg gyorsan elkattintottam egy fényképet, bár a sötétre való tekintettel körülbelül olyan színvonalú kép lett, hogy ha én lerajzolom, amit látok, az is jobb. De eszmei értéke van!
Amikor elindultam, a kertben gyorsan felkaptam egy kis havat, és bedörzsöltem vele az arcomat, amitől majd’ megfagytam utána. De az első hó széppé tesz, úgyhogy ezt így kell, kiskorom óta ezt mindig eljátsszuk. Csak otthon Apa szokta csinálni. Aztán meg a lakásban egy virágcserépbe teszi a hógolyót, hogy elolvadjon, és ne legyen szomjas a virág. Meg biztos azért is, hogy az is szép legyen.:)
Utána a nyelvsuliba mentem, nagyon izgalmas volt a dolog, ma én tartottam a kiselőadást. Odafelé a vonaton végig olvasgattam a vázlatomat, annyira úgy éreztem magam, mint egy éve. Vagy kettő, vagy három. Vagy hat. Vagy tizenkettő. Szóval, amikor még suliba jártam. Mellettem valami kettyós pasi ült, annyira idegesített. Eleve is, a világ egyik legnagyobb pofátlanságának tartom, ha a buszon vagy bárhol, valami tömegközlekedési eszközön (ejj, de szakszerű…) olvas az ember, vagy SMSt ír, vagy bármilyen olyan dolgot folytat, ami rá tartozik és a saját dolga, más meg elkezd beleolvasni…na és ő ezt csinálta, úgyhogy utána megdöntöttem a füzetem, hogy ne lássa, mert nagyon zavart, és akkor visszakapta a fejét…aztán mikor a másik irányba néztem, mint ahol ő üt, lassan, mintha ott sem lenne, mint egy robot, elkezdett felém fordulni, a szemei már ilyen kocsányon lógtak, hogy elolvashassa, mi van a kezemben. Én meg ahogy megmozdultam, visszarántotta a fejét, mintha mi sem történt volna, és valami iszonyú érdekeset kezdett el tanulmányozni a másik irányban. És ezt játszottuk egész úton. Olyan mérhetetlenül idegesített, hogy legszívesebben leütöttem volna. Nem igazából sokkal jobb lett volna, ha megkérdezem, hogy szemüveget is kér-e az olvasáshoz…?
Erről jut eszembe…egy otthoni sztori. Még mikor jártam röpizni, kettes villamoson ülök, éppen edzésre tartottam. Velem szemben valaki újságot olvasott. Mögötte állóhely volt, oda beállt egy pasi. Pár másodperc múlva feltűnt neki, hogy egyhelyben ácsorgás helyett sokkal jobb móka is akad, olvassuk más újságát! És egyre közelebb hajolt, hogy jobban lássa, és elkezdte olvasni…ott hunyorgott, úgyhogy fogta, elővette a szemüvegét, felvette, és új lendülettel vetette bele magát a másik ember újságába, aki ebből mit sem vett észre. Annyira kellett már röhögnöm, közben meg legszívesebben szóltam volna az újságos embernek, hogy tud-e róla, hogy nem csak ő olvassa a saját újságját. Katasztrófa.
Na, most már lassan tényleg megérkezem a suliba. És előadom a kiselőadásomat. És igazából azt hittem, hogy rövid lett, meg hogy nem volt elég hosszú. Na, most sikerült egy jó nagy hülyeséget leírnom, de most már itt hagyom, mert vicces. Tehát a mellett, hogy nem hosszú, de legalább rövid volt (illetve, hogy azt hittem), nem is éreztem olyan jónak, mint amilyet előre elképzeltem. Ehhez képest nagyon meg lettem dicsérve, sőt azt mondta a tanár, amit eddig még sosem hallottam tőle, hogy egy nagyon jó kiselőadás volt. Hihetetlen.
Most délután lementem a konyhába, beraktam a szokásos Vanessa Paradis válogatást, és főzőcskéztem. Közben meggyújtottam egy mécsest, adventi gyertyaként, mert a vasárnap az nagyon rohanós volt, és egyébként sem találtam gyufát. Olyan jó volt, nyugis. Karácsonyt várós.
[kedd]
Amióta nyelvsuliba járok, határozottan ez volt a legjobb kedd délelőttöm. A korai kelés megint megviselt, de megérte, és az RERen történő ébredezés utáni meleg tejeskávé és friss péksüti, Lottival beszélgetés közben elfogyasztva nagyon jól esett. A mai óra csak előadás, szóval mondtam neki, hogy besurranhat velem, úgysem tűnik fel senkinek, és úgysem zavar senkit. És előtte meg beültünk a Trocadéro-n megreggelizni. Minden reggel látom a franciákat, újságot lapozgatva, kávét szürcsölgetve ülnek a kávézókban. Annyira jó, életérzés, meg hangulat. Meg nagyon drága is, de most mindketten megengedhettünk magunknak, mert megérdemeljük!
Utána meg a környéken kóvályogtunk egy kicsit, beszélgettünk, nevetgéltünk és élveztük a hideget. Ez furán hathat, de most úgy…jó volt.
Amikor hazaértem, megállapítottam, hogy ma igazi síelős idő van: hó, napsütés, hideg. Annyira jó lenne síelni menni! Annyira.
Most az előbb lapozgattam egy kicsit a Radnóti-kötetemet, amit még anyáék hoztak ki, mikor itt voltak. Benne van még egy jegyzetem,a mit tavaly csináltam, mikor emelten Radnótit vettük. Meg a képeslapok, rajtuk idézetek, amiket a Radnóti kiállításról hoztam el, amikor a Petőfi Irodalmi Múzeumban voltunk. De rég is voltak ezek…vagy nem is annyira régen? Mindenesetre úgy tűnik…
A tegnapi borítékomban egy Coelho idézet volt, a feltétlen szeretetről. Olyan szép volt az egész, de olyan naiv. Nagyon kevés olyan ember van a világon, aki tényleg megérdemli.
A maiban pedig egy olyan, amit szerintem Ancsa direkt erre a napra választott. Valahogy annyira jól jött ez ki ma. Vagy csak jól húzok.
„Csak ma megpróbálok csak a mai napnak élni, nem akarom életem minden gondját egyszerre megoldani. Tizenkét órán keresztül képes vagyok megtenni olyan dolgokat, amelyeket egy életen át képtelen lennék.”
Elgondolkoztam, hogy vajon mi(k) az(ok) a dolgok. És milyen sok van! Az ilyen nagy dolgokba mindig félelmetes belegondolni. Úgyhogy a gondolat szintjén meg is rekedt a dolog.
A nyelvsuliból hazafelé jövet az RERen az egyik megállónál bemondták, hogy nem közlekedik tovább, szálljunk le, a szemközti peronon mindjárt jön egy következő. Tényleg szinte azonnal jött, de mivel pont ott volt mellettem az újságárus, és eszembe jutott, hogy decemberi újságot még nem vettem, gyorsan belibbentem, és vettem egy Cosmo-t. Már egy csomó ideje nézelődök 2011-es naptár után, mert nem bírom, ha nincsen valamim, ahova fel tudom írni a dolgokat. Egy kisokos. Ahogy a volt angoltanárnőm mondta: „Akinek nincs esze, legyen notesze!” Na, nekem ezért kell. :) És most szerencsém volt, mert a Cosmohoz adtak egyet, úgyhogy olcsón megúsztam, és megkíméltem magam attól, hogy ott álljak egy hatvankettedik boltban, és fél óráig hezitáljak, mert nem tudok választani a szebbnél szebb naptárak közül. Úgyhogy most ez lett. Kicsi, praktikus, és francia.
Imádok új naptárat kézbe venni. Valahogy olyan izgalmas. Szimbolikusan a következő egy éved tartod a kezedben, lapozgatod, kinyitod itt-ott, eszedbe jutnak a dátumokról múltbéli események, és elgondolkodsz, vajon a jövő évben ezen és ezen a napon mi fog történni? Nagyon furcsa kinyitni mához egy évre. Belegondolni, hogy amikor valóban ahhoz a naphoz fogsz érni, akkor a mai nap régi múlt lesz, és vajon eszedbe fog-e jutni, hogy mi történt ezen a napon. Fura dolog ez az idő. Meg a jövő. Ez a sok titok.
Péterfy Bori: Ópium
Péterfy Bori és Lovasi András: Délelőttök a kádba'
Death Cab for Cutie: Someday you will be loved
Tegnap este „ári pottert” néztünk moziban, angolul. Szóval maradhatunk Harry-nél. Szerintem eddig ez volt a legjobban megcsinált film, bár voltak benne fura részek. De bizonyos részek meg annyira jól ki voltak dolgozva, ötletesen megcsinálva, nem sablonosan. Tetszett, bár újra kéne olvasnom, mert amikor vége lett, úgy tűnt, hogy ez még bőven nem a történet fele, és elképzelni sem tudtam, hogy fog beleférni az utolsó részbe minden. Ez egyébként két és fél órás volt, iszonyú hosszúnak tűnik így hallásra, de simán végig lehet ülni. Az utolsó jelenetnél lehetett érezni rajta, hogy most lesz vége, és az volt az első gondolatom, hogy ez még nagyon nem volt két és fél óra. Szóval elröppent az idő. Tényleg jó volt!
Mondjuk a színeszek HP-n kívüli szerepei néha elgondolkodtatnak. Például, hogy a pasi, aki a mágiaügyi minisztert játssza, az Igazából szerelemben játszotta a lecsúszott sztárt, és annyira undorító volt az a figura…fura utána itt látni. Egyébként Alan Rickman, aki Pitont játssza, ő is szerepel a Love actually-ben, annyira más az a karakter. De az legalább nem undorító. Szeretem ezt a színészt. Ja, és még új felfedezéseim egyike, hogy Mrs. Weasley játszik a Mamma Mia-ban is, ő a rövid hajú nőci a Donna and the Dinamos-ból…:D Annyira vicces, annyira elütnek ezek a karakterek. De persze ez nem baj, a színész sokoldalúságát mutatja, ami jó.
A héten valamelyik nap, azt hiszem csütörtökön jöttem haza nyelvsuliból, amikor kiszálltam az RERből, és azt látom, hogy havazik! Úgy megörültem neki, egyáltalán nem számítottam rá, mert én itt semmiről nem vagyok jól informálódva, lehet, hogy el kéne kezdeni valami érdeklődést mutatni az itteni közélet és időjárás iránt. Na, de lényeg, ami a lényeg, hogy nagyon örültem neki. Aztán persze 20 perc múlva elállt, és semmi sem lett az egészből…L Ja, és még pénteken esett úgy két percet, ami tényleg semmire sem volt elég, mert mire elkezdhettem volna örülni, hogy esik, addigra elállt. De azért gondoltam, milyen jó, hogy már láttam havat idén. Erre ma látom, hogy otthon meg rendes hó van, tényleg. Olyan hihetetlen, hát egyszer nem vagyok otthon, és akkor már novemberben havazik???!!! A lehető legjobb az lenne, ha itt akkor esne, amikor otthon leszek. De akkor otthon semmiképp. És akkor ezen a télen a hó és én nem találkozunk. Na de hát ez teljességgel lehetetlen! Jó lesz. Hó lesz.
Ma egész nap itthon fonnyadtam, mert a nyelvsuliba kiselőadást kell csinálni, és azon munkálkodtam. Azért annyira nem lett jó, mint amilyet akartam, pedig mindent megpróbáltam, csak azért nem biztos, hogy amiről úgy gondolom, hogy van informéjsön a neten, arról tényleg van. De sebaj, majd ügyes leszek és akkor jó lesz.
A szülők ma nem voltak itthon, így Greg szülei jöttek ki, hogy vigyázzanak a gyerekekre. Hát az ebéd az nagyon vicces volt. Lenyomtuk a szokásos kört, hogy a család már majdnem kész van az ebéddel, mire az én husim megsül, mert ők ilyen félig nyersen-tocsogósan-véresen eszik, ami borzalmas, és én meg mindig megsütöm magamnak rendesen, ami időbe telik, ugye, és nyilván nem fognak rám várni. Ja, az előétel persze valami halacska volt, amit én ugye nem szeretek, tehát az egy az egyben kimaradt. És a főétel husihoz meg tök finom krumpli volt köretnek, de abból is olyan kevés volt, hogy az semmire sem elég. De tényleg, kb. az összeset meg tudtam volna enni, de ugye ez négy emberre volt…aztán ugye sajt, ami nagyon finom volt, de baguette nem volt otthon…szóval az sem volt úgy az igazi. Viszont ittam egy nagyon pici vörösbort a sajthoz meg a végén a sütihez, az nagyon jó volt. Szóval azért az ínyenckedés megvolt. Csak azzal annyira nem lehet jól lakni. Mondjuk akkor elég volt, de ilyen fél 5 felé úgy támolyogtam le, hogy majdnem meghaltam éhen, és benyomtam nyolcszázmillió tonna lekváros kalácsot meg egy mandarint és akkor úgy azért helyre állt a lelki békém.:D
Ja, és igen, amit még mesélni akartam, az ebédnél. Nagypapa elkezdte mondani Marie-nak, hogy vigyázzon majd mindig a két szép kék szemére. Meg hogy a Marie olyan szép, és majd még 18 évesen milyen szép lesz, és hogy majd minden fiú vele akar táncolni. Mert hogy a fiúk nagyon szeretik az ilyen kis mosolygós lányokat. Marie-n láttam, hogy teljesen el van veszve, és fogalma sincs, miről van szó, meg hogy mi min nevetünk…pláne akkor, amikor innen valahogy oda lyukadtunk ki, hogy nagypapa azt találta mondani, hogy a nők arra vannak, hogy boldoggá tegyék a férfiakat, vagy valami egészen hasonló. Itt már tényleg nagyon furának éreztem a helyzetet, hogy ezt miért a 3 éves kislánynak magyarázza…veszélyes volt. Aztán persze nagymama felhördült, hogy hát ez egyáltalán nem így van, mert hogy a nők egyáltalán nem azért vannak, hogy a férfiaknak a kívánságait teljesítsék, és hogy hogy mondhat ilyen nagypapa. Erre nagypapa mondta, hogy na jó, nem azért vannak, de azért nem árt, ha erre is odafigyelnek. Ezt a mondatát egy kis huncut mosollyal kísérte. De közben már rég vereséget szenvedett, mert nagymama bőszen felkiáltott, hogy kérdezzen csak meg engem, én is neki fogok igazat adni, hogy a nők nem erre valók. És hát persze, hogy 2:1-re nyertünk.
De ez nagyon vicces volt!:)
Zene mára, aztán meg jójcakát!
Péterfy Bori: Téged nem
Kicsit most nehéz belekezdeni az írásba, mert főleg a szerdáról meg a tegnapról szeretnék írni, amik annyira, annyira jók voltak. Csak most annyira elmondhatatlanul fáradt vagyok, hogy állva el tudnék aludni. Főleg így, az ágyon ülve, ölemben a laptoppal. És álmosító zene megy (Hoobastank: The reason).
Na de gyorsan felpörgök, de legalább is úgy teszek, és nekirugaszkodom a szerdának.
Már sokszor írtam, hogy szerdánként csak délelőtt vagyok a gyerekekkel. Ezen a héten hétfőn a nyelvsuliból kitámolyogva vettem észre, hogy SMSt kaptam Camille-tól: kedden és szombaton babysitting, és szerdán fél ötig szükségem lenne rád.
Ezek után aznap este még a szokásos fél nyolc helyett negyed kilencre ért haza, és nem is telefonált, hogy késik, pedig szokott szólni. Kedden a babysitting előtt pedig az ígérttel ellentétben nem jött haza…de azért egész jól mentek a dolgok, úgyhogy nem volt semmi gáz. Viszont a szerdától azért kicsit tartottam, főleg, hogy a délelőtti Pauline-hittanon-addig-mi-könyvtárban-című időtöltés is kimaradt, mert aznap pont nem volt hittan.
De miután Camille elment olyan 9 körül, ők tévéztek körülbelül 10-ig, aztán bedobtam, hogy mához egy hónapra karácsony, nincsen-e kedvük ajándékot készíteni a szüleiknek? Erre nagyon fellelkesültek, hogy de, de! Bár a kicsi vonakodott, hogy az ajándékokat a Télapó hozza, de Pauline mondta neki, hogy igen, nekik, gyerekeknek. De hogy fog örülni Maman és Papa, ha ők is kapnak valamit! Ebben maradtunk, én bedobtam, hogy sólisztgyurmából mennyi mindent lehet készíteni, próbálkozzunk azzal, de ahhoz nem volt kedvük. Végül kitaláltuk, hogy ajándékkísérőket meg képeslapokat fogunk csinálni. Ez tetszett nekik, így előástunk öt tonna színespapírt, ollókat, ragasztót, mindenféle csillogós dolgot, hópelyheket, szalagokat, és nekiálltunk. A mértéktartás még nem az erősségük, a kicsinek főleg nem, mert amit csak talált az asztalon, azt mind ráragasztotta, belefűzte, satöbbi, satöbbi, így a végeredmény egy olyan képeslap lett, amit nem lehetett becsukni, mert annyi minden volt benne, drótok álltak ki belőle…komplett űrállomásnak nézett ki, és a postán ez tuti nem jutna el még a város széléig sem, azonnal megsemmisítenék…eléggé levélbomba-gyanús…:) Szerencsére nem akarjuk postára adni, mert a szülőknek készült. Így meg jó lesz, biztos nagyon fognak neki örülni, sok időt fordítottunk rá! Persze az enyém lett a legszebb, mondani sem kell…ha-ha.
Ez után nagyon nehéz volt rávenni őket, hogy pakoljunk el, mert ebédidő. De végül csak sikerült, bár a „pakoljunk el”-ből többnyire az lett, hogy én pakoltam, meg összesöpörtem, mert a konyha úszott a fecnikben, szalagdarabokban, háborús állapotok uralkodtak. Aztán ebéd, és Marie-t le kellett volna tenni a délutáni szundira…ami elég nehezen sikerült, mert elkezdett sírni, hogy ő NEM AKAR ALUDNI. Akkor Pauline-nal nagy nehezen beküzdöttük az ágyba, a szüleiébe, mert csak ott volt hajlandó elaludni. Amíg ő aludt, Pauline-nal társasjátékoztunk, meg sütöttem nekik uzsira brownie-t, mert én annnnnnnnnnnnyira rendes vagyok. J Társasjáték közben hallottam meg, hogy Marie felébredt, és sír. Elég korán volt még, ennél tovább szokott aludni, de felmentem megnézni. Próbáltam nyugtatgatni, hátha visszaalszik, belekezdtem egy mesébe. Közben Pauline felordított, hogy mikor jövök vissza játszani. Aztán megunta a várakozást, és feljött ő is mesét hallgatni. Aztán meg elkezdtek virgonckodni, tehát tuti volt, hogy itt már nem lesz alvás. Nagy franciaágy, ugye, és elkezdtek birkózni, ugrálni, bukfencezni, mindenféle cirkuszi mutatványt. Aztán engem is bevontak, a nyakamba másztak, nagyon sokat nevettünk, olyan jó volt!! Aztán lementünk uzsonnázni, ették a csokis sütit, nagyon ízlett nekik. Tényleg nagyon finom lett, mivel lusta voltam apróra vágni a csokit, akkora olvadt csokidarabok voltak benne, mint a ház, azért az úgy nagyon fincsi. A baj csak az volt, hogy valamiért nem emelkedett meg eléggé, úgyhogy kicsit olyan volt, mint amin átment az úthenger. De az íze a fontos. Meg a szándék. De főleg a fontos.
Ezek után kitalálták, hogy fújjunk fel lufikat, és csináljunk házibulit. Mert ugye ahol lufik vannak, ott buli van, ezt mindenki tudja. Úgyhogy fújtunk lufikat, meg levittem a fényképezőmet. Olyan jó képek készültek a verandán. Kinn már sötét, az ablakokon tükröződik minden, a fények, a színek. Nagyon jók lettek! És dobálták össze-vissza a lufikat, ugráltak velük,a fele persze nem is élte túl. E közben ért haza Camille, de szinte rögtön fel is ment telefonálni, mert még a napi munkájához az is hozzátartozott. Én meg úgy voltam vele, hogy éppen a játék közepén vagyunk, itt maradok velük. Videót is csináltunk, úgyhogy a házibuli rendesen dokumentálva lett. Nagyon jó hangulatban telt el a nap.
És a jó hangulat mellett arra is lehetőség volt, hogy Pauline is kicsit jobba megismerjen, vagy megszeressen. És valószínűleg így is történt, mert másnap, azaz csütörtökön azzal jött haza a suliból, hogy mutat nekem valamit, valami nagyon érdekeset. És a kezembe nyomott egy rajzot, tele volt szívecskékkel, és sokszor ráírta, mindenféle színnel (de persze többnyire rózsaszínnal), hogy ”Je t’aime Kamilla”…annyira jól esett! Mert a kicsi már sokszor mondta, de ő még olyan pici és olyan őszinte, de Pauline azért már idősebb, és ő már nehezebben mondja ezt ki, ő már jobban érzi a szó súlyát. De még tudja mondani, még annyira nincs elrontva, mint a felnőttek közül sokan, hogy képtelenek kimondani. Így elmondhatatlanul jól esett. Végre úgy érzem, hogy ez már nem csak átmeneti állapot, hanem tényleg elfogadtak, és megszerettek. Ami egyrészt magáért a tényért, hogy szeretnek, jó érzés, másrészt pedig azért, hogy ez nem ok nélkül van, tehát valamit, illetve sok mindent jól csináltam. Örülök, hogy sikerült.
Quimby-t hallgassatok, Viharon túl, szélcsenden innent. Meg The Police-t, Don’t stand so close to me.
Jaj, mindig akarom írni, hogy ha láttok random J-betűket a szövegben indokolatlan (vagy annak vélt) helyen, akkor tudjátok, hogy azok mosolygós smile-k, csak ahogy a wordből bemásolom az irományomat, néha ez lesz belőlük. Próbálom mindig átjavítgatni, de van, hogy átsiklok felettük.
Egyszer annyira kezdeném úgy a bejegyzésemet, hogy „Kedves Naplóm!”. Ez most jutott eszembe, és majd egyszer megvalósítom, beújítok. De nem most.
Mostanában kicsit ritkábban írok, mint eleinte, ez gondolom már szemet szúrt sokaknak. Talán azért is van ez, mert az első hetekben minden mozzanat újdonság volt, most pedig már vannak dolgok, amik rutinná váltak, mindig megtörténnek, és az apróbb kizökkenések, hisztik már annyira nem ráznak meg, hogy nem tulajdonítok nekik jelentőséget. Szóval inkább várok pár napot, hogy összegyűljön annyi dolog, amennyiből tényleg valami érdekes és olvasásra érdemes dolgot tudok összehozni. És még így sem érzem azt, hogy mindig sikerülne.
Most azt hiszem, péntektől kezdek mesélni. Annak is az estéjétől, mert az volt olyan, ami nem történik minden nap. Ami vicces. Jó volt, nagyon, és nagyon jókor is jött.
Este már pizsiben, lefekvés előtti pótcselekvés: facebook. Lottival beszélgettem (a magyar lány, akivel nem rég ismerkedtünk meg itt, kint) és olyan fél 11 körül bedobta, hogy menjek át hozzá ott aludni, csináljunk egy spontán estét. Körülbelül egy órányira lakik tőlem, én már megfürödtem, nagyon fáradt voltam, kint hideg volt és sötét. És belegondoltam: miért is ne?! Ő meg nagyon rendes volt, mert bejött elém, így félúton találkoztunk. Éjfél volt már majdnem, mikor megérkeztünk hozzá, és mielőtt bekuckóztunk volna egy jó kis beszélgetéshez, sétáltunk egyet. Soha jobbkor, mondanánk ironikusan…de irónia nélkül így igaz. Soha jobbkor! Párizs egészen különleges éjszaka…annyira nyugodt és békés. Szóval sétálgattunk, beszélgettük…és mousse au 3 chocolat-t ettünk. Mc Donald’s találmánya ugye, de hát…elmondhatatlanul finom, még mindig. Pedig már rájöttem, hogy biztos minimum traktorgumi-reszelékből készülhet…de…azért finom. Szóval ez után a kis léleknyugtató séta után bekuckóztunk, és nekiálltunk beszélgetni. És olyan jó volt! Annyira, hogy egészen reggel ötig abba sem hagytuk. Aztán meg, mert ugye az éjszaka alatt megéheztünk, elmentünk reggelizni a Mekibe, mert csak az volt nyitva olyankor a közelben…nagyon sokat röhögtünk magunkon, annyira béna hajnali ötkor rávetni magad egy sajtburgerre…úgy, hogy minden harapás után majd’ elalszol, olyan fáradt vagy…és egyébként is, cseresznye íze volt a ketchupnak. Na jó, szóval már mindenen nevettünk, és megváltás volt lefeküdni. Igazából már kezdett világosodni. Mire Párizs felébredt, mi végre elaludtunk. Nagyon jó volt.
Aztán szombat este babysitting, ami már szintén rutin, és szintén jól megy, a 99,9% hisztit sikerült minimálisra csökkenteni. Persze azért mindig van némi rizikó, de hát izgalmak mindig kellenek az életben.
A vasárnap punnyadósan-pihenősen-tanulgatósan telt.
És ma, ma olyankorán keltem, hogy az szörnyű. Ezeken a hétfő reggeli órákon mindig majdnem elalszok, de tényleg. Mondjuk nem csak a hétfő reggelieken. El sem tudom képzelni, hogy tudtam ezt csinálni 12 éven keresztül minden hétköznap. És ennyire sosem voltam fáradt, mint itt.
Ú, most erre, hogy ezt az előző bekezdést leírtam, elöntöttek az emlékek..a gimis reggelekről. Mennyire más volt. Mennyire jó volt! És azok mellett, amiket most megélek, csinálok, annyira eltörpül egy-egy fizika-vagy kémiadolgozat előtti izgalom…hát mik voltak azok? Olyan más minden, ha úgy nézzük, hogy már túl vagyunk rajta. Bár a jó dolgok, azok nem változnak. Azokra mindig jó lesz visszaemlékezni. És a gimi nagy része az volt.
A mai napra visszatérvén, el kell, hogy mondjam, hogy olyan büszke vagyok magamra…már megint. Csináltam paradicsomlevest. (Képzeletbeli tapsvihar. –Köszönöm.) De ez tényleg menő, mert még sosem csináltam. És nagyon finom lett. És spontán volt. A pénteki spontán este annyira jól sikerült, hogy most rászoktatom magam a spontán dolgokra. Kicsit finomítok majd a recepten, és elkeresztelem „spontán paradicsomlevesnek”. A legfinomabb lesz a világon. Ja, és most jön a varázsszó: betűtészta volt benne. Azért az már valami. Hibát követtem el, mert nem próbáltam kirakni a nevemet. Pedig a menzán régen mindig azt csináltuk. Na de mindegy, azért…azért finom volt.
Marie-nak volt ma is egy fél órás táncprodukciója, egyedül rázott a verandán, a félhomályban. Még mindig csak és kizárólag a Cranberries: Zombie-ra hajlandó táncolni. Ma sikerült videót is készítenem róla, nagyon vicces lett. Beöltözött megint a kis balerinaszerkójába. Leírhatatlan, ahogy ilyenkor viselkedik. Ezer szinttel mindenki felett, ő a királynő, princesse meg minden. Annyira oda van ilyenkor magáért, annyira vicces. Ma például ment a zene, ő meg dobálta a haját, és egy tükörrel táncolt, közben végig azt mondogatta, hogy „Je suis la plus belle du monde”…tehát, hogy ő a legszebb a világon. Van itt önbizalom.
Én meg a kanapén ülve a ruhákat hajtogattam, egyszer merészeltem felállni, hogy a konyhába kimenjek, azonnal rám támadott, hogy „TE NEM TÁNCOLHATSZ, CSAK ÉN!”. Pedig én meg sem próbáltam. Hát, már táncolni sem szabad. De nem zavartam meg az előadását, hanem csak vigyorogtam magamban, hogy van az, amikor én táncolok, de ő nem. Vacsikészítéskor, amikor megy az ABBA…:)
Vészesen érzem, hogy le kéne feküdnöm, úgyhogy ezt is fogom tenni…csak, jaj, nehogy elfeledkezzem a számokról.
Ömlesztve.
Ami az utóbbi napokban itt volt a fülemben-fejemben-gondolataimban: Kispál és a Borz: Zsákmányállat.
És most valamelyik nap hallgatam egy kis 30Y-t is, amiért egy időben rajongtam. Aztán már szinte egyáltalán nem hallgattam, mert rájöttem, hogy Beck Zolinak semmi hangja. De azért mégiscsak, van egy-két szám, ami vagy az emlékek miatt (nem is jók…), vagy azért, mert tényleg tud valamit, sokszor lement egyik este. Úgyhogy legyen az Olyankor meg az Ül és vár.
Meg még legyen egy Bryan Adams meg Sting meg Rod Stewart együtt. All for love.
https://www.youtube.com/watch?v=ofA3URC1wyk
Ja és a Magyar Intézet könyvtárából filmet is vettem ki, ami a lenti tvn nem ment, mert kicsit nagyon agyon van karcolva, de a kis drága laptopom azért lejátszotta. A Kontrollt néztem. Hát, nagyon tetszett. Jó volt látni az otthoni jól ismert helyszíneket. Igen, tudom, az egész a metróban játszódik. De már az is olyan rég volt, hogy pesti metrón utaztam, hogy ihajj..és jó lesz már az is. Na meg magyar színészeket látni. Meg na. Jó volt.
Itt ülök, nekiállok írni és Nirvana-t hallgatok. Come as you are. Annyira jó ez a szám, és régen volt egy időszakom, amikor állandóan Nirvana-t hallgattam, úgyhogy kicsit visszahozza azt az időszakot. Szerintem még tizedikben volt. De régen is volt az! Jó ég…
A héten, azt hiszem kedden láttam először karácsonyi díszítést itt, bár hallottam, hogy otthon már rég „karácsony van”. Itt csak egy kis teabolt kirakatában volt egy karácsonyfa-alakú égősor. Viszont szerdán délután, inkább este, olyan 6 felé, amikor már sötét volt kinn, lementem…és a konyhában egy gyertya égett az asztalon, körülötte az uzsonna nyomai, mandarin-és narancshéjak. És az illat, a fények, meg a hangulat…december, Mikulás, karácsony, Advent…egyre többször érzem, hogy közeledik ez az időszak, ami jó. Nagyon jó.
És mához egy hónapra meg aztán már igazán nagyon, nagyon jó lesz!!!
Itt már iszonyú hideg van, állandóan lefagy a kezem, mert mindig úgy gondolom, hogy túlzás a kesztyű, nincs is olyan hideg, és mindig itthon hagyom…aztán persze mégiscsak van olyan hideg.
Tegnap a borítékomban olyan idézet volt, amit ismét megosztanék veletek: „Az élet sokkal inkább hétfő reggel, mint szombat este.” Kissé pesszimista, viszont talán azért realista is…bár szeretném, ha nem így lenne. De szoktuk azt is mondani, hogy van, akinek a pohár félig tele van, másnak pedig félig üres. Ez egy nagyon jó szimbóluma - vagy nem is tudom, minek nevezzem- az optimizmusnak, és a pesszimizmusnak. Nekem azért többnyire félig tele van, ami sokszor jó, néha nem. Bár a nevem jelentése is ez. Legalább is régen volt egy „kamillás” kulcstartóm. Az elsődleges jelentés, a virág mellett az, hogy nemesi születésű. Nem hiába, ugye.(: Aztán meg az, hogy pozitív, meg vidám. És hogy szeret a középpontban lenni. Ejnye.
Most várjatok jó sok órát, mielőtt folytatnátok, hogy élethű legyen. Csak mert most jöttem meg az esti kis találkánkról, illetve egy kicsit most előtt, mert azóta már fürödtem is. Ja és amit eddig írtam, az meg a délután- este folyamán íródott.
Ez a párizsi mászkálás ismét viccesre sikerült. Vonatok fényévnyi késésekkel, egymást meg nem találás, véletlenül ismerős szép helyen kilyukadás, McDonald’s felfedezése a Champs Elysées-n. Satöbbi. A francia mekikben lehet mousse au chocolat-t kapni, 3 féle csokiból. Biztos gusztustalan és romboló dolgokból kotyvasztják, de nagyon finom. Ilyen nálunk bezzeg nincs. Végül is, ja, nálunk ez nem nemzeti étek. Bár…McKolbász szendvics sincsen. Úgy látszik, nem nőttünk elég nagyra, hogy „hazai” mekis választék is legyen. Minő csapás.
Még délután írtam, hogy még nem nagyon találkoztam karácsonyi díszekkel…hát, erre is jó volt a mai este. Elképesztő, hogy benn a városban imitt-amott mi van. Kicsit korai, de olyan kirakatok, és olyan fények vannak…tátva marad az ember szája. Van persze egy-két kisebb melléfogás, de amit eddig láttam, az 90%-ban gyönyörű volt, kreatív, ízléses, nem eltúlzott…annyira szép! Viszont azt nem mondom, hogy nem lehetne szebb…a havat még megvárnám, az azért még tudna dobni a dolgokon!
Mivel ez az egész mai bejegyzés csapongó lett, olyannyira, hogy a „mai” mást jelent az elején, és mást a végén, idecsapongok még egy zenét, aztán már tényleg alszom.
Snow Patrol: Chasing cars
https://www.youtube.com/watch?v=GemKqzILV4w
Mára akartam még valami értelmeset is írni. Ezt most az elején megmondom, hogy nem fogom tudni összehozni, hiszen azzal indítok, amivel. Helyzetleírás. Ülök a szobámban a gép előtt, forraltam vizet teának. Hoztam fel bögrét, teafiltert, cukrot. Kanalat viszont elfelejtettem, és most a szülők lenn vacsoráznak (jegyezzük meg, fél 11 van, és ez mindig így megy), és nem akarok pizsiben, kócosan lecaplatni egy kanálért, úgyhogy mindenképp keresnem kellett itt a közelben valamit, amivel a cukrot fel tudom keverni. A fürdőszobába nyílik az egyik ajtóm, így a fogkefém nyele győzött. Szerintem nagyon eredeti. Egyébként is kicsit rágó íze van a teának, ami közel áll a fogkrémhez, amihez meg a fogkefe áll nagyon közel.
Ugye, mondtam, hogy semmi értelmes nem fog sikerülni?!!:)
Meg még Marie egy-két vicces dolgáról akartam írni. Van egy csomó jelmezük, egy hatalmas fonott ládában. Persze az összes királylány vagy balerina vagy valami nagyon hasonló…a lényeg hogy többnyire rózsaszín, csillogós, habos, fodros…na, és mostanában itthon ezekben rohangál, és olyan fej-és kéztartást produkál, hogy az valami hihetetlen, nagyon „csajos”. De mikor mondom, hogy akkor most indulunk a tesójáért a suliba, akkor két választási lehetőség van. Vagy világvége-hiszti krokodilkönnyekkel, vagy pedig abban jön. Tehát mostanában balerina, királylány, vagy lambadatáncos 3 éves gyerekkel vonulok az utcán. Elég látványos. Főleg, hogy rajta a pufidzseki. Meg a sapka ami szerinte nem szép, de kicsit javít a helyzeten, ha a füleire nem húzza rá, amitől úgy néz ki, mint Kuka, a 7 törpe közül az egyik…elállnak oldalra a fülei, és iszonyú vicces…de ha megigazítom, vérig van sértődve, és azonnal „visszakukásítja” magát, mert „c’est pas joli comme ca”. Szóval: úgy nem szép.
Ma este meg négy tonna ragacsos csillámport kent a homlokára, maquillage, tres jolie. A szemébe is belement, és ha más megy bele, hatalmas hisztit csap, hogy csípi a szemét, és azonnal csináljak valamit, és ha már rég kimostuk, akkor is fél óráig nyafog miatta. Bezzeg a smink! Mondtam, hogy akkor megyünk a fürdőszobába, és lemossuk az egészet. Kettőt pislogott rémülten, és közölte, hogy elmúlt. Igazi nő.:)
A múlt héten csináltak koreográfiát, hogy majd táncelőadást tartanak a szüleiknek. Pauline rendezte, Marie volt a fő attrakció. Hát az nagyon édes volt. És a zene, figyelemreméltóan jó: Cranberries: Zombie. Imádom ezt a számot, és a 3 éves kicsi is. Tud valamit.
Most ilyen melankolikus hangulatban vagyok, úgyhogy gondoltam, írogatok nektek idézeteket, meg most bepótolom a zenéket is, mert tegnap azok elmaradtak, nem véletlenül.
Egyébként nagyon jogos, hogy álmatagon kóválygok a házban, mert éjjel alig aludtam, nem tudtam, mert gondolkodtam. És sokan vannak, akik a gondolataiktól nem tudnak elaludni…sokáig én is ilyen voltam, de aztán tökélyre fejlesztettem a „nem-gondolok-semmire-hanem-egy-perc-múlva-alszom” című módszeremet, úgyhogy ilyenek nem szoktak lenni, de tegnap így alakult. Csődöt mondott a módszerem, ami egyébként a Harry Potterben is benne van. Amikor Harrynek a gondolatait meg az álmait befolyásolja Voldemort. És akkor Piton ad neki különórákat. Okkulumencia vagy mi, ahogy a könyvben hívják. És én ezt csinálom, vagy valami egészen hasonlót, úgyhogy, mint már sokszor mondtam, boszorkány vagyok.
Szóval éjjel alig aludtam, aztán reggel meg hatkor keltem, biztos, ami biztos. Szóval pörgök.
És még az időjárás is hozzájárul az álomkóromhoz, tekintve, hogy Franciaország nem döntött úgy, hogy Hawaii-já változik, ellentétben Magyarországgal. Itt hideg van, és…bár most, hogy kinézek az ablakon, legalább kék az ég. Úgy két hete nem láttam már ilyet. De napocska azért nincs, szóval nem az a vidám idő. De legalább az eget látni, az is valami.
Ú, mindjárt el kell kezdenem készülődni, uzsit csomagolni, brióst lekvárral, kekszet, gyümölcslevet, meleg kakaót, cumisüvegben, persze.
Gyorsan még írok egy jó idézetet, ami valamelyik nap volt az egyik borítékomban.
„Az őrültség nem más, mint ugyanazt tenni újra és újra, és várni, hogy az eredmény más legyen.” Ezt Einstein mondta, és valószínűleg ő a kísérleteire értette, de milyen jó, mennyire ráillik mindenre. A hétköznapi életben is olyan sok mindenre rá lehet ezt húzni.
És zenék. Most csak úgy random, nem számolok vissza, hogy hány napot hagytam ki.
Daniel Bedingfield: If you’re not the one
Oasis: Wonderwall
Radiohead: The drugs don’t work
És hogy legyen valami vidám is: Hiperkarma: Amondó
És egy másik, ami olyan…félig-vidám, de első hallásra mindenképp az: Erik Sumo Band: Disco in my head
https://www.youtube.com/watch?v=_UNRnaOgAMg
Na hát most kicsit bajban vagyok, mert egyrészt már rég óta nem írtam, legalább is látszólag…másrészt pedig, azt, amit mégis írtam, nem tudom, hogy illesszem bele a mai bejegyzésbe…talán így: ezt írtam péntekenà
„Már tegnap este, sőt, előtte való este is gondoltam, hogy kéne írni…de valahogy, valamiért nem jött össze. Ma délelőtt, tehát most, már semmiképp sem akarom tovább húzni, de egyszerűen nem tudom, mivel tudnám jól elindítani. Amiről most már le is késtem, mert a fentiekkel már el is indítottam. Kreatívnak nem lehet nevezni, de elkezdődött valahogy…legalább ennyi.
Most reggel kinéztem a verandán a kertbe, és olyan félelmetessé vált…úgy tűnik, legalább is, mintha tegnap még lettek volna levelek a fákon, de tegnap előtt még BIZTOS, hogy voltak…és most pedig állnak kopaszon, és biztos fáznak…és olyan elhagyatottak, és barátságtalanok így, meztelenül. Talán tegnap még azért nem tűnt fel, mert a leveleik, amiket elhullattak, a földön voltak, vastag, színes, puha takaróval rejtették el a földet. De Greg tegnap, a legnagyobb szakadó esőben gereblyézte össze őket, és így a föld is lemeztelenedett, a fák után.
Egy-két hete, amikor egyedül voltam itthon hétvégén, felkeltem 11 körül, lebotorkáltam a konyhába, kivételesen megtehettem, hogy pizsamában, kócos hajjal, mindenféle tükörbe nézés nélkül, ami olyan otthonos érzéssel töltött el…és így ültem le reggelizni. A végére hagytam a forró tejeskávém nagy részét, kényelmesen elhelyezkedtem – egyik széken ülök, a másikra felteszem a lábaim – és a kávét kortyolgatva csak néztem, néztem a kertet. Hatalmas, sárgás-vöröses-rozsdás lombkoronák, lassan hulldogáló levelek, még zöld fű, és hatalmas élet. Rengeteg madár fészkel itt a fákon, bokrokon,…”
Tehát mondat közben sikerült abbahagynom, mert észrevettem, hogy azonnal el kell indulnom Marie-ért. Most pedig úgy gondoltam, hogy az az irományom ne vesszen kárba, amit már elkezdtem, viszont nem akartam „meghamisítani”, tehát csak bevágtam ide, pont úgy, ahogy akkor itt hagytam.
És aznap már nem volt időm befejezni, mert az egész nap egy nagy rohanás volt, meg káosz, mert a gyerekek, a vasalás, a készülődés…amíg Marie aludt, egy egész Harry Pottert és egy fél Shrek-et végigvasaltam…nagyon klassz volt. Így nem volt időm semmi másra, és este kapkodtam, hogy időben elindulhassak, mert mentünk végre valahára bulizni. Amióta itt vagyok, ez még nem sikerült, illetve, a szó klasszikus értelmében még nem. Tehát táncolni még nem voltunk, és már nagyon hiányzott. Találtunk egy hajót, oda mentünk, az elején kicsit kalandos volt a dolog, meg a végén is, de maga a buli végül is sikeresnek volt mondható, bár kicsit nehezen indult be, és lázítottuk a népet a DJ ellen, mert pocsék volt a zene. De ő hajthatatlan maradt, és mindenáron ragaszkodott a saját zenéihez, amire egy darabig senki sem táncolt, aztán úgy voltunk vele, hogy úgysem fog változni, ez van, ezt kell szeretni. És egy idő után azt vettük észre, hogy már harmadszorra határozzuk el, hogy akkor most elindulunk haza, és még mindig ott vagyunk…mert mindig jött egy ismerős szám. Így remekül sikerült lekésni az utolsó metrót is, ami nem fél éjfélkor jön, mint otthon, hanem kettőkor. Az éjszakaikkal meg kicsit bajban voltunk, úgyhogy sikerült megismernünk Párizst hajnalban. Attól eltekintve, hogy elmondhatatlanul fájt a lábam, nagyon érdekes volt így látni, járni a várost. Furcsamód nem volt hideg sem, és olyan békés volt minden. Igaz, nagyon a belvárosban voltunk, de semmi félelmetes, szürke sikátor, ijesztő alakok. Nyugodt éjjeli fényekben úszó, csendes Párizs. Jó volt. Bár a végén már nagyon, nagyon fájt a lábam, és még egy kicsit később már nem is éreztem, úgyhogy az utolsó pár száz métert lefutottuk Lilivel a házig. Hajnali fél négykor, több órányi tánc után, az szemerkélésnek induló esőben futunk haza, és énekelünk. Ez nagyon elvetemült, nagyon „weird” és nagyon jó. Szóval, emlékezetes volt az első bulizós éjszakánk.
A héten ami még nagyon jó volt, az a szerdai első látogatás a Magyar Intézetben. Könyvtár, magyar könyvek, magyar emberek, jó volt. Kivettem a Pokolbéli víg napjaimat, Faludytól. Nagyon tetszik, érdekes, és jó a stílusa. És magyarul van, olyan jó…hát,ilyen apróságoknak is tudok örülni.
Most fejeztem be egy levelet. Kézzel írottat, posta, az a hagyományos fajta. Nagyon fura, legalább fényévek teltek el azóta, hogy utoljára írtam ilyet. Kicsit elgondolkodtatott, hogy milyen rossz, hogy ez szinte teljesen eltűnt. Mert itt az internet, ami mindent visz. Persze, összehasonlíthatatlanul gyorsabb, ami információcsere esetében elég erős érv mellette…de akkor is…vissza kéne erre szoknom egy kicsit, olyan jó volt írni. És így levelet kapni is egészen más, mint egy e-mailt megnyitni. Ezt a két kezedben tudod tartani, érzed a jelenlétét annak, aki írta, és…jaj. Na mindegy, van egy ilyen klasszikus meg romantikus „fílingje” a dolognak. Olyan…emberi. Ami manapság sajnos sok mindenből hiányzik.
Még írnék, filozofálgatnék, meg minden, de valahogy azt érzem, hogy aludni kéne. Ennek biztos van oka, például az, hogy hülyeségeket kezdenék el írni, vagy olyanokat, amiket le sem akarok írni. Szóval most itt be is fejezem. Viszont hagyok még itt nektek egy szép muzsikát, tudom, hogy mára már volt egy, de itt ugye én írom a szabályokat, és a mai szabály az, hogy lehet két zene egy napra. Pál Utcai Fiúk: Gólya
(Jobban illene ide, ha Postagalamb lenne a címe, azokról is akartam írni a hagyományos levelezés kapcsán…no mindegy, ez most egy másik madár.)
És még a zene mellé egy szép idézetet is, Micimackóból/tól: „Már minden helyen kerestelek, ahol nem vagy, csak azt a helyet nem találom, ahol vagy. Csak azt tudom, hogy ott vagy, ahol én nem vagyok. De hol vagyok én? Azt kívánom, bár itt lennél, hogy megmondd. Esetleg ha nagyon-nagyon erősen kívánnám, akkor itt lennél?” Küldeném mindenkinek, akit szeretek.
Dél múlt nem sokkal most, amikor leülök írni. Még csak dél!!! És már most annyi minden történt, hogy úgy kifáradtam, mintha már nap vége volna…de hát, hol van az még!
Kezdődött úgy, hogy reggel nagy nehezen összeszedtem magam, aztán elment az orrom előtt az RER. A következővel már egyébként is késésben voltam, ráadásul még két megállóban is, meg az alagút közepén is egyszer leállt dekkolni, percekig…úgyhogy a töri előadásra úgy negyed óra késéssel beestem, azt végigültem, aztán elindultam hazafelé, és a metrón jöttem rá, hogy nem hoztam kulcsot. Mostanában állandóan az ajtóból/kapuból rohanok vissza a érte, úgyhogy egy ideje már nagyon érett a dolog, hogy egyszer majd tényleg elfelejtem. Hát ma sikerült.
Kicsit (=nagyon) bepánikoltam, felhívtam gyorsan Camille-t, nem számítottam rá, hogy meg fog dicsérni…és azért nem is dicsért, de pillanatnyi gondolkodás nélkül mondta, hogy jó, akkor jöjjek el az övéért, kérdezte, hol vagyok, mondta, melyik vonallal meddig menjek, ott hívjam fel újra. Leraktam a telefont, abban a pillanatban kaptam egy SMSt, hogy „Üdvözöljük! Egyenlege 600 forint alá csökkent…blablabla.” Mert még az otthoni telefonomat használom/tam, amíg volt rajta pénz. Már sokszor vártam, hogy na, most már lassan csak kapom majd az SMSt, hogy nincs több pénz a kártyámon. De nem…és nyilvánvaló, hogy a legneccesebb helyzetben kerül erre sor. De azért még fel tudtam hívni másodszorra is Camille-t, aki leszaladt nekem a kulccsal, mosolygott, mondta, hogy nyugodjak meg, ez előfordul, semmi baj, és hogy még simán odaérek Marie-ért.
Hát bár ne értem volna. Bemegyek érte, kijön, hozza a kis cuccait, és elindulunk haza. Köszönés helyett ilyenkor mindig az az első mondata, hogy éhes. Ilyenkor mindig elmondom neki, hogy az nagyon jó, mert 5 perc múlva hazaérünk, és ebédelünk. És akkor mondja mindig, hogy jó, meg kérdezi, hogy mi lesz az ebéd. Most ehhez képest, az után, hogy mondtam neki, hogy nemsoká hazaérünk, és eszünk, mindenféle válasz helyett, csak folyamatosan azt mondogatta, hogy de éhes. Egyre hangosabban és egyre hisztisebben, és mire az iskola udvarából kiértünk, már visított. És egész hazafelé úton hisztizett, de üvöltött, ahogy a torkán kifért, nem szimpla sírás, hanem az a Marie-féle, hogy sír hangosan és 2-3 másodpercenként mint egy vércse elkezd visítani…vagy esküszöm, nem tudom,mihez lehetne hasonlítani…de borzalmas. És én azt hittem, ilyet minden gyerek tud, de a múltkor, mikor Lilinél voltam, Alexandre, az ő 3 éves „gyereke” elkezdett hisztizni. És mikor kicsit lehiggadt, megállapítottam, hogy nagyon halkan sírt. Lili meg mondta, hogy ne mondjam, ez a legdurvább hisztije…hát, akkor még van hova fejlődnie a gyereknek, mondtam, Marie ezerszer, tízezerszer hangosabb. Brutál. Szóval kiválasztott vagyok, hogy hallgathatom.
Persze az utcán nyilván mindenki minket nézett, és a nők, akik jöttek szembe, együtt érzően mosolyogtak rám, jelezve, hogy tudják, min megyek most keresztül, a férfiak meg rémült tekintettel menekültek a közelünkből. Látom magam előtt, ahogy lepörgött a fejükben, hogy amikor az ő gyerekük csinál(t) ilyet, és a feleségük nincsen otthon, totál el vannak veszve. Persze igazából egy szempontból én is elvoltam, mert egy párszor megpróbáltam hatni rá, de semmi haszna nem volt. És ami jó az egészben, hogy nem húztam fel magam. Jöttünk haza, én tök csendben, Marie hangoskodott kettőnk helyett is. És nem érdekelt, mert ilyenkor akár fejen is állhatok, akkor sem fogja abbahagyni. Amikor megérkeztünk haza, még egy utolsó próbát tettem, megkérdeztem, hogy le tud-e higgadni, és normálisan ebédelni. De se kép, se hang, ugyanúgy visítás kegyetlen frekvencián, úgyhogy cipő, kabát le, Marie fel a szobába, ágyba, és hisztizzen a játékainak, vagy annak, aki kíváncsi rá. Mert én nem voltam. Érdekes módon a játékai nem váltak be, mint jó közönség, úgyhogy a negyed órás szakadatlan visítás után még kettő percig bírta, aztán lecsendesedett. Még vártam egy kicsit, hallgatóztam, mit csinál, aztán felmentem úgy tíz perccel az után, hogy lecsendesedett, azt hittem, nem aludt el…de elaludt. Máskor olyan fél 1-kor tudom legkorábban letenni, de többnyire egykor. Most délre már aludt. Ez most jó, de az még egy új kör lesz, hogy mi lesz, amikor felébred. Egyrészt éhes lesz, gondolom, másrészt…nem tudom, de remélem, kipiheni magát.
És, hogy kiválasszam a fentiekhez legkevésbé illő dalt, mára ez lesz: Savage Garden: Truly, madly, deeply
https://www.youtube.com/watch?v=Ye2Q1SxeLaE&ob=av2n
Azon gondolkodom, hogy az milyen élethelyzet, amikor sokfelé kell szórni az energiát, amikor sok újat kell befogadni, sok dologgal kell megküzdeni, és mégis, hiányolok még plusz egy problémát. Szinte mindenki küzd ezzel, aki körülvesz, és majd’ beleszakad, és mégis, azt mondanám, vállalnám a nehézséget. Kellene még egy probléma, ami mindent megnehezít…de hát, eddig is nehéz volt, és eddig is bírtam, nem?!
Jazz+Az: Megint hétfő
https://www.youtube.com/watch?v=UBcQOySNCKM&feature=related
Kint szakad az eső, kopog hangosan a háztetőn, szürke, csúnya november az, ami ideért Párizsba…nem szeretem a novembert.
Általános kérdés, hogy ki melyik évszakot szereti legjobban. Ha muszáj választani, a nyarat választom, de alapvetően nem szeretek egyet kiemelni…miért ne szerethetném mindet egyformán? Mindegyiknek megvan a maga szépsége, mindet várom valami miatt. Arra a kérdésre, hogy melyik hónapot szeretem a legjobban, szintén nem tudnék válaszolni, bár talán augusztus és december között hezitálnék…de itt sem kell választani, mindig történik valami jó…még novemberben is, pedig ha valaki azt kérdezné, hogy melyik hónapot szeretem a legkevésbé, gondolkodás nélkül vágnám rá: a novembert. Ilyenkor egyre kevésbé érvényesül az ősz szépsége, korán sötétedik, szürkeség van, nyomasztó és félelmetes, ködös, párás, szötyögős az idő. Alig várom, hogy vége legyen, és elkezdődjön a tél, amit több okból is nagyon várok: legeslegelső, mindent elsöprő és felülíró indok: hogy hazamehetek. Nagyon, nagyon várom már, az otthont, a szobámat, Budapestet, a karácsonyi vásárt a Vörösmarty téren, és végül, de nem utolsó sorban, hanem legfontosabbként: Titeket, akik hiányoztok, és akiket szeretek.
Mindennek ellenére, a sok eső, ború, szürkeség ellenére még novemberben is történhetnek olyan dolgok, amiket jó megélni, és amikre később jó lesz majd emlékezni. Igaz, ahogy a hónap kezdődött, azt legszívesebben elfelejteném, kitörölném, meg nem történtnek tettetném, ha lehetne. De nem lehet, és remélem, most már vége ennek a nehezebb időszaknak, és visszarázódhatok a megszokott ritmusba, visszatér a megszokott néha fáradt, de jó hangulat, a mindennapok apró örömei.
A csütörtök és a péntek nagyon hosszú volt, és nagyon fárasztó, emellett hatalmas őskáosz, amiben nekem kellett (volna) megtalálni és helyrerázni a rendszert. Péntek végére azért visszataláltam magamhoz. És jó volt újra találkozni…
Pénteken Marie kicsit lefárasztott, alapból is, de volt egy külön száma, just for me, ami akkor minden volt, csak nem vicces, de így utólag csak nevetni tudok rajta. Délután olyan 5 felé leülhettek tévét nézni, gy gondoltam, lesz egy kis nyugi…pontosabban lesz időm vasalni. Elindultam fel az emeletre, de közben hallom, hogy Marie jön ki a nappaliból…mert a mese, amit Pauline elkezdett nézni, félelmetes. „Ca fait peur!”-mondja ilyenkor mindig. Úgyhogy a verandán kezdett el játszani, én ezt nevezem „télikertes résznek”, az „üvegkalitka”, ahol nappal olyan jó világos van, jön be a fény, és mintha a kertben állnál, mindent látsz. Még nem értem fel az emeletre, mire hallok egy sikítást. Megállok a mozdulatban, megfordulok, megyek a verandára. Marie kiabál, hogy „je faisait pipi dans la culotte”, tehát bepisilt. Mérhetetlenül örültem neki, az egyetlen szerencse a szerencsétlenségben az volt, hogy a konyha és a veranda közötti részen állt, ahol még pont nincs szőnyeg. Annak még külön örültem volna, ha a szőnyegre pisil…odamegyek, kérdezem, hogy na hát, ez hogy történhetett, hogy bepisiltél? Mire hatalmas bociszemekkel rám néz, és elkezdi magyarázni, hogy még gyorsan pisilés előtt, bele akarta rakni a lovacska hajába a csatot (van egy hintalovacskájuk…), de nem sikerült kibírnia wc-ig, és bepisilt. Remek. Az egész gyerek, a ruhái, a cipője, a járólap alatta, a lószerszámok, minden elázott. Na jó, akkor mondtam, hogy a cipőjét levesszük, és spuri a fürdőszobába. Kérdezi, hogy ide, a wc-be? Mondom nem, a fürdőszobába, megfürdünk. Ő meg elkezdte, hogy de neeeeem, ő még visszamegy tévét nézni…hohóó, nem mész te sehova, azonnal a fürdőszobába! Ott azt hiszem kezdte látni, hogy nincs más választása, mert már kicsit tényleg kezdett elfogyni a türelmem…úgyhogy végigcaplatott a konyhán és a folyosón, a harisnyája talpa is persze tocsogott, és az egész folyosó tele lett pisi-lábnyomokkal…természetesen aznap reggel volt a takarítónő, úgyhogy nagyon jó kör volt ez is…de ezen már elkezdtem nevetni, annyira vicces volt. Minden ruha a mosógépbe, gyerek a kádba, aztán mikor ennek a procedúrának vége, akkor kezdhettem felmosni az egészet. Ott még persze egyszer majdnem átgázolt a tócsán, amit ott hagyott…hát, nem egyszerű az élet!:)
Egyébként ezen a héten ezen kívül már egyszer sikerült takarítónőset játszanom, mert kijöttem a konyhába, hogy igyak egy pohár narancslevet. Kiveszem a hűtőből, fordulok egyet, közben akarom felrázni az üveget…nem csak rázom, hanem fejjel lefelé fordítom és vissza…fejjel le és vissza…illetve, már az első visszáig sem jutottam el, mert…nyilván mondanom sem kell, hogy valamelyik drága gyermek úgy rakta vissza a hűtőbe, hogy csak úgy finoman ráhelyezte a kupakot, de rátekerni már nem sikerült…szétfröcsögött a konyhában úgy fél liter narancslé, úszott az egész…szóval akkor is volt egy konyhafelmosós köröm. Nagyon rutinos leszek egy idő után ebben is.
Tegnap Lilivel fel akartuk fedezni az itteni „tizenhétkert”, hogy stílszerűek legyünk, otthon is a tizenhetedikben lakunk, megnézzük, Párizsban hogy néz ez ki. Nem sikerült, mert olyan eső volt, hogy abban senkinek sincs kedve sétálgatni, főleg ketten egy esernyő alatt. Szóval ismét a Quartier Latin-be lyukadtunk ki, a kedvenc helyünkre ültünk be, a palacsintázóba…azt beszéltük, hogy a bácsi lassan már adhatna valami kedvezményt nekünk, mert annyit járunk oda, és most már biztos emlékszik ránk…aztán kiderült, hogy talán mégsem, mert a múltkor is megkérdezte már, hogy milyen nyelven beszélünk, és most is. De nem baj, rajta vagyunk az ügyön, 10 hónap nem telhet el úgy, hogy ne jegyezzen meg minket, és ne kapjunk törzsvásárlói kedvezményt!!:)
Ezek után találkoztunk egy magyar au-pair lánnyal, akivel eddig még sosem, és már régóta próbáltunk összehozni valami találkát, de csak mostanra sikerült. Az elején kicsit fura volt, hogy itt ismerkedünk meg más magyarral, olyan hihetetlennek tűnt az egész, de nagyon jól sikerült végül, nagyon jót beszélgettünk, és annyit nevettünk…klassz este volt.
Mostanában egyre többször önt el az a bizonyos „karácsony-fíling”, amit annyira szeretek. Persze, megint főként az illatoknak köszönhető ez, mindig van itthon narancs és mandarin (olyan szép a mandarin franciául: clémentine…bár most megnéztem a szótárban, és elvileg a mandarine-t is használják…de én mindenhol a másik szót látom kiírva, a családtól is azt hallom) és ahogy azt elkezdjük pucolni, az egész konyha megtelik ezzel a finom illattal, és ez annyira kötődik a karácsonyhoz…nagyon jó! Igazából arra jöttem rá, hogy a telet, mint évszakot a december teszi különlegessé, de ennek a varázsa kitart február végéig…bár igaz, hogy január az új év kezdete, ebben is van valami, február meg…hideg, hó, lassan tavasz jön, farsang…á, a tél jó! De a december annyira szépen zárja az évet, ott a Mikulás a gyerekeknek, a karácsony mindenkinek, ami igazán különleges, hacsak nem rontjuk el, aztán téli szünet, pihenés, sok finom étel, nekem a névnapom karácsony és szilveszter között van, ami még egy plusz dolog, bár annyira nem fontos…és végül a szilveszter, ami összeköti a múltat a jövővel, igazi fordulópont, egy olyan éjszaka, amikor a világon szinte senki sem alszik. És meghatározó, különlegesnek kell lennie, és nagyon jól sikerültnek, mert az elmúlt évet szépen kell búcsúztatni, az elkövetkezőt pedig a lehető legjobban kell indítani. Már ha sikerül…
És ott vannak a téli sportok. Szánkózás, korcsolyázni menni a Naplás - tóra, vagy a Műjégre, hóembert építeni (ami kevésbé sport), vagy hógolyózni. Az milyen jó! Bár nagyon tud fájni, ha eltalálnak, és nagyon idegesítő tud lenni, hogyha te sosem találsz el senkit. Én ez vagyok, és sosem értem, hogy lehetek ebben ennyire ügyetlen…mondjuk ki: béna. Egyszerűen képtelen vagyok jól eldobni egy hógolyót, azt sem találom el, aki egy méterre van tőlem…de azért jól ki lehet fáradni a menekülésben, és sokat nevetni…és a végén hóangyalkát csinálni.
És ott a síelés is, amit nem rég tanultam meg…bár még bőven van mit tanulnom, de nagyon rákaptam, és hiányozni fog ezen a télen. De remélem, a következőből már nem fog kimaradni! Nem olyan rég elkezdtem írni egy listát, csak végiggondoltam, hogy milyen apró dolgok történhetnek a hétköznapokban, amikért érdemes élni, amik megmosolyogtatnak. Sablonosan, de találóan fogalmazva: hogy mik az élet apró örömei. És eszembe jutott a síelés, és csak most tudtam megfogalmazni, hogy mitől olyan különleges. Ettől pedig, hogy megfogalmaztam, csak még jobban elkezdett hiányozni. Szinte csak pozitívumai vannak. Egészséges, mert mozogsz, és naphosszat a friss levegőn vagy, pedig tél van, és hideg, de ebből mit sem érzel. Szikrázó napsütés vagy hulldogáló hó, mindkettőben lehet síelni, a táj, ami körülvesz, pedig semmihez sem fogható. Hatalmas hó, magas fenyők, hegycsúcsok, völgyek. Tényleg gyönyörű. És a fák között kanyargó pályák, ahol egy idő után szinte figyelni sem kell, csak siklasz jobbra-balra, és ha nincsen túl nagy tömeg, egyedül vagy, haladsz, pedig meg sem mozdulsz, és énekelhetsz, és gondolkodhatsz, csodálhatod mindazt, ami körülötted van. Hallod a csendet magad körül. Aztán a nagyobb lejtőkön a sebesség, a lendület, és az akis plusz feszültség, ami nálam abból adódott, hogy sosem lehettem benne biztos, hogy ha kell, meg tudok állni…mint mondtam, nem volt túl biztos még a tudásom. De egyre jobban belejöttem, és akkora szabadságérzés…olyan…”tiéd-a-világ-érzés”. És még van hova fejlődnöm, és még ott vannak a nehezebb pályák, amik még hoznak újat az egészbe, ebbe, ami már így is annyira, annyira jó!
Zene most egy van, ami tuti, nagyon nagyon jó, napok óta csak ezt hallgatom, egy feldolgozás: Kiscsillag: Várj, míg felkel majd a nap…Demjén eredetileg, de azért ezt csak ismeri mindenki!
Illetve, eszembe jutott még egy másik szám is, ami megtetszett: Vanessa Paradis: Be my baby
És most, hogy végeztem, elállt az eső.
A múltkor arról írtam, legalábbis részben arról, hogy akármilyen jó is, ha az ember másokkal van körülvéve, néha kell egy kis egyedüllét, kell, hogy az ember csak a saját gondolatait hallja, csak a saját orra után menjen. Most ezt azzal egészíteném ki, hogy a hangsúly a NÉHA szócskán van. Mert tényleg, a sokaságból, nyüzsgésből, pörgésből néha ki kell szakadni, de ez csak akkor jó, ha van miből kiszakadni. És a társaságban-egyedül töltött idő aránya körülbelül így kell, hogy kinézzen: 95%-5%. Vagy még több, a „társaságban” javára. Most nyilván magamról beszélek, ez csak az én véleményem. Nekem erre van szükségem. És nem véletlenül mondják, hogy az ember társas lény, mert többnyire nem jó egyedül. És a valakivel-valakikkel nem feltétlenül azt jelenti, hogy folyton összezárva, összenőve…hanem csak…együtt. Érezni a többiek jelenlétét, tudni, hogy bár te a szobádban olvasol, valaki a konyhában főz, és valaki más a kertben játszik, és valakik a szomszéd szobában kártyáznak. És, ha kedved szottyan, becsukhatod a könyved, átsétálhatsz a másik szobába, és beülhetsz kártyázni, vagy bekukkanthatsz a konyhába, mert a készülő ebéd illata odavonzott, besegíthetsz, és máris ott vagy valaki mással, és együtt csináltok valamit. És ezek jó dolgok. Van egy Kispál és a Borz szám, a Többiektől. Nagyon jól megfogalmazza azt, amit itt mondani akarok: „ A többiektől szép az élet.” Mára ezt a számot választom.
https://www.youtube.com/watch?v=MomOa7Z1RJQ
A mai nap nem kezdődött korán, fél tizenkettőkor ébredtem, amin azért kicsit még magam is megdöbbentem. Nem szeretem átaludni a fél napot, bár tény, hogy most a szünetben sokszor keltem fél 11-11 felé, mert jól esett. De a majdnem déli kelés azért kicsit bosszantott, viszont szerencsém van, az óraátállítás éppen most aktuális, úgyhogy pár gombnyomás után elégedetten állapíthattam meg, hogy ugyanaddig aludtam, mint tegnap, vagy tegnap előtt. Bár kicsit furcsa, hogy kinevezünk egy napot, amikor önkényesen megtoldjuk a 24 óránkat egy huszonötödikkel, máskor meg 24-ből csak 23 marad. Így most már sokkal korábban besötétedik, kicsit át kell állni, más lesz a ritmus egy pár napig, aztán beleszokunk.
Ezen a hétvégén teljesen egyedül voltam, a ház üres volt, mert a család vidéken van, Lilinél meg itt van Dani, úgyhogy az a lehetőség is kiesett, hogy kiköltözzön hozzám a hétvégére. Laetitia is otthon van most a szünetben, Hollandiában, úgyhogy még volt egy-két lehetőség, hogy kivel járkáljak, de az sem jött végül össze. Az ellen pedig, hogy egész nap üljek egyedül az üres házban, kismillió indokot tudok felhozni, úgyhogy a kései ébredés után kényelmesen megreggeliztem, összeszedtem magam, és nekivágtam Párizsnak. Igazából régóta terveztem egy ilyen „barangoljunk egyedül és céltalanul Párizs utcáin és fedezzük fel az eldugott kincseket, amit a francia főváros rejteget” című császkálást, tehát épp itt volt az ideje, hogy nekivágjak. Igaz, ehhez kell egy bizonyos hangulat, ami nélkül nem lesz élvezhető az effajta városnézés, mert alapvetően az ember minden ilyesmit valaki mással, vagy csoportosan csinál. Ha van rá lehetősége. Meg „csordástul” minden viccesebb. Én is így gondolom, és valóban, jó másokkal járkálni, nem csak azt venni észre, amit én látok meg, hanem a többiek szemével is meglátni dolgokat. Nevetni, megbeszélni a látottakat, közös fotókat készíteni, és minden egyéb. Viszont néha nagyon jó egyedül lenni. És arra menni, amerre a lábad visz, ott és annyit állni meg bámészkodni, amennyit te akarsz, abba a kisutcába bekanyarodni, ami valamiért megigéz téged, és nem kényszerűen a többiek után menni, akik megláttak egy szökőkutat egy zsúfolt téren. De mint mondtam, ehhez kell egyfajta hangulat. Szerencsére nekem ma pontosan ez a hangulatom volt, úgyhogy azt kell, hogy mondjam, hogy nagyon, nagyon jól sikerült a mai napom.
Valamivel egy óra előtt indultam el itthonról, meg sem néztem, hogy mikor jön RER, és mikor SNCF vonat, az egész napot úgy terveztem, hogy nem tervezek meg benne semmit, tehát ami jön, arra szállok fel, aztán majd jutok valahova. Végül RER jött, és ha már így alakult, akkor gondoltam, egyes metróra átszállva Bastille-nál fogok leszállni, azon a környéken még úgysem jártam. Itt a Szajna parton valami kirakodóvásár-féleség volt, inkább nevezzük művész-vagy kézműves vásárnak, az kicsit színvonalasabban hangzik. Mert ez az volt. Többnyire festmények, képek voltak, de néhányan ékszerekkel jöttek, szobrokkal…nagyon, nagyon jól néztek ki, ha megtehettem volna sem tudtam volna csak egyet választani a szobám falára. Utána át a Szajna feletti hídon, és belebotlottam a Jardin des Plantes-ba, amit füvészkertnek fordítanék. Egy újabb párizsi park, hatalmas, rendezett. Nagyot mosolyogtam, amikor az első növények között megláttam egy olyan…háát, nevezzük fafajtának, ilyen tuja-szerűség…na jó, megint biosz, nem erőlködöm…a lényeg az, hogy kevés helyen látni ilyet, de nálunk anno Szegeden az ovi udvarán ilyen fák voltak, és mindig szedtük róla a piros bogyókat és azokból „főztünk” meg hasonlók…mókás volt. No, mindegy, ez csak ilyen kis epizód volt, de szép emlék(ek).
Annyira jó volt a parkban mászkálni. Egész nap végigkísért az a hangulat, hogy megyek, mindent megnézek, mindenre rácsodálkozom, bugyután vigyorgok minden szépre, ami szembejön, vagy aminek én jövök szembe, közben gondolkodom, andalgok egyedül, mint egy fél szerelmespár…és tényleg.
A füvészkert után elindultam egy irányba, ami épp csak úgy jött, de az a rész nem volt túl szép, konkrétan semmi nem volt ott, csak csúnya nagy épületek, úgyhogy megörültem, amikor megláttam, hogy ott metró is jár, gondoltam, akármelyik vonal is legyen, én felszállok, aztán majd találomra valahol leszállok (tisztára mint egy repülő…),hátha rálelek valami újabb izgalmas környékre. A metró történetesen a hatos vonal volt, amit sokat használok nagyon, csak ennyire a végéig nem szoktam utazni vele…szóval mentem néhány megállót, gondosan ügyelve ara, hogyne menjek el a jól ismert részekig, kicsit korábban szálljak le. Leszállok, sétálok egy egészen picit, és belebotlok a Jardin de Luxembourgba…kezdem azt hinni,hogy ez mindenhol ott van. Állandóan ebbe botlok bele, amikor azt hiszem, Párizsnak egy egész másik részén vagyok, egyszer csak ott terem. Félelmetes. És hatalmas, tekintve, hogy bementem, és percekig sétáltam, mialatt meg voltam győződve, hogy EZ a Jardin du Luxembourg nem AZ a Jardin du Luxembourg, mert én ABBAN már sokszor jártam, és ilyen dolgokat még nem láttam. Egy idő után persze rájöttem, hogy az eddig is óriásinak gondolt kert még sokkal nagyobb, Magyarországon tuti, hogy vannak olyan falvak, amiket el lehetne rejteni az itteni Luxemburg kertben…tehát, egy szó, mint száz, ebben a részben még nem jártam, de nagyon tetszett. Óriási játszótér van itt, teniszpályák, pétanque-hoz elkerített rész, meg még valami játék, amit nem ismerek…meg sok asztal van kitéve, amikre sakktábla van felfestve, és ott ülnek a bácsik és nyomják a partikat…nagyon nagy hangulata van. Körös-körül pedig az őszi színekben pompázó fák, a talpad alatt avarcsörgés…a ritkuló lombkoronák közt beszűrődő napfény…szép őszi nap volt ez!
A parkot magam mögött hagyva, egy általam eddig nem használt kijáraton jöttem ki, és szinte azonnal szemet szúrt egy ide-oda libbenő magyar zászló. Pontosabban a színei, elsőre csak a piros-fehér-zöldön akadt meg a szemem, aztán gyorsan kielemeztem, hogy a csíkok vízszintesen, vagy függőlegesen vannak-e, és hogy a piros-fehér-zöld véletlenül nem-e zöld-fehér-piros. De nem. Így történt tehát, hogy rábukkantam a párizsi Magyar Intézetre. Olyan jó érzés volt! A bejáratnál pedig egy szobor volt, ami valahonnan nekem nagyon ismerősnek tűnt. Pillanatnyi gondolkodás után rájöttem, hogy ez egy szegedi szobor másolata. Egy nő ül egy padon, hatalmas kalapban, könyökével a térdeire támaszkodik. A padon mellette van egy üres hely. Hívogat, hogy mellé ülj egy fényképre. Mellé is ültem volna, de nem volt, aki lefotózzon – ez az egyik hátránya az egyedüli városnézésnek…feltéve, ha az ember szereti, ha fotózzák.
Ez után a kis örömteli felfedezés után nem sokkal a Saint Sulpice-re akadtam, és ezen a környéken egy forgalmas sugárúttól megijedve gyorsan bevonultam a kisutcákba…amiknek ismét nagyon jó hangulata volt, boltokkal, hívogató kis vendéglőkkel..mmm. A Boulevard Saint Germain túlontúl ismerős volt, el akartam kerülni ma az iylen helyeket, de ahogy tovább haladtam, kilyukadtam a híres-hírhedt Rue de Buci-ban (kiejtése szigorúan fonetikusan:B-U-C-I…mi mindig így emlegetjük), szóvalmegérkeztem a Latin Negyedbe,ahonnan akármelyik irányba is indulok el, sokat kell mennem, hogy ismeretlen utcákra akadja. Nagyon sokat járunk ugyanis erre, talán ez a kedvenc környékem Párizsban. Így hát már fáradtam is, sötétedett is, és innen rutinból, csukott szemmel is hazatalálok, úgyhogy a négyes metró felé vettem utamat, Les Halles-ig 3 megálló, aztán RER A, Maisons-Laffitte. Itt még futottam egy kört, hogy vegyek kenyeret, a harmadik pékség volt csak nyitva, de végül sikerrel jártam. Itthon vacsi, és egy kis sütögetés…kipróbáltam a receptet, amit Lili adott, pofon egyszerű és finom. És gyors. És most itt csücsül mellettem egy nagy tányéron, és rohamosan fogy.:)
És most késő van, nagyon késő, így a szombatra és a péntekre már nincsen energiám, de a legközelebbi bejegyzésben majd visszatérek egy cseppet azokra a napokra is, elmondom, ami nagyon fontos. Az ÉN életem azon részei, amik nélkül TI nem élhettek…de ez már csak így van…:)
Péntek: Grease: Greased lightning…most az utóbbi napokban nagyon rákattantam a Grease-zenékre, aztán majd egyszer csak-csak bulizunk rájuk egy jót…!
Szombatra…mivel szombaton Lilivel és Danival találkoztam egy kicsit, és ez az ő hétvégéjük volt, nekik küldök egy számot, amit egyébként is szeretek, de azt hiszem, ők is…Michel Delpech: Pour un flirt avec toi
Atomszuperkirály a hangminőség és a videó is lenyűgöző hozzá...:D
Mára a hosszas gyalogolásomnak emléket állítva…no meg a szalagavatós osztályvideónknak is: I would walk 500 miles, Proclaimers
Mától kezdve első hivatalos szabadságomat töltöm, ijesztően hangzik. Tegnap délután óta a lányok már vidéken, a fiúk meg napközben nincsenek itthon, csak este, akkor meg elvannak egyedül, és Camille felmentett a vacsorafőzés alól is, azt mondta, hogy ez legyen most nekem is szünet, és majd ő megcsinálja. Nagyon rendes tőle, tényleg.
Tegnap még én csináltam a vacsorát a két fiúnak, bedobtam magam, rakott krumplit csináltam, ízlett nekik, Louis kétszer is evett, úgyhogy büszke voltam magamra. Egyébként vicces belegondolni, hogy Louis magyarra fordítva Lajos…nálunk azért elég ritkán dobálózunk manapság ezzel a névvel, szóval mókás, hogy ilyeneket kérdezek egy 13 éves gyerektől, hogy „Lajos, kérsz még tésztát?”, vagy rászólok: „Lajos, kicsit halkabban!”. Legalábbis szerintem vicces.
Miután megvolt a vacsi, Párizsban találkoztunk Lilivel, és beültünk egy kávézó-étterembe, amit még anyáékkal fedeztünk fel a Jardin du Luxembourg mellett. Nagyon kis barátságos, hangulatos hely, bár a pincérekben van valami…mondjuk úgy, hogy fura…viszont nagyon jót ettünk. Én alapvetően úgy ültem be, hogy csak borozok, de megláttam az étlapon a varázsszót: hagymaleves. Hát ott volt vége minden addigi ötletnek, elképzelésnek és tervnek. Nagyon megkérték az árát, de hát itt minek nem?? És egyébként is, az egyik kedvencem a FRANCIA hagymaleves…és ne kóstolnám meg eredetiben?! Nem gondolkodtam sokat, muszáj volt kipróbálni. Nagyon sokat kellett várni rá, már láttam lelki szemeim előtt, ahogy a pincér belibben a rendeléssel a konyhába, és a kukta gyorsan felpattan egy biciklire, és száguld a legközelebbi hagymaültetvényig, leszedi a hagymát, visszateker, megpucolja, szeleteli és leáll a folyamat 10 percre, mert dől a könny a szeméből, aztán főz, turmixol, fűszerez…el sem tudom képzelni, hogy ha nem így volt, akkor mi más történhetett, ami miatt annyit vártunk rá…de akárhogy is volt, megért minden időt és minden pénzt. Rengeteg olvasztott sajt volt a tetején, kicsit rápirítva, benne pirított kenyérkockák, és kaptunk hozzá egy kosár baguettet. És nem olyan volt, mint amilyeneket otthon eszünk…azok is finomak, de ez valami egészen más, és szuper. Biztos, hogy nem utoljára ettem ezen a helyen hagymalevest. Ezek után még ettünk egy-egy szelet csokitortát, ami nagyon csábítóan nézett ki, viszont nekem kicsit csalódás volt, mert szebb volt, mint amilyen finom. Kicsit gyurma íze volt…tudjátok, biztos sok mindenkinek volt kiskorában az a poharas színes gyurma, Play-Doh vagy mi a neve…egy az egyben olyan illata van annak a gyurmának, mint amilyen íze volt a sütinek. De a leves pozitív hatását nem tudta elnyomni semmi.
Ezek után még sétáltunk a Boulevard St. Michelen, megnéztük a kedvenc hidunkat, a Pont des Arts-t a lakatokkal együtt. Aztán haza, Lilihez.
A mai reggel kaotikus volt, mert Lilinek ott van a kicsi, muszáj volt felkelnie, de én még maradtam kicsit tovább. Azt a plusz egy órát, amit ágyban töltöttem úgy tudnám jellemezni, hogy olyan voltam, mint akin átment egy úthenger, aztán még vissza is tolatott, még egyszer át rajtam, biztos, ami biztos. Azt sem tudtam hol vagyok, félig aludtam, félig nem, hallottam hangokat, de érteni nem értettem, hogy mi van, igazi se-kép-se-hang-állapot, tisztára, mint egy holtkóros. Szóval kicsit nehezen indult a nap. Aztán végül összeszedtem magam, délelőtt Pán Péter ment, meg elmentünk sétálni, Champs de Mars-on van egy játszótér, az Eiffel torony alatt majdnem, ott voltunk. Azért az úgy nem rossz. És nagyon szép idő volt.
Én is, mikor az enyémekkel vagyok játszótéren, és örülök nekik, hogy milyen jól elvannak, milyen kis helyesek, és ma is, Lilivel, mikor Alexandre játszott, azt beszélgettük, hogy mennyire jó őket nézni, és még ennél is mennyivel sokkal jobb lesz majd a sajátjainkat nézni. Így, hogy gyerekekkel vagyunk körülvéve, és az anyukák hétköznapjait éljük, nem nagyon telik el úgy nap, hogy ne gondolkodnánk el a jövőnkön. Illetve csak a saját nevemben beszélek, bár szerintem nem csak én vagyok így ezzel. És mivel sokat gondolkodom ezen, eléggé zavar, hogy annyit gondolkodhatok, amennyit csak akarok, sosem fogom kitalálni, hogy hogyan is lesz. És egy nagy, fehér köd az egész, körvonalakkal, amik azt mutatják, amit szeretnék…de hogy ebből mennyi lesz igaz?? Ki tudja? Bár a pozitívabb perceimben úgy vagyok vele, hogy amit most szeretnék, az úgy is lesz, csak mert nem lehet máshogy…nem lehet, hogy ne legyen nagyon jó…de majd 15 év múlva visszatérhetünk erre a kérdésre, hogy mennyire vagyok boszorkány, vagy mennyire nem, tehát, hogy mennyire tudom/tam manipulálni a jövőmet. Remélem, nagyon az vagyok.
Zene tegnapra az óda a hagymaleveshez lenne, ha lenne, de nincs, szóval keresek valami kevésbé fantáziadúsat, és kicsit élvezhetőbbet. Sokkal élvezhetőbbet. Ákos. Keresd meg a lányt. https://www.youtube.com/watch?v=7Q-wDCMm_EE&feature=related
Mára meg egy francia: Tryo - Toi et moi. A jópofa klippel. Ú, de emlékszem erre is, ott néztük a 315-ösben, péntek hetedik órában... https://www.youtube.com/watch?v=Itpu1kjRUmo
Mára csak egy rövidet…a tegnap meg a ma végül egész jól sült el, a tegnap az szuper volt, a ma is tetszett, kicsit nehezebb volt, de megoldottam így is, és végül is eltelt, és nem volt szenvedés…egyre inkább ura vagyok a helyzeteknek. Hihetetlen nagy előny lesz ez majd amikor saját gyerekeim lesznek, hogy már az első gyerekemnél is rutinból fogom csinálni a dolgok nagy részét…igaz, Marie 3 éves, szóval az ez előtti időszakot majd improvizálom, de utána már minden hibátlanul fog menni…de valóban, elég kevesen mondhatják el első gyerekes anyukaként, hogy már van tapasztalatuk a gyereknevelésben. Persze, nem ugyanaz a kettő, hiszen a saját gyerekem tízmilliószor fontosabb lesz, mindennél fontosabb, és így sok dolog más lesz, és még természetesebben fog menni, de meg kell hagyni, gyakorlatnak nagyon hasznos. És élvezem, tényleg.
Marie néha annyira aranyos dolgokat tud csinálni, hogy egyszerűen nem is bírok reagálni, csak vigyorgok, mint a vadalma, és majd’ elolvadok, hogy hogy lehet ennyire cukorfalat. Olyan arcokat tud néha vágni…:)Jaj, nagyon édes tud lenni! A legjobb az, amikor éppen valami rosszat csinált, éppen mérges vagyok rá, és próbálom előadni a litániát, hogy ezt miért nem szabad, és soha többet nem akarom meglátni, amikor vág valami vicces fejet, ami egyben nagyon édes is, én meg totál elolvadok, és csak megölelem, hogy na, jól van, de többet ilyet meg ne lássak, és vigyorgok hozzá….igazi következetes, szigorú nevelés. Hatékony. Ilyenkor kevésbé vagyok ura a helyzetnek…ezek már a szeretet jelei. Egyre nehezebben tudok haragudni rá, egyre könnyebben kifog rajtam, úgyhogy erősítenem kell, hogy szigorú lehessek, és igazságtalan, mint a régi szép időkben…:) Jellemző rám, ugyebár…
Írtam már, hogy a vacsoránál Alexis ipodjáról mennek a zenék, ma Vanessa Paradist hallgattunk, olyan jó volt…az első szám, amit tőle hallottam, az Il y a volt, francia fakultáción érettségi feladatokat csináltunk, háttérzajként ment…hazamentem, letöltöttem, azóta az a csengőhangom. Most sok számot meghallgattam tőle, az Il y a-nál jobbat még nem találtam, de csak azért sem azt választom mára, hanem egy másikat, ami tetszett. Csak hangzásra, addig még nem jutottam el, hogy szöveget is figyeljek. A címe Chet Baker, és most az akusztikus verzió kerül ide, de az eredeti is jó, a közepén van benne egy kis tangó-fíling, ha jól tévedek…
https://www.youtube.com/watch?v=9b-gmRxg2Oc
Egy szuper hétvégén vagyok túl, minden időt, amit csak lehetett, Lilivel együtt töltöttünk, nem győzök elégszer arra gondolni, hogy mennyire jó, hogy itt van nekem. Meg azért neki is, hogy itt vagyok én, remélem.
Szombaton piacra akartunk menni, de szakadó esőben ennél minden program sokkal vonzóbb, úgyhogy végül a szokásos Forum des Halles H&M előtt találkoztunk (ez esetben, ha már ott vagyunk nyilván kihagyhatatlan, hogy be is nézzünk), és utána pedig átmentünk egy másik helyre, ahol még nem voltunk. Felfedeztünk egy másik bevásárlóközpontot. Hatalmas, és olyan tömeg van benne, mint az Árkádban a karácsony előtti napokban. Viszont rengeteg olyan bolt van itt, ami nálunk sehol sincs, és nagyon jó…és igen, nagyon, veszélyesen drága. Mikor már késő volt, és el kellett indulnunk haza, elkezdtük keresni a kijáratot, pontosabban a metrólejáratot. Nyilván a mélygarázsban kötöttünk ki, ezen gondolom senki sem lepődik meg. De azért a végén megtaláltuk, amit kerestünk, viszont közben felfedeztünk még egy félelmetes részt ebben az áruházban. Már majdnem megtaláltuk a metrót, amikor megláttunk egy alagútszerű fehér folyosót. Az íves plafon és a falak fura fehér fénnyel világítottak, hideg volt a levegő, hófehér járólapok voltak a padlón és valami földöntúli zene szólt. Aztán folytattuk, lépcsők, néha egy-két trópusi növény, ami Párizsban bárhol nevetségesen nézne ki, de itt meg pláne, aztán újabb félelmetes folyosó hideggel és fura zenével, csak itt nem fehér, hanem színes fények vibráltak. Az egész olyan benyomást keltett, mintha a jövőben lennénk, vagy a Holdon, vagy a jövőben a Holdon, és ha a lépcső utolsó fokáról is lelépek, megszűnik a gravitáció és elkezdek lebegni és ufók fognak szembejönni, meg repülő csészealjak. Meg robotok. Szóval kicsit, sőt nem is kicsit érdekes volt ez a hely, és mire a folyosók végére értünk, kiderült, hogy átjöttünk a bevásárlóközpont egy másik részébe, tuti valami V.I.P.-részleg, az első bolt, ami szemet szúrt, egy Gucci bolt volt…vagy Chanel??Nem is emlékszem már, de simán lehet, hogy mindkettő. Mindenesetre nem az a szokványos hely. És nem csak belülről ilyen, a környék sem mindennapi. Ez a Dénfense negyed, kijöttünk a metróból, csak magas irodaépületek, szürke, fehér és fekete színek, beton. Lili meg is jegyezte, hogy megérkeztünk „legoworld”-be, és teljesen igazat adtam neki.
Végül megtaláltuk a metrót, hazajutottunk, és engem várt itthon a babysitting. A lányok most együtt aludtak, a kicsi leköltözött Pauline-hoz. Persze ez nem a legjobb ötlet, mert itt sokkal több a zaj, meg ott a tesója mellette, meg hétvége van és késő volt már, nyüzsgés, minden. Percenként rohangált ide hozzám a szobámba, hogy most szomjas, most akkor ő elmondja nekem, hogy 3 éves (augusztus óta az, tehát nem újdonság), most pisilni kell (aztán persze végül mégsem), ad puszit, jó éjt, Kamilla, satöbbi satöbbi…de olyan kis édes volt, nem tudtam elég nyomatékosan mondani neki, hogy ha még egyszer kijön, akkor visszaköltözünk a szobájába. Biztos voltam benne, hogy sosem fog itt lenn elaludni…de végül sikerült.
Pénteken is annyira aranyos volt, éppen uzsonnázott, én meg a hűtőben pakoltam, egyszer csak hallom, hogy felpattan, odarohan hozzám, hogy ad egy puszit. Mindig ki kellett eddig könyörögni, most meg csak úgy magától…JAztán amikor készültünk indulni Pauline-ért a suliba, épp a kabátját adom rá, odafordul, és azt mondja: Je t’aime.És megölelt. Ezekért a pillanatokért bármit, bármit…JMindent megér!
A hétvégére visszatérve, vasárnap átmentem Lilihez, elmentünk futni egy nagy kört az Eiffel torony körül (nagyon menő), aztán készülődés, főzőcske, ebéd, és elmentünk egy közeli moziba. Igazából a Mange, prie, aime-et akartuk megnézni (ha minden igaz, magyarul ez „Ízek, imák, szerelmek” címen fut) .Julia Roberts és Javier Bardem játszanak benne, ezt végül nem sikerült összehozni, de Javier Bardemet azért megtartottuk, a Biutiful-t néztük meg. A film valami elképesztően jó, ezt most úgy tudom leírni, hogy már eltelt egy éjszaka és egy fél nappal azóta, hogy megnéztem. A film közben, és utána még órákig (de legalábbis amíg ébren voltam) borzalmasan lenyomott. Olyan nyomor jelenik meg benne, amit filmen látni is szörnyű, és a legborzasztóbb az, hogy ez nem fikció, ilyen rengeteg helyütt van. És van egy íve, bár végig iszonyat nyomasztó és elkeserítő, de a végére ér el oda a film, ahova el kell érnie, tekintve, hogy volt egy bizonyos jelenet, ami alatt a nézőtérről mindenhonnan papír zsebkendő csomagolásának csörgését hallottam, gyakori szipogások, orrfújások…nagyon, nagyon jó ez a spanyol film, a rendezés, és a főszereplő alakítása…tényleg! Nem tudom, otthon mikor lesz a mozikban, de érdemes megnézni, de kell egy hangulat hozzá…ha nincs, akkor majd a film megcsinálja.
Ezzel kicsit szomorú és szótlan lett a hétvége befejezése, de nem csak a vidám film lehet jó, és a rózsaszín ködben való ténfergésből néha kell, hogy kizökkentsen valami. Mert ehhez, amit ebben láttunk, a mi életünk rózsaszín ködben való ténfergés.
A mai nap itthon vannak a gyerekek, őszi szünet van, most két és fél napig elég veszélyes a helyzet, napközben 3, estére 5 (!) gyerekkel leszek. Most 3 lány van itthon, Pauline és Marie, és Pauline legjobb barátnője, délután ötre viszont beesnek a fiúk is, Alexis, és Louis az unokatestvére, akik napközis pingpongtáborban vannak reggeltől. Az estét még meglátjuk, hogy fog sikerülni, de a nap eddigi része szuperül ment, a nagyobbak elvoltak együtt, a kicsivel meg ragasztgattunk falevelekből képet és rajzoltunk hozzá. Meg csináltam só-liszt gyurmát, kicsit ragadós lett, de végül sikerült összehozni két manókéz-lenyomatot, meg egy kerek bigyót, ami arc akart lenni, borsból meg ilyen apróságokból kiraktuk volna a szemét-orrát-száját, de Marie szeme felcsillant a bogyók láttán és teleszórta az egészet. Szóval most nem hasonlít semmire, de szép. Egyébként a faleveles mókát én is élveztem, olyan kreatív vagyok, hogy ihajj, csináltam egy balerinát, a tütüje kis falevelekből van, a többit meg RÓZSASZÍNNAL köré rajzoltam meg kidíszítettem, hipercsicsás lett, de a kicsi imádta.
Uzsira palacsintát fogunk sütni, már kész a tészta, remélem élvezni fogják, finom is, és jó időre leköti őket.
Zenék a hétvégére és mára…szombatra…mit is hallgattam sokat szombaton?Megvan! Kispál és a Borz: Szívrablás.
Vasárnapra kérdés felett áll, hogy a Le temps menne, de sajnos azt már ellőttem egy kevésbé aktuális napra, úgyhogy választok mást helyette…ami legyen Joe Cocker: You can leave your hat on. Nyilván semmi köze a két számnak egymáshoz, látszólag legalábbis semmi, de ez lesz most a vasárnapi hallgatni való.
Mára legyen Jean-Philippe Verdin: Little sister. Filmzene, a filmet még nem tudtam megnézni, de ami késik, nem múlik.
https://www.youtube.com/watch?v=buIlFVOBKSE
