Ma reggel Camille megint külföldre utazott, úgyhogy én vittem suliba a lányokat. A tegnapi feszültségek után teljesen rendesen indult a mai nap, ugyanúgy, mint mindegyik eddig, jó hangulatban. Amikor a picit bevittem az oviba, valahogy olyan jó érzés volt…már többször is voltam ott, de most valamiért más volt. Ott a sok szülő, búcsúzkodnak a gyerekeiktől, sok apró kabát a fogason, randalírozó törpék, játékhegyek, színkavalkád, vidámság. Eszembe jutott a saját óvodám, hogy mennyire imádtam oda járni, mennyire jók voltak az óvónénik. Nagyon sok múlik ezen, hogy hova kerül egy gyerek. Nekem szerencsém volt, nagyon imádtam! Bezzeg sosem aludtam az ebéd utáni pihenőn. Négy év alatt csak egyszer vagy kétszer, egyébként mindig ébren, nyitott szemmel feküdtem teljesen csendben, és majd megpusztultam az unalomtól, annyira szenvedtem. Bezzeg most!!! Most aztán aludnék szívesen minden délután, ha lehetne! Így van ez, az embernek mindig az kell, ami nincs.

Arra jöttem rá, hogy ez a blogírás egy nagyon önzetlen dolog. Én mindig írom, aki olvassa, tudja, hogy mi van velem, én viszont csak arról tudok, aki szán időt arra, hogy írjon nekem külön. És így megvan a személyes kapcsolat is, mert mindig mindenkinek válaszolok, és nagyon örülök minden e-mailnek (a továbbiakban csak „emil”, rövidebb és viccesebb is), de azokban sosem azt írom le, ami történt velem, mert az ott van a blogban. Elvégre ezért van, hogy ne kelljen ezerszer (na jó, azért annyian nem vagytok…J) elmesélnem ugyanazt a sztorit, mert az nagyon unalmas lenne, és biztos, hogy lerövidíteném, és csomó mindenből kimaradnátok. Így viszont leülök írni, és végiggondolok mindent, és mesélek sokat. A skype, MSN, és a többi azért jó, mert ott beszélgetni lehet, meg lehet vitatni dolgokat.

A mai borítékomban „Csík zenekar” volt, és egyértelmű, hogy elsőre a Most múlik pontosan jutott eszembe tőlük, ami annyira szuper, főleg, mikor élőben hallottam, koncerten. Libabőr. Ez lesz a mai napi muzsika. Küldeném mindenkinek, aki szereti.:) És őszintén, ki az, aki ezt nem szereti?!

(Ez itt a reklám helye...akinek megvan ez a szám, ebben a verzióban, nagyon örülnék neki, ha elküldené!)

Arra gondoltam, hogy a mai bejegyzésben végiggondolom azokat a dolgokat, amik nap mint nap a párizsi, vagy a kisvárosi utcákat járva meglepnek.

Elsősorban furcsa az, hogy az időjáráshoz képest hogyan öltöznek fel. Persze a nagy többség azért ahhoz igazítja a napi öltözetét, hogy milyen idő van, de vannak, akik 15 fokkal melegebbhez öltöznek, és el sem tudom képzelni, hogy hogy nem fagynak meg. Most még nincsen túl hideg, de kiskabát-csizma a legjellemzőbb viselet nőknél. Viszont a tömegben reggel százból mindig van 8-10, aki szoknyában és szandálban, no harisnya indul neki a napnak, amikor ha nem is fagy, de meglátszik a leheleted, tehát meleg véletlenül sincs.

Én arra jöttem rá, hogyha a gyerekekért megyek, és babakocsis akció van, akkor 5 fokkal melegebbhez kell öltöznöm, mert nehéz tolni úgy a kocsit, úgyhogy mindig elfáradok és kimelegszem közben. Szűk a járda, magas a padka, a babakocsiban ül egy gyerek, és fel van aggatva két hátizsák meg esetenként kabátok is. Ja, és az alsó kis tartó részben a pékségből beszerzett baguettek, amik általában oldalt kilógnak, úgyhogy figyelni arra is, hogy azokkal ne töröljem végig a kocsik oldalát/házfalakat. Az úgy nem a legegészségesebb. Így az egyetlen magyarázat az alulöltözött emberekre az, hogy ők egyszerre öt babakocsit fognak tolni, és ahhoz öltöztek. Akkor mindent megértek és elnézek, bár annyihoz én fürdőruhát vennék télen is, azt hiszem.

A másik, hogy rengetegen sminkelnek a metrón vagy RER-en. Előveszik a sminkkészletet, rúzst, tükör, szempillaspirál, minden, és nekiállnak. De a csúcs az egy lány volt, akit most szerda este láttam az RER-en, mikor mentem be a városba. Kezdte a hajával meg a hajpántjával, 10 perc volt, mire azt belőtte, aztán jött a rúzs és a szájfény, meg a kettő között azért csekkolta, hogy a frizurája nem-e esett szét az utóbbi egy percben. Ja és mindeközben csámcsogott egy rágón, aminek a fele állandóan kilógott a szájából, nagyon nőies volt. Olyan…vonzó. Ezek után elpakolt, azt hittem, vége a szépségszalonnak, de nem. Fogta, felállt, és átment az RER egy olyan részébe, ahol kevesebben ültek, ott újra leült. Eredetileg leggings-ben volt, azt felhúzta, elővett egy nagy tégely krémet és elkezdte krémezni a lábát. Komolyan nem akartam elhinni. Ezek után már fel voltam mindenre készülve, gondoltam most jön a gyantakészlet…de nem, elkészült, befejezte. Azért ez egy kicsit sok, konkrétan fürdőszobát csinált a vonatból.

Utána átszálltam metróra, nagyon nagy tömeg volt, és itt a metrón (legalábbis a legtöbbön) nem úgy vannak az ülések, mint nálunk, hogy két oldalt végig, hanem inkább, mint a buszokon. Négyesével-kettesével. Leült velem szemben egy nő, az első dolga volt, hogy leejtette a telefonját, ami az ülések alá esett be, és olyan kicsi a hely, hogy lehetetlen, hogy ki tudja onnan horgászni. Akárhogy is próbáltam fészkelődni, felállni nem tudtam, mert annyira nem volt hely. Viszont akik a külső üléseken ültek, meg aki a nő mögött, mindenki elkezdett szervezkedni, hogy akkor kerítsük elő a telefont. A nőci meg teljesen zavarba jött, hogy mindenki miatta kavar, teljesen elvörösödött, és mondta, hogy hagyják csak, hagyják csak, majd megoldja. Olyan helyes volt. Aztán mire a következő megállóhoz értünk, meglett, valakinek sikerült levadásznia. Mindenki mosolygott, megoldódott a küldetés. Jó volt látni, hogy egy pillanat alatt hogy megmozdult ennyi ember, hogy segítsenek.

Ma reggel, ahogy mentünk a suliba, láttam egy apukát motoron, aki mögött ott ült a kisfia, lehetett úgy nyolc éves. És így annyi, hogy kapaszkodott az apja kabátjába. Ezen nagyon ledöbbentem, totál nem normális, nagyon veszélyes. Ezt nem úgy, mint francia nevezetességet írtam, hanem csak úgy, mint megdöbbentő élményt. Legalábbis remélem, a többi franciának több esze van.

Amin még a múltkor nevettem magamban az sem azért volt, mert Párizsban vagyok. Ültem az RERen, és fáradt voltam meg elbambultam, és egy idő után arra eszméltem, hogy azt figyelem, hogy az egyik ember mennyire gyakran pislog. De majdnem minden másodpercben. Elég furcsa volt. És ekkor belegondoltam, hogy a pislogás mennyire ösztönös, észre sem vesszük, és akkor elkezdtem figyelni a többi embert, és egy idő után viccessé válik, ha ezt figyeled, mert alapvetően észre sem veszed, nem ezt figyeled. Aztán magamat is elkezdtem „figyelni”, hogy mennyit pislogok. De az már nem ösztönös, ha erre koncentrálok. Na, mindegy, de majdnem elkezdtem nevetni ott a tömegben. Nagyon el lehettem fáradva, így olvasva elég betegen hangzik, azt hiszem…-.-’