Na, szóval az úgy volt…így kezdődik az összes veszélyes sztori. Akkor viszont én nem így kezdem, mert egy nyugodt, békés, pihenős, nagyon francia hétvégéről írok most. Persze azért voltak itt is itt-ott bökkenők, mint ahogy azt már megszokhattuk.

Pénteken este fél 9kor indultam el a gyerekekkel, 9kor találkoztunk Charles de Gaulle-Étoile-nál a család többi részével. Nekem van bérletem, gond egy szál se’, a kicsinek még nem kell, úgyhogy két jegyre volt csak szükségünk, amit végül a nagy reggeli rohanásban Camille elfelejtett odaadni. De mivel Alexis busszal jár iskolába, neki van egy rakat jegye, és azt mondta, szerinte jó RER-re is, én kicsit gyanakodtam az elején, de végül hittem neki, mert mégiscsak ő van otthon, én meg még jegyet nem is láttam, legalábbis sosem néztem meg rendesen, mert ugye nekem az első perctől kezdve ott volt a bérletem, úgyhogy csak igaza van. Hát nem lett. Úgyhogy este fél 9kor nagy lazán kiosztom a gyerekeknek a jegyet, az automata meg szépen visszadobta. Úgy tudsz csak lemenni az RERhez, hogy a jegyet benyomod a gépbe, az beolvassa, akkor tudsz átmenni azon a forgókaros bigyón, ami alatt még akár át is bújhatnál, de utána még van egy ajtó, ami viszont tényleg csak akkor nyílik, ha beolvasta az érvényes jegyet-bérletet. Tehát a helyzet az volt, hogy ott álltam a 3 gyerekkel, ilyen későn már nyilván nincsen jegypénztár. Már majdnem elkeseredtem, na, de sebaj, van automata, veszünk ott jegyet. Oké. Mennyi egy jegy? 3.60. Klassz. És az automata csak fémpénzt vagy kártyát fogad el, nálam nyilván papírpénz volt, azért a kártyámat meg csak nagyon végső esetben, úgyhogy akkor már tényleg nem nagyon volt mit tenni, mint kitalálni, hogy hogyan tudom becsempészni őket. Igazából nem volt nehéz, és már az elején átsuhant az agyamon az ötlet, hogy mi lenne ha…de azért inkább megmozgattam minden követ, hátha sikerül szabálytisztelően eljárni. De nem sikerült, így sajnos csalni kellett. Nem volt olyan nehéz, mivel én benyomtam a bérletemet, átmentem a forgókaron, az ajtó ugye kinyílt, én meg fogtam addig, míg a gyerekek átmásztak a kar alatt, és besurrantunk. Nagyon pöpecül megoldottam, csak igazából eléggé necces volt, mert ilyen későn még nem nagyon REReztem, és nem tudtam, hogy van-e esélye annak, hogy megjelenik egy ellenőr a vonaton. Nem lenne túl logikus, mert mindenhol ez a beléptetőrendszer van, persze láttam néhány laza csávót belógni, de alapvetően 100ból 99,5 embernek van bérlete-jegye, úgyhogy ellenőrre nem sok szükség van. De azért mégis…úgyhogy megmondtam a gyerekeknek, hogyha jön ellenőr, csak én beszélek, kitaláltam, hogy mit mondanék és nagyon jól kidumálnám magunkat. De végül nem jött, és nem bántam túlzottan, hogy a szuper védőbeszédem kimaradt az esti programból. De megtartjuk, ki tudja, még mikor fog kelleni?!

Azért megnyugtató volt kiérni a friss(?) esti levegőre 9 után nem sokkal az Étoile-nál, a Champs Élysées végén, és megcsodálni az esti Párizst, a fényeivel, nyüzsgésével. A Diadalív ott állt, kivilágítva, a mögöttünk levő épületet pedig percenként változó színű fény világította meg. Imádtam. A gyerekek is rá-rácsodálkoztak mindenre, így gyorsan eltelt az az 5-10 perc, amíg Grégoire-ra vártunk. Aki volt már ezen a helyen, az tudja, hogy milyen a körforgalom a Diadalív körül. Nincsenek sávok felfestve, csak egy hatalmas, macskaköves gyűrű, ahová egy csomó út fut be, autók jönnek minden elképzelhető és elképzelhetetlen irányból, zűrös kavalkád az egész. Na, ennek a szélére parkolt be Grégoire, és vagy 40 percet dekkoltunk ott, én már azon is csodálkoztam, hogy senki nem szedi le a fejünket, ha egy percre megáll ott, amíg beszállunk. Közben a forgalom centiméterekkel mellettünk robogott, de úgy látszik, ez normális, mert senki nem dudált, rázta az öklét, semmilyen attrocitás nem ért minket. Bekötöttük a gyerekeket az ülésbe, én is beültem, csomagok a helyükön, már csak Camille-ra vártunk, aki taxival próbált eljutni a reptérről az Étoile-hoz. Na ez egy igazi mission impossible. A legdurvább budapesti dugó semmi ehhez képest, ami péntek esténként van Párizsban. Apuci felhívta anyucit, megbeszélték, hogy anyuci a dugóban ül egy taxiban, és még jó idő, míg ideér, ezért Grégoire vidáman közölte, hogy ő elmegy vacsit venni, addig maradjunk itt a kocsiban (még mindig az Étoile szélén), és lelépett úgy 20 percre, hogy aztán visszatérjen úgy negyven kiló Mekis vacsorával. Egész végig azt vártam, hogy mikor fog egy rendőr bekopogni az ablakon, hogy húzzunk már onnan a francba, az nem parkoló (tényleg nem az, főleg nem háromnegyed órára), de semmi sem történt. Tehát végül nagyon hosszú idő elteltével megtelt a kocsi, és elindultunk kifelé Párizsból (Mission Impossible 2.) Akármennyire is lassan haladt, dugó volt meg minden, mégis élveztem, hiszen egy francia család francia autójában ültem a szokásos párizsi dugóban. És a Diadalív körforgalmát nem fényképezőt szorongatva bámultam, hanem autóval mentem át rajta, és az ablakból néztem fel rá. Az egész olyan…”belsős” volt. Élveztem. A kifelé vezető úton (szintén araszolva), ha jobbra néztünk, ráláttunk az Eiffel- toronyra, ami szokásos esti csillogásában tündökölt, annyira giccses, de annyira szép! Végül fél 12kor érkeztünk meg egy nagyon, nagyon pici településre, talán még annak sem lehet nevezni, csak néhány házból áll. Merry-la-Vallée-nak hívják, itt van Grégoire családjának a „hétvégi háza”.  A gyerekeket rögtön ágyba dugták, már nagyon késő volt nekik, megmutatták a szobámat, és Camille vidáman közölte, hogy csak egy pók van benn, de ez a fajta nem csíp, úgyhogy semmi baj. Hallottam már a gyerekektől, hogy mik élnek itt vidéken, mekkora pókot láttak már itt, és hogy rengeteg van belőlük, úgyhogy azzal az egy barátommal még nagyon kibékültem volna. Azok sokkal jobban zavartak, amiket nem láttam, de szinte biztos, hogy voltak. Így hát laza két órába telt, míg úgy-ahogy sikerült elaludnom, nem különösebben éreztem magam biztonságban az említett okok miatt.

A reggel azért elég nagy megkönnyebbülést jelentett, az ember valahogy mindig jobban érzi magát világosban, ha látja, hogy mi van körülötte. Most nem a szobámról beszélek, hanem magáról a helyről, a házról, a birtokról. A délelőtt folyamán még jöttek új rokonok, és végül 13an lettünk, és ez a ház akkora, hogy bőven volt hely mindenkinek. A „ház” szó talán kicsit lealacsonyító is, ha itt használom. Hatalmas. Rengeteg szoba, két óriási nappali, 4 vagy 5 fürdőszoba. És nem (csak) a ház az, ami ilyen szokatlanul óriási. A föld, ami hozzá tartozik. Pontosan nem is tudom, hogy meddig az övék, mert kerítés nincs is, de ha azt mondom, hogy van veteményes kert, gyümölcsös almafákkal, kis tó, erdős rész, szántóföld, mindenféle mezőgazdasági melléképület, és egy teniszpálya is, akkor azért valamennyire lehet érezni, hogy mekkora. De semmilyen fénykép, semmilyen leírás nem tudja visszaadni, csak ha ott van az ember és látja. Tehát délelőtt bejártam ezt a részt, Pauline végigvezetett, fotóztam. Mostmár hűvös itt az idő, esett is akkor éjjel, úgyhogy vizes volt minden, kaptam gumicsizmát, ami nem különösebben volt az én méretem, elvileg csak eggyel nagyobb, gyakorlatilag 3 mérettel biztos, de legalább nem ázott el sem a Tiszám, sem a nadrágom szára. De messziről azért vicces lehetett, ahogy a buckákon egyensúlyoztam…

Mikor bejártunk mindent, és valóban megláttam, hogy milyen nagy is  a terület, ami a házhoz tartozik, megkérdeztem Pauline-t, hogy akkor ugye az apukája itt nőtt fel? Amire a válasz az volt, hogy nem, ez csak a hétvégi ház volt. Már akkor is. Hihetetlen.

Ez után nem sokkal már jött is az ebéd, a franciák olyan korán esznek. Nálunk otthon az ebéd általában 3-4 órakor van, itt akármilyen későn is reggeliznek, 1 körül már ebéd van. Az egy körül jelen esetben fél kettőt jelentett, és azzal indult, hogy „apéritif” az egyik nappaliban, Gyümölcslevek, üdítők, ropogtatni valók, beszélgetés. Utána át a másik nappaliba, aminek egy része az étkező, leültünk, előétel. Valamilyen saláta volt, kicsit ahhoz hasonlított, amit mi otthon francia salátának hívunk, de nem pont ugyanaz volt. Hozzá baguette, kis karika kolbászok, meg még valami, aminek elfelejtettem a nevét, de az olivaolajban tocsogott, úgyhogy nem mertem megkóstolni. Elvileg valami görög dolog és nagyon finom. Hát, ha ők így szeretik, meghagytam nekik. Ez után a főétel, ami paradicsomba töltött tojásos keverék volt tésztával. Ennek nem sok íze volt, de rossznak nem volt rossz, úgyhogy megettem. Utána jön a sajt. A sajt itt szent és kihagyhatatlan, bár ezzel nem hinném, hogy bárkinek is újat mondtam. Szintén előkerült a baguette, azzal ettük a sajtot, hozzá vörösbor. Végül a desszert, ami csokitorta volt, az a fajta, amikor csak összekeverik a tésztát, be a formába és aztán a sütőbe, szóval semmi krém vagy ilyesmi…de nem is hiányzik belőle. Nagyon csokis volt, tömény, sűrű tésztájú és iszonyat finom. Ezzel ért véget az ebéd, illetve…lepakoltuk az asztalt, újra át a másik nappaliba (nem hiszem, hogy ez az állandó vándorlás mindenhol így van, de most így volt, úgyhogy nem felejthetem ki), ahol kávé jött és csoki. Hmm. Itt viszont már tényleg vége. És ami érdekes, hogy mint mindenki, én is végigettem az egész menüt, semmit nem hagytam ki, és semmiből sem ettem túl keveset, szóval nem azt kell elképzelni, hogy mindenből csak két falat van, és nem több. Viszont túl sokat sem, de ha mindenből egy kisebb adagot eszem, azt gondolnánk, hogy még úgy is lehetetlen ennyit végigenni. Pedig nem. Sokáig esznek, sok félét, s így tulajdonképpen sokat is, de mégsem úgy, mint mi otthon. Amikor az ebéd végén felálltam az asztaltól, véletelnül sem éreztem azt, hogy egy falat sem férne már belém, mert igenis, bőven tudtam volna még enni. De nem kell, mert elég ez is. Nem voltam éhes, de nem laktam jól. Illetve, de. Csak egészen mást jelent itt jóllakni, mint otthon. A magyar szokások mik is? „Mindegy, csak sok legyen.” Na jó, mindegynek éppen nem mindegy, de soknak sok legyen, az biztos. Éttermekben is, mindenhol otthon hatalmas adagokat eszünk, és addig eszünk, amíg azt nem érezzük, hogy „jól laktunk”, mert már egy falat sem férne belénk. Itt ez egészen másképp van, és így nem is csoda, hogy a késői vacsoránál is meg tudják ismételni ezt, ha nem is ilyen sok fogással, de sokkal nagyobb szerepe van a vacsorának, mint nálunk. Ők nem intézik el egy sonkás szendviccsel.

Ebéd után tettem egy kis sétát egyedül, újra csináltam fotókat. Akkor nagyon hideg volt, pulóver, sál, kabát, és majd’ megfagytam. Ahol a fák közül kiértem, nagyon erős hideg szél fújt, idén először éreztem olyat, hogy lefagy az orrom hegye és a füleim is. De friss volt a levegő, úgyhogy nem bántam, és kicsit még jól is esett, meg persze utána visszatérni a meleg házba is. Itt már nagyon fáradt voltam, és nem nagyon tudtam, mikor lesz vacsora, de sejtettem, hogy 7 előtt biztos nem, úgyhogy lefeküdtem kicsit aludni, aztán meg olvastam.  Nyolc után nem sokkal feljött Camille megnézni, hogy mi van velem, és szólni, hogy lassan jöjjek le, vacsora. A nappali-étkezőben nagyon barátságos volt a hangulat, nagyon jó volt belépni. A kandallóban pattogott a tűz, a család nagy része ott volt, ment a tv, néhányan újságot olvastak, de közben folyamatosan ment a beszélgetés is. De a kandalló volt a legjobb, egészen más az a meleg, amikor a kandalló fűti a szobát, mint mikor radiátorok. És az égő tűz hangja, ahogy ropog, pattog a tüzifa…imádom! Végül a vacsi fél 9kor kezdődött, és tényleg éhes is voltam. Ez normálisan velem nem fordul elő, mert ha háromkor rendesen megebédelek – olyan magyar ebéd-módra -, akkor én este már nem vagyok éhes, és nem eszem semmit, ami nem is baj. Este háromnegyed 10kor álltam fel az asztaltól, akkor fejeztük be a vacsit, ami előételből, sós „tarte”-ból, sajtokból és desszertként gyümölcssalátából állt. Nagyon finom volt, de szerintem még soha életemben nem ettem még ilyen későn ilyen sokat. Főbenjáró bűn volt, de nagyon jól esett. És még aludni is tudtam, pedig ha este eszem, vagy nagyon rosszul alszom, vagy nagyon rosszat álmodok. Most viszont jól aludtam, és még rosszat sem álmodtam…báár…de nem.

Vasárnap reggel háromnegyed 10 volt, mire letámolyogtam, ekkora már a család nagy része ébren volt, de sokan elmentek misére, úgyhogy majdnem üres volt a ház. Úgyhogy viszonylagos nyugalomban megreggeliztem, segítettem megteríteni az ebédhez, aztán leültem olvasni megint.

Az ebéd a szombatihoz hasonlóan zajlott, sok fogással, finomságokkal, jól esett, de megint nem „laktam jól”, úgymond. De elég volt. Végül fél négykor indultunk el, és negyed nyolcra értünk haza, Maisons-Laffitte-be.

Jó volt ez a hétvége, nyugodt, természetközeli, és már tényleg hiányzott a vidék, jól estek a séták. Szeretem a vidéket, pedig igen, finnyás vagyok, és félek a pókoktól, békáktól, kígyóktól, pedig mindez szinte alapvető vidéken…de akkor is szeretem, és egy kicsi mindig kell, jól esik belőle. A végén viszont mindig vágyom vissza a városba, és mindig jó visszaérni. Eddig most volt a legjobb megérkezni Maisons-Laffitte-be, most kicsit azt éreztem: „De jó újra itthon.” Tehát van, amihez képest ide hazaérkezem. De innen még van hova hazamenni, tehát nem ez az otthonom. Az otthonod az, ahonnan már nem tudsz úgy elmenni, hogy azt mondod: „haza megyek.” Mert otthon vagy.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.