2010.09.16. 22:31
piheno szerda es aztan egy nagyon, nagyon jo csutortok:)
2010. szeptember 15. szerda
A szerda az egyik legjobb, ha nem a legjobb hétköznap, hiszen a délelőtt (kb. fél 9től fél12ig) kivételével egész nap szabad vagyok. Mondjuk ez a délelőtti 3 óra is eléggé le tud fárasztani, ilyenkor mindig túlteng bennük az öröm meg az energia, hogy nincsen suli, és eléggé bevadulnak néha, úgyhogy nagyon oda kell figyelni. Utána viszont az anyuka hazaér én meg elvonulok szépen kipihenni magam, és most aztán tényleg volt mit, tekintve a hétfőt és a keddet. Egy kis olvasás, egy kis gépezés, aztán kaptam egy rakás DVDt Camille-tól, az összesen Disney mesék vannak meg Harry Potter meg ilyesmi áá imádomJ!! Van úgy 30-40 DVD, úgyhogy mindet meg fogom nézni szép sorjában. Aztán megmutatta azt is, hogy a tvn hol vannak a filmek, amiket meg tudok nézni, abból is kismillió van, meg sorozatok meg minden, amit csak el lehet képzelni, úgyhogy nagyon szuper lesz, minden este egy film. Tegnap a HP 3. és 4. része ment le, persze magyarul már majdnem kívülről tudom őket, szóval ha nem értek egy-két részt, akkor is tudom, miről szól éppen, de elég jól érthetőek, úgyhogy nincs gond és már előre látom, hogy a novemberben (?) kijövő 7. rész első felvonása ott vár a francia mozikban, és jövöökJ
Szóval all in all, jó volt ez a szerda. Megérdemelt pihenéssel.
2010. szeptember 16. csütörtök
A mai nap egy hatalmas őskáoszként indult, még jóformán el sem indultam, már jöttek a bonyodalmak...sőt, még fel sem keltem. De mivel nem vagyok én olyan elveszett, megoldottam és aztán végül egy nagyon-nagyon jó nap végén tudok most leülni, hogy írjak Nektek.
A reggeli kelést olyan fél 9 körülre terveztem, körülbelül akkor ürül ki a ház, Gregoire, az apuka olyankor már rég nincs itthon, a lányok és Camille negyed 9 körül lépnek le (de jó dolga van a francia gyerekeknek, nem ismerik a hajnali 6-os ébresztőt…), Alexis pedig úgy fél 9 felé. Tehát én ekkor keltem volna, nem, ekkor ébredtem volna, és utána 1-2 szundi után háromnegyed körül kitámolyogtam volna, de persze ez nem jött össze. Elképesztő, amit frissen, fitten a gyerekek le tudnak vágni nagy jókedvükben reggel. Kiabálnak folyamatosan, randalíroznak a házban, rohangálnak, dobálják a cuccaikat, ajtócsapkodás, minden amit csak el lehet képzelni. Aztán amikor kezd csend lenni, akkor még a suliba indulás előtt egy kis zongorázás, biztos, ami biztos. És azért nem tanulnak olyan régóta, hogy ez minden esetben jó is legyen…meg közben azért még fel-felharsan egy-két „Mamaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaan!!!”, amikor éppen Camille-tól akarnak valamit. Szóval így indul a hétköznapom, a legszebb álmaimból erre ébredekJ. Na de majd ha egyszer épp rosszat álmodok és ők ébresztenek fel, akkor majd megköszönöm nekik…!;)
Azért ebben a káoszban nem mindig merészkedem ki a szobámból, nehogy fejbe találjon egy fél pár repülő tornacipő vagy hasolnó…szóval bekuckózva megvártam, míg tényleg elcsendesült a ház, addig még abban reménykedtem, hogy ezt is csak álmodtam, és még van nagyon sok órám aludni, de nem, sajnos nem. Szóval végül kitámolyogtam még mielőtt az ébresztőórám megszólalhatott volna, semmi szundi, semmi kíméletes ébredés. Lemásztam a konyhába, mert mióta visszaálltam az otthoni étkezési rendemre, miszerint kiadós reggeli és ebéd, de nincs vacsi, reggel, mikor felkelek, már mindig nagyon éhes vagyok, úgyhogy végig tudom enni az egész menüt. Nem túl változatos, de minden van benne legalább, és az ebéd pedig mindig változatos és egészséges, úgyhogy nagyon jó vagyok. Reggel többnyire kenyér vagy baguette vajjal és eperlekvárral (isteni!), hozzá (vagy előtte vagy utána…igen, más opció nincs) tejeskávé, aztán 100%-os narancslé, hogy meglegyen a C-vitamin is, aztán joghurt. A tejeskávé helyett van, hogy müzli tejjel, vagy miknek hívják ezeket. Ilyen cereales…de nem a magos verzsön, hanem a finomak, amiket a gyerekek is szeretnekJ Cini Minis meg Chocapic meg ilyenek… Hmm, azért mégsem vagyok annyira nagyon egészséges…na de ha finom??:)
Na miután teljesen kielemeztem a reggelimet, jöjjön a mai nap többi része. Szóval ez után gyorsan összeszedtem magam, aztán indultam is, mert mára kaptam időpontot Delphine-nél, aki az Europair ügyintézője vagy mije, az a lényeg, hogy ő szervezte le nekem, hogy jöhessek, ez a cég a bűnös azért, hogy itt vagyokJ Mindenkinek, aki velük jött ki, az érkezés után nem sokkal meg kell őket látogatni, hogy elmondjuk, hogy megy a sorunk, megvagyunk-e a családdal, minden oké-e, segít egy csomó mindenben, elmondja, hogy melyikek a kicsit veszélyesebb részek, mikre kell odafigyelni,miket érdemes megnézni, satöbbi satöbbi satöbbi. Megnéztem előre, hogy jutok el oda, RER, aztán 4es metró az Odeon-ig, ott leszállni, onnan meg Google Maps-en lecsekkoltam, hogy hol, merre és mennyit kell lépnem, lerajzoltam magamnak egy minitérképben is, úgyhogy nagyon felkészült voltam. Bezártam mindent, elindultam a megállóba, ahova nem egész 1 perc 18 másodperc alatt érek ki (+/- 15 másodperc), szóval nincs túl messze. Pont benn állt egy vonat, rohanok, aztán persze láttam, hogy nem RER, hanem SNCF-es vonat (RER kb a HÉV, az SNCF meg MÁV), ami nekem nem jó, az anyuka még az első nap elmondta, hogy azokra ne szálljak fel, mert elvisznek a fenébe. Oda meg nem akarok menni. No de semmi baj, maximum 10 perc, és jön az RER – gondoltam…vidáman megfordulok a digitális kijelző felé, ami kiírja a következőkben érkező vonatokat. SNCF, RER, SNCF, SNCF, SNCF…jó, nemsoká itt az RER-em. Na és ekkor mondták be azt, amiből szinte semmit nem értettem, csak annyit, hogy valami probléma van a vasúti közlekedéssel, és hogy az RER így szimplán NEM JÖN. Egyáltalán. De ha nem értettem volna, hogy mit mond, akkor is tudtam volna, hogy mi is a helyzet, mert a kijelzőn az RER-em mellett ott villogott piros betűkkel, hogy nem közlekedik…totál tanácstalan lettem, mert a vonatok a következő 40 percre voltak kiírva, és az alatt egyáltalán nem volt semmiféle RER, csak SNCF. Utána meg már egyébként is érdektelen az egész, mert akkor már úgy másfél óra késéssel értem volna oda… úgyhogy néztem, hogy hova mennek ezek a vonatok, gondolván, hogy azért valahol Párizsban csak meg kell, hogy álljanak. Nézem, végállomás: Paris St. Lazare. Nézem tovább a térképet, hogy onnan merre tudnék menni, és hogy az mennyire van messze attól, ahova az RER-rel eljutottam volna. És akkor találtam meg az egérutamat, bemegyek a St. Lazare-ig, ami egy rendes pályaudvar, ott felszállok a 3-as metróra, elmegyek úgy 6 megállót, ahol átszállok a 4esre, amivel eredetileg is mentem volna, és máris ott vagyok. Villámgyorsan. Ezzel csak az a baj, hogy mikor felszálltam nagy bátran az SNCFre, és nyilván fogalmam sem volt, hogy mennyi megállót kell vele menni, vagy hogy hol van az a St. Lazare, kiderült, hogy a vasútforgalmi problémákkal nem csak járateltörlés jár (tisztára mint valami napi BKV-jelentés…) hanem az is, hogy a vonat körülbelül olyan tempóban halad, mintha én tolnám. De tényleg. A lényeg az, hogy csodával határos módon (na jó, rohantam) mindössze 8 perc késéssel sikerült megérkeznem. És még vártunk valakit, szóval semmi gond nem volt, nem maradtam le semmiről. Ez úgy működik, hogy egyszerre 4-5 lányt hívnak be, és akkor így csoportos eszmecsere meg okosodás folyik. Szerencsére a két lány, akikkel voltam (mert a negyedik egyáltalán nem érkezett meg), nagyon nagyon helyesek voltak, csomót beszélgettünk. Egyikőjük kanadai, ő 24 éves, a másik holland, ő 18. Totál el voltak ájulva, hogy milyen jól beszélek franciául, pedig nagyon sokat makogtam szerintem, de azért ezek mindig jól esnek. Bár igaz, ami igaz, egyre jobban belejövök. Végül, mikor Delphine is leült hozzánk, angolul beszéltünk, mert a holland lány elég keveset tud franciául…ez mindig nagyon nehéz, váltani a két nyelv között, van, hogy észre sem veszem, de az angol mondat közepén átváltok franciára, és úgy fejezem be…ilyenkor mindig megpróbálok visszatérni angolra, de egyszerűen minden franciául jut eszembe…ezekben a helyzetekben mindig azon gondolkozom el, hogy milyen iszonyú lehet tolmácsnak, főleg szinkrontolmácsnak lenni. Na de végül tök hasznos vol az egész, nagyon jó hangulatban telt el, és valahogy szóba került, hogy én azért nm vagyok teljesen egyedül, mert ugye itt van nekem LiliJ És akkor mondta Delphine, hogy ő még nem is találkozott vele, mert mikor ő volt benn, akkor aznap ő pont nem dolgozott…mondtam, hogy most fogunk találkozni, valószínűleg itt vár lenn a kapuban…és akkor mondta, hogy jöjjön csak fel, legalább vele is megismerkedik. Úgyhogy még így is beszélgettünk kicsit, aztán eljöttünk, és a másik két lány pont egy nyelviskolát ment keresni, azt nézték meg, ahova Lili fog járni, úgyhogy elkísértük őket, beszélgettünk, nagyon klassz volt. Hétvégén úgy néz ki, csinálunk valamit együtt, nagyon várom, imádom az ilyen multikulti dolgokat. Minden nyelven beszélni, mindenfelől jött emberekkel egy „idegen” ország fővárosában. Az egész annyira…áhh, imádom eztJ!!
A nyelviskola után Lilivel ketten kószáltunk, aztán jöttem haza, ebéd, uzsicsomagolás a csajoknak, és indultam értük. Még mindig szép az idő, igaz egyre hűvösödik, de egy hosszú ujjú felső még mindig elég, ha süt a nap. És sütött. Babakocsival kiparkoltam az udvarból, és mentem. Annyira anyukás ez a procedúra, de egyre jobban élvezemJ Összeszedtem a lányokat, annyira jó, egyre jobban örülnek nekem, mikor megyek értük, olyan jó! Hazafelé a szokásos útvonalon jöttünk, de ma nem a „mi pincérünk” dolgozott az étteremben, úgyhogy a napi mosolygós-beköszönős eksön elmaradt…hazaérve szinte pont egyszerre érkeztünk meg Alexis-vel, be a házba, és a lányok elkezdtek ketten játszani, olyankor nem ülök ott felettük, általában nyitva hagyom az ajtómat, de bejövök a szobámba vagy olvasni, vagy blogot írniJ. Imádják egymást a lányok, de szinte elképzelhetetlen, hogyha ketten együtt vannak, negyed óránál tovább bírják bőgés nélkül (Marie bőg). Most is olvasom éppen a kis Harry Potteremet, amikor visítani kezd lenn. Tegnap sem volt túl sok türelmem ehhez, de most valahogy nagyon nem éreztem magamat arra alkalmasnak, hogy kivárjak és abban reménykedjek, hogy hátha csak valami átmeneti egyperces dolog, és mindjárt abbahagyja, úgyhogy fogtam, lementem, megkérdeztem, hogy mi történt, elmondta Pauline, hogy Marie éhes (pedig már betolta a szokásos kakaó-keksz adagját) és hogy elkezdett matatni a szekrényben és ő nem hagyta és ezért. De ezt alig hallottam, amit Pauline mondott, pedig ott állt mellettem, mert a kicsi úgy visított mindeközben, mint a veszedelem. Itt már azért felemeltem a hangomat, mert ezt az „éhes-vagyok-műbalhét”, ezt nagyon nem bírom, semmi értelme nincs, nagyon is sokat esznek. Elmondtam, hogy semmi értelme, hogy sírjon, nem változik semmi, és egyébként is megette már azt, amit ilyenkor szokott, nemsokára vacsi, ki kell bírni, senki sem kíváncsi a hisztijére. De esze ágában sem volt abbahagyni, sírt de nagyon, nagyon, nagyon, akkor a tesója elkezdte rángatni, hogy hagyja már abba, na, mondom, MOST elég. Felkaptam a kicsit, felvittem a szobájába, és nagyon határozottan mégegyszer megkérdeztem tőle, hogy mit gondol, mi változik attól, hogy tovább sír. Nagyon határozottan léptem fel, de tuti biztos voltam benne, hogy még legalább negyed óráig visítani fog, és persze ötletem sem volt, hogy mit fogok vele csinálni, hogy lehiggadjon. Tovább beszéltem hozzá, hogy ezt így nem lehet, ennek semmi értelme, és ha hajlandó abbahagyni, akkor játszhatunk valamit vagy olvasok neki mesét, de ebből tényleg elég. És valószínűleg látta, hogy kaját semmiképp sem fog kapni vacsi előtt, és már belefáradt a sírásba, úgyhogy abbahagyta és mondta, hogy igen, szeretné a mesét. Gigantikus megkönnyebbülés. Választott egy mesekönyvet, bekuporodott az ölembe, és olvastam neki, jó sokáig. Ilyenkor nagyon kis édes, igazi babás. Ezalatt Pauline feljött a szobába, és a gardrób alsó polcára befészkelte magát párnákkal együtt, magára csukta az ajtót és ott olvasott a vak sötétben, mert ott olyan kényelmes. De az ilyeneken már meg sem lepődöm. Aztán még színeztünk egy kicsit, aztán leimádkoztam Marie-t a fürdőszobába, fürdés, játék, ott jó volt a hangulat, úgyhogy elmondtam neki, hogy a mai este is olyan lesz, mint a kedd, remélem az anyukája mondta neki, hogy velem lesznek, majd mesélek esti mesét és utána szépen elalszik, semmi sírás, mert milyen nagy lány már, meg milyen boldog lesz az anyukája, ha azt hallja másnap, hogy Marie ügyesen elaludt. És megértette, mondta, hogy jó, aztán vége a fürdésnek, és akkor elkezdtem vacsit csinálni, addig tök rendesen, nyugisan eljátszott ott mellettem. Camille mindig mondja, hogy mi legyen aznap a vacsora, vagy közösen megbeszéljük, vagy ha reggel, mikor elmennek, én még alszom, akkor hagy levelet, de ma elfelejtette, úgyhogy kreatívkodtam egy kicsit. Normális kaját nem lehet vacsira főzni, többek közt azért, mert rám van bízva a 3 gyerek, akkor nem tudok órákig főzőcskézni, meg ha csakúgy eszembe jut, hogy csináljunk ezt vagy azt, szinte biztos, hogy valamelyik alapanyag nincsen otthon. Szóval a fagyasztóban volt ratatouille (vagy valami ilyesmi, ezt sem tudom, hogy kell írni) alapanyag, magyarul feldarabolt zöldségek, úgyhogy gondoltam, azt csinálok, amit Alexis nagyon szeret, viszont Pauline nagyon nem, úgyhogy neki kénytelen voltam mást csinálni. Neki lágytojást csináltam (ők mindig így eszik) meg volt még reszelt répa a hűtőben, meg baguette-ből karikákat vágtam, rá reszelt sajt, és be a sütőbe, hogy ráolvadjon. Nagyon tetszett nekik, pedig igazán nem egy nagy dolog. Anyuka mikor hazaért vacsi közben, totál le volt taglózva, hogy jajj, szegény Kamilla (vagy ahogy ők mondják, „Kámilá”), elfelejtettem mondani, hogy mi legyen vacsira,de hogy megoldottad és hogy milyen szuper vagy. Hát tényleg. Ez a vacsora olyan magaslatokba lett emelve, mintha legalábbis levadásztam volna egy mamutot és nyárson megsütöttem volna. Ráadásul még a ratatouille nem is volt túl jó, bár elvileg az nem az én hibám.
Amíg a vacsorát csináltam, a két nagyobb elkezdte nyúzni egymást, birkóztak meg minden, ment a vonyítás, nevetés, sikoltozás, úgyhogy nagyon jó hangulat volt, sokat nevettünk.
És az este is simán ment, mert ugyan babysitting van, de Camille csak az után ment el, hogy letette Marie-t, úgyhogy nem volt küzdés, és mostanra már mindhárman alszanak. És végre én is a végére értem a mai nap beszámolójának, jó hosszúra sikeredett, remélem, lesz kitartásotok végigolvasni! Aki idáig eljutott, érezze magát megdícsérve, és, hogy az általános iskolai rajztanárnőmet idézzem: „megveregetheti a jobb kezével a bal vállát”. Vagy akár fordítva is.
2010.09.15. 15:09
fobiak napja
2010.09.14. kedd
Ez a nap egy kicsit a folytatása volt a tegnapinak, estére már olyan voltam, mint egy kifacsart citrom. Igaz, hogy fél 10ig aludtam, de azért a hétfőt nem igazán sikerült kipihenni, aztán jött a délelőtt, amikor egyedül voltam itthon, és itt nem szokás kulcsra zárni semmit, ha van itthon valaki. Így ha itthon vagyok egyedül, tárva-nyitva van minden, mert hát végülis aki ki akarja fosztani a házat annak valószínűleg pont én fogok akadályt jelenteni… A hétfői kis kapus incidens hatására a kinti kaput sem zárták be, de még csak be sem csukták, sőt még meg sem próbálták álcázni, hogy simán be lehet jutni, kapásból tárva nyitva hagyták azt is, hogy mindenki lássa, hogy ide aztán jöhet. Éljen.
Mióta itt vagyok, már megszoktam, hogy a padló mindenhol, a lépcsők, az ajtók és csomó bútor fából van, aminek néha eszébe jut recsegni-ropogni, úgyhogy már fel sem veszem. De most délelőtt nagyon fura hangokat hallottam az emeletről, és totál bepánikoltam. Eddig is csodálkoztam magamon, hogy nem félek egy ekkora házban tök egyedül, de most azért sikerült bepótolni…az volt a szerencse, hogy épp telefonáltam anyával, és így ő tartotta bennem a lelket, mert biztos voltam benne, hogy valaki bejött…szóval úgy estére sikerült nagyjából elhinnem, hogy tényleg nem volt senki a házban…de nagyon nem volt jó. Úgyhogy mostmár kulcsot is fognuk használni, mint normálisan.
A délután zökkenőmentesen ment, fárasztó volt, de az mindig így vanJ, azt már leírtam tegnap, hogy a suliból hazafelé megismert minket a „vizetadós” pincér, úgyhogy az nagyon jól esett, jó kedvem lett tőle. Este babysitting volt, ami azt jelenti, hogy nem csak napközben vagyok a gyerekekkel, hanem a szülőknek dolguk van este, és vagy haza se jönnek munkából, hanem majd csak éjjel valamikor, vagy hazaugranak egy negyed órára, aztán le is lépnek, tehát végig én vagyok velük, én fektetem őket, mármint a kicsit ágyba szenvedem valahogy, a nagyoknak csak szólni kell (…ezt már lehet, hogy írtam máskor is, na mindegy, legalább biztosan tudjátok, mi is a babysitting). Ez mindig egy igazi tortúra Marie-val, mert nagyon nehezen alszik el az anyja nélkül, ami elég normális, hiszen még mindig nem szokott meg engem rendesen és egyébként is…úgyhogy sajnálom is őt, de borzasztó nehéz vele, minden ilyen este egy külön „mission impossible”…de aztán végül mindig elalszik, előbb vagy utóbb. Alexis tegnap edzésen volt és onnan egyedül jött, fél 9 utánra ért csak haza, már nem tudtam, mi lehet vele…őt megvártam, akkor még adtam neki kaját, aztán már tényleg hulla fáradt voltam, de azt hittem, csak percek kérdése, hogy Camille hazaérjen, úgyhogy gondoltam, megvárom és addig leültem telefonálni a nappaliban, totál kimerülten. Beszélek, beszélek a telefonba, egyszer csak megakad a szemem a kertre nyíló ajtó küszöbén…nem hittem el, hogy még mindig nincs vége a napnak, de hát persze miért is lenne nyugis legalább az este…?! Egy hatalmas pók volt ott, de akkora, amit még az életben nem láttam. Nagyobb volt, mint a tenyerem, és nem az a fajta, amire ha ránézel, eltűnik, olyan vékonyak a lábai meg kicsi a teste…neeeeem. Undorító volt, utálom az ilyeneket, és tényleg, finnyás vagyok, bevallom, mert így van, de azért az utóbbi időben sokat fejlődtem, és csomó csúszómászót-ízeltlábút kirakok, ha kell, de ez szerintem valahonnan a patintott kőkorszakból szabadult, utoljára ott élhettek ekkorák…totál rosszul voltam, közben közvetítettem apának a telefonba, hogy most megmozdult, most megállt, most bement a sarokba, stb…áá. Aztán leraktam a telefont, totál sokkban felmentem az emeletre, gondoltam, van egy férfi a háznál, igaz, még csak 12 éves, de ezt neki kell megoldani. Még szerencse, hogy pont a múltkor beszélgettünk ilyen pókokról, meg hogy félünk-e tőlük…megyek fel, kérdezem Alexis-t, hogy fél-e a pókoktól…közli, hogy igen…ezazz. Ott már tényleg kezdtem látni magam előtt, ahogy le kell mennem és meg kell küzdenem ezzel a borzadvánnyal, mert ott semmiképp sem akartam hagyni éjszakára, igaz, hogy fel az emeletre (remélhetőleg) nem tud jönni, de akkor is, ott a nappaliban éjjelre befészkeli magát a kanapé alá, aztán másnap ülök a földön, játszom a gyerekekkel és egyszer csak rám veti magát egy poros zugból…na neeem. Aztán végül megmenekültem, mert ugyan Alexis fél a pókoktól, de mikor mondtam neki, hogy mekkorát láttam lenn, rögtön felcsillant a szeme, hogy mutassam meg. Áhh, mondom, ezaz, mostmár csak megoldjuk valahogy. Lementünk, persze a pók sehol…keressük, végül megláttam egy sarokban, megmutattam, Alexis fintorgott és közölte, hogy fúj, ez tényleg nagy, és meg kéne ölni, de ő nem akar hozzányúlni és nem tudja, hogy mit csináljunk. Lehet, hogy tőlem várta a megoldást, de elég volt úgy egytized másodpercre rámnéznie, hogy lássa, hogy teljesen esélytelen, hogy én itt bármit is alakítsak, úgyhogy mondta, hogy egy dolgot azért talán megpróbálhatnánk. Elszaladt, én meg ottmaradtam, hogy ha elkezd szökni, lássam, hogy hova megy. (Tiszta kommandózás volt, komolyan…:D) És akkor Alexis visszajött egy partvissal a kezében, meg felkeltette Pauline-t, hogy ő is lássa, és végül kinyitotta a kertre nyíló ajtót és kisöpörte. Mármint nem Pauline-t, hanem a pókot. És győzelem.
Aztán elmentek a gyerekek aludni, én is gyorsan feljöttem az emeletre (hátha a csukott ajtón keresztül visszajön a pók) és az első dolgom volt, hogy becsuktam az ablakomat (és megfogadtam, hogy soha többé nem nyitom ki) és 10 percig ültem az ágyamon és figyeltem minden mozgást, hátha előugrik itt is valamilyen élőlény. De szerencsére rajtam kívül nem volt más élőlény a szobában. Úgyhogy gyorsan felmentem a bureau-ba egy kis nyugtató facebookozásra, ami nem is volt olyan nyugtató és úgy 10 percnél tovább nem is bírtam, aztán lejöttem, fürdés, és tényleg nagyon nagyon le voltam már merülve, és csak aludni akartam, semmi mást, de mégis csomó ideig forgolódtam és kattogott az agyam. Aztán végül nagy nehezen sikerült elaludni, és nem pókokkal álmodni, szerencsére.
2010.09.14. 17:14
napi mosoly
...es ma delutan jovok haza a gyerekekkel ugyanaz elott az etterem elott, ahol tegnap a fuldoklos ekson volt, es ugyanaz a pincer volt es ugyanott allt es megismert es rank koszont es mondta, hogy latja, ma mar sokkal jobb, mint tegnap volt:)szoval tenyleg jofejsegbol segitett:)ezek olyan jo dolgok...:))
2010.09.14. 15:12
eletmentes, betores, satobbi...
2010.09.13. hétfő
Ez a nap egy tömény világvége volt. A délelőtt, sőt, a nap nagy része teljesen normálisan ment, de ami a nap vége fel úgy 2-3 óra alatt lezajlott, az egy egész hétre eloszlatva sem lett volna kevés…
Délelőtt, pontosabban reggel korán keltem, mert be kellett megint ugrani a nyelvsuliba, de most már tényleg elintéztem mindent, úgyhogy csak szeptember 30-át kell megvárni, hogy elkezdhessek órékra járniJ
Utána visszajöttem, még itt volt a takarítónő, olyankor úgysem tudok semmit sem csinálni, szóval leültem a géphez, aztán mikor elment a gyerekek ruháit raktam rendbe, mosógép, vasalás, helyrerakás, stb…ja meg rendrakás. Aztán ebéd, aztán egy kis telefonálás és már közeledett a fél 5, úgyhogy menni kellett a lányokért a suliba. Szokás szerint összeraktam az uzsijukat, ami mindig süti-csoki, mindenféle édességből áll, de most, gondoltam, figyeljünk az egészséges étkezésre, raktam be nekik almát is, feldarabolva. (Most, mikor írok, éppen a vacsit főzöm, naná hogy megégettem a kezem a fedővel…-.-) Szóval bepakoltam az uzsit, elmegyek értük, a kicsit felszedem, megyünk a nagyobbért, és ha nem köszön ránk, elmentem volna mellette az utcán, mert annyira azt néztem, hogy kinn áll-e már az iskola előtt, hogy nem vettem észre, hogy már elindult felénk…no de semmi gond, megtaláltuk egymást, szokásos uzsonnaadagolós módszert ismét bevetettük, semmi gond nem volt, már félúton jártunk, amikor egyszer csak Marie a babakocsiban elkezd köhögni mint atom, nézem, hogy mi van, almát eszik…ó, szuper, mondom félre nyelt…de nem, mert egyre jobban köhögött, szegénynek már folytak a könnyei, tiszta piros volt az arca. Úgyhogy gyorsan megálltam, hogy valamit alkossak. Már annyira köhögött, hogy egy métert sem akartam tovább menni, úgyhogy sikerült egy étterem előtt leparkolni, konkrétan az asztalok között, mert ugye ki voltak pakolva az utcára is. Ott küzdöttem, aztán ott állt egy pincér, és megkérdezte, hogy adjon-e egy pohár vizet? Hát mondom azt megköszönném, adott, és végül megoldódott a dolog, mert az alma héja volt a bűnös, de kijött…szóval az emberek itt nagyon segítőkészek VAGY a pincér azt akarta, hogy minél hamarabb húzzak el az étterme elől egy fuldokló-krákogó gyerekkel…őszintén szóval nem tudom, melyiknek van nagyobb esélye…na mindegy. Kisebb fajta szívrohamon túl, elindultunk újra. Azért a kicsi is megijedt, mert egy jó darabig csendben volt (úgy öt percig) ami nem jellemző rá.
Hazaértünk, megkönnyebbülve, hogy most már semmi akadály nincs, kulcs elő, be a kapuba, elfordít, tol…semmi. Na mégegyszer. NA MÉGEGYSZER. Semmi. Remek. Akkor jött Pauline, hogy na majd ő, mert ő tudja, hogy kell, meg biztos nem ez a kulcs kell bele. De mondom, ez kell, és ne feszegessük jobban, úgysem fog menni. De hogy ő de. Mondom jó, csináld. Persze, hogy nem tudta kinyitni. Ott erőlködött, ott szendvedünk, a kapumár majdnem betört, de nyílni, na azt nem. És ekkor jött a szomszéd család (direkt jó, hogy ki voltunk zárva a házból, legalább volt lehetőségem megismerni a szomszédokat, legyünk optimisták ugyebár…) és nagyon barátságosan odajöttek, hogy „Pauline, te így szoktál bemenni a házba?” ( közben folyamatosan rugdossa és lökdösi a kaput)…Aztán elmondtam nekik, hogy mi a baj, és szomszéd apuka felajánlotta, hogy megpróbálja ő is, bár „nem egy nagy betörő”. Hát tényleg nem az, nem sikerült neki sem, de rendes volt, mert mondta, hogy ha végül nem sikerül, akkor amíg meg nem oldjuk, nyugodtan menjünk be hozzájuk, itt laknak egy-két házzal arrébb. Mondtam, hogy oké, csak lassan el kéne indulnom, mert Pauline-t meg valami színjátszó körbe iratták be a szülei, és aznap volt az első óra, és el kéne vinnem. Persze ebben is volt egy kis kaland, csak nehogy unalmas legyen a napom. Az anyuka reggel úgy köszönt el tőlem, hogy akkor negyed hatra vigyem Pauline-t a színjátszós órájára, leírja egy papírra a címet, itt van 5 percre, de nem tudja, hogy melyik utca, úgyhogy nézzem meg a térképen. És az egyetlen szerencse az az, hogy valamiért megnéztem délelőtt még a térképen, és ezért tudtam, hova kell menni, mert alapvetően úgy voltam vele, hogy jó, hazahozom őket a suliból, lepakolunk, gyorsan megnézem a térképen, hogy hova kell menni és megyünk. Ha így csináltam volna, akkor ott dekkoltunk volna még nem tudom mennyit a ház előtt, mert fogalmam nem lett volna, hogy hova kell menni. Szóval valamilyen csoda folytán emlékeztem az utcanévre, a házszámra és még arra is, hogy hogyan fogunk ide eljutni, úgyhogy elvittem Pauline-t, aztán otthagytam őt az órán, és újra vissza kellett jönnöm a házhoz, mert közben a fiú, Alexis tuti hazaért, és gondoltam, hogy ott támasztja a kerítést, nyilván nem tudott bemenni ő sem. Persze, hogy így volt, de azért ő is megpróbálta kinyitni, mert miért is ne… de persze nem sikerült, és ekkor jött el a pillanat, hogy felhívjam az anyukát. Felhívom, felveszi, mondom, hogy én vagyok és az első kérdése: ca va?? Hát most nem azért, de bájcsevegni talán nem hívnám fel a nap közepén, hogy elmondjam, milyen jó megy minden, úgyhogy non, ca ne va pas du tout. És elmondtam, hogy mivan, ő meg mondta, hogy jó, akkor Alexis másszon be a kerítésen, mert már máskor is volt ilyen, és belülről ki lehet nyitni. Úgyhogy Alexis mászott, de így sem sikerült, úgyhogy volt mégegy kör telefon, és anyuka végül mondta, hogy jó, akkor hazajön, menjek el Pauline-ért, és mire hazaérünk, itthon lesz. Alexis persze már benn volt a kertben, onnan a házba már simán be tudott menni, úgyhogy ő nagyon jól elvolt, én meg már majdnem megőrültem…szegény kicsi elég jól bírta a feszkót, nagyon csodálkoztam, hogy nem kezdett el sírni, szinte hihetetlen. Elaludt a babakocsiban, minden egyes zökkenésnél felébredt, de aztán rögtön aludt tovább, szegény nagyon elfáradt ebben a sok izgalombanJ. Elhoztuk Pauline-t, mondtam, hogy nem kell sietni hazafelé, mert nem valószínű, hogy az anyukájuk ennyi idő alatt hazaért. De csodák csodájára Camille már otthon volt, és tádááámmm…a kapu nyitva. Utólag elmagyarázta, hogy ilyenkor hogy kell kinyitni. Ő is bemászott…nagyon vicces lehetett, kosztümnadrágban, blúzban, magas sarkúban mászik a kerítésen át… nem láttam mondjuk, de ha ott lettem volna sem hiszem, hogy tudtam volna nevetni rajta…kicsit sok volt ez a nap ahhoz.
2010.09.12. 11:53
2010.09.11. szombat
Huuhh, a mai este hosszúra nyúlt, nem is kicsit. De ha logikus lennék, a reggellel kezdeném. Megpróbálkozom ezzel.
Ha jól számolok, ez volt a 11. napom itt, szinte hihetetlen. A franciák nagyon hosszúnak érezhetik az életüket – milyen jó nekik -, ha itt, náluk ilyen lassan telik az időJ. Komolyan, fényéveknek tűnnek a napok. Ezt nem rossz értelemben mondom, hiszen egyre jobban mennek a dolgok, és tényleg ez még csak az eleje, de hosszúak a napok és rengeteg minden történik, úgyhogy ez a 11 itt töltött nap legalább egy hónappal felér.
Hosszúak a napok, mert viszonylag korán kelek és későn fekszem (különösebben fáradt viszont mégsem vagyok, ami azért elég fura). Eddig talán ma aludtam a legtovább, fél 9ig. És ez már rekordnak számít, szóval képzelhetitek…J Viszont 10ig ki sem mozdultam az ágyból, olvastam. Hogy egy kis bulvár is legyen a blogban, elmondhatom, hogy sosem vagyok egyedül, mostanában Harry Potterrel fekszem és vele is kelek…egyébként vicces franciául, mármint… más. Biztos vagyok benne, hogy sosem fogom megtanulni a Roxfort házait, hogy pontosan melyik-melyik. Na jó, de a Griffendél meg a Mardekár még felismerhető, de a Hollóhát meg a Hugrabug valószínűleg mindig csak a „másik két ház” marad. Hatalmas probléma.:)
Későn reggeliztem, aztán délben találkoztunk Lilivel bent, Chatelet les Halles-nál. Mindig tanul valamit az ember, a les Halles-t magamtól biztosan „lézáll”-nak ejteném, de nem, nem kötik. „lé áll”. (Jól néz ki így fonetikusan leírva…J) Teljesen logikátlan, meg is beszéltük Lilivel, de ha így mondják, akkor így mondják. És ezt a metrón, pontosabban az RER-en tanultam, mert bemondják mindig a megállók nevét, és tádámm. Ilyen az, ha az ember anyanyelvi közegben él. De egyébként tényleg, mindig elcsípek egy-egy szót innen-onnan, feliratok, reklámok, telefonáló emberek (nem mintha hallgatóznék…), stb. Ragadnak a dolgok. A Harry Potterből is meg a mesekönyvekből is és a boltból is, meg a gyerekektől is. És az Eiffel torony útbaigazító tábláiról is.
Na, a nyelvtanóra után, ha visszatérünk a mai naphoz, akkor elmondhatom, hogy ma sem kellett csalódnunk magunkban. Igaz, hogy nem egy vonalon jöttünk és nagy és bonyolult az aluljáró és még bonyolultabb a bevásárlóközpont alaprajza, de na, kellett fél óra, hogy megtaláljuk egymást. Viszont ami utána jött, az jó volt. Otthonos közegben mozogtunk!;) Akkora H&M van, amekkorát még nem láttam, és legalább a 99%-át fel tudtam volna vásárolni azonnal. Aztán még volt egy Bershka ami eléggé ott volt, teljesen beleszerettem egy kabátba, nagyon-nagyon-nagyon. Hasonlóval már otthon is szemeztem, de egyelőre ott vár rám a Bershkában. Meglátjuk, mi lesz a vége ennek a naaagy szerelemnekJ
Viszont mindettől függetlenül nem bántuk a végén, hogy ki kell jönnünk. Nagyon kaotikus, nagyon el lehet benne tévedni, és néhány jó bolttól eltekintve nem a legjobb hely. Az Árkád továbbra is verhetetlen. Kicsi, barátságos, nem lehet benne eltévedni, fejből tudom az összes boltot, hogy mi hol van és szinte az összes kedvencem ott van egy helyen. Persze nem adjuk fel, kísérletezünk, keressük az újabb jelölteket. :)
Ez után lesétáltunk a Notre Dame-ig, ott leültünk kicsit, nézelődtünk. Utána elkísértem Lilit hozzájukig (igen ez elég magyarosan hangzik, magyar emelt érettségi örökkön örökké!) és ott leültünk a parkba kicsit süttetni magunkat. Igen, itt még mindig ilyen szép idő van, sőt, mellettünk volt, aki fürdőruhában napozott. Azért az már kicsit túlzás volt nekem, de igaz, ami igaz, a városi tömeg legnagyobb része rövidnadrág-rövidujjú kombinéjsönben rótta az utcákat. Én sem télre kézültem, de még így is nagyon melegem volt, nagyon szép őszünk van itt.
Utána „haza”jöttem, a család nem volt itthon, gyorsan lementem a konditerembe (azért ez így kicsit túlzás, kondikuckóra jobban hasonlít a mérete meg a felszereltsége alapján, de a konditerem jobban hangzik, na). A szobabiciklinek eddig is elég beteg hangja volt, ahogy azt már írtam, de ma már 10 perc után nem mertem tovább rajta maradni, iszonyatosan kattogott és folyamatosan olyan hangja volt, mintha alkatrészek esnének ki belőle. Egy darabig azt hiszem, nem fogom használni…futok majd inkább meg a szobámban tornázok. Ma is a szobában tornázással fejeztem be a napi mozgásperceket (ez de jól hangzik így), amihez nem fűztem sok reményt, de végül teljesen jó volt, aztán gyorsan letusoltam és akkorra érkezett meg a család.
A szülők 8kor leléptek, szóval a mai este a babysitting jegyében telt. De iszonyú nehéz volt, Marie nagyon nehezen aludt csak el. Negyed 9kor raktam le, normális esetben negyed óra múlva alszik. Most már majdnem 10 volt, mire elaludt, addig négyszer kelt fel, sírt folyton, az anyukáját akarta meg jött a „J’ai encore faim”, amit esti lefekvős nyafinál eddig még nem vett elő, úgyhogy meglepődtem. De hát sosem lehet az ember mindenre felkészülve. Annyi hülyeséggel próbáltam már lenyugtatni, hogy a szülei másnap azt akarják hallani, hogy este minden rendben volt, Marie nagyon szépen elaludt, semmi gond nem volt, nem sírt, meg azzal, hogy a babái is alszanak, csendben kell maradni, mert különben felébrednek, meg hogy a babáinak ő az anyukája (nyilván) és példát kell nekik mutatni, mert éppen úgy, ahogy ő az anyukáját akarja, a babái meg őt, és meg fognak ijedni, ha őt sírni látják, satöbbi satöbbi satöbbi… már majdnem arra is készen voltam, hogy énekeljek neki, sőt nem is majdnem, magyarul akartam, a Most múlik pontosant, mert az szép és lassú, a szövege meg nem épp egy altató, de érteni úgysem érti, az nekem szól. De végül mégsem énekeltem, mert az senkinek sem túl jó, hogyha én éneklek, pedig a végére már tényleg nem nagyon volt mit vesztenem, meg kedvet is kaptam a Most múlik pontosanhoz…de most úgy alakult, hogy végül a millió és egy remek érvem közül valamelyik, vagy együtt az összes hatott és végül elaludt, szóval majd máskor fog pontosan most múlni.
2010.09.10. 13:39
az elso teljes het utolso munkanapja
A tegnapi napom nagyon jó volt. Valahogy úgy…kezdek átállni, kezdenek természetessé válni azok a dolgok, amiket itt kell csinálnom, ezek a fő feladataim, és nem az, amit eddig megszoktam. A gyerekekkel is egyre jobban kijövök, úgy érzem, hogy ők is kezdenek megszeretni engem, alkalmazkodni hozzám. Nyilván ez a kicsi szempontjából a legérdekesebb és legfontosabb, mert a legnagyobb „ellenfél” ő volt. Ellenfél helyett jobban ide illik a „kihívás”. Igen.
Kezdem megszokni, hogy mik azok a határok, amiket jól bír, hogy lehet őt puhítani, vagy hogy tudom előregondolkodva azt kijátszani, hogy ha majd ez meg ez meg ez történik, akkor ne legyen belőle hiszti. Magyarul próbálom úgy irányítani a dolgokat, hogy lehetőleg odáig ne jussunk el, hogy bármiféle lehetőség legyen a hisztire. Persze ez nem mindig sikerül, de egyre jobban megy. Teljesen kivédeni persze nem lehet, az senkinek sem megy, mert nem egy robotról van szó, hanem egy gyerekkel, ember, tehát nem mindig kiszámítható. De ha odafigyel az ember, az sokat számít.:)
Például már kitapasztaltam azt, hogy a délutáni uzsonnáját hogy kell beadagolni neki úgy, hogy utána a vacsoráig ne kelljen küzdeni vele, hogy nincs több csoki. Az elején, mikor az anyuka itthon volt még, és együtt mentünk érte a suliba, akkor az anyuka egybe odaadta neki az egészet, a kicsi betolta pillanatok alatt, aztán egész hazaúton ment a nyafogás, hogy ő még éhes. Ott ugye még mondhatod azt, hogy de nincs nálad több (ami igaz is). De mikor hazaértünk, berontott a konyhába és ilyen konyhaszekrényajtóndörömbölős-brutálisfrekvenciánvisítós-földönfetrengős hisztit nyomott le, hogy ott a csoki benn és ő még éhes és neki kell még. Szóval én úgy csinálom, hogy részletekben kapja meg, először a cumisüvegben a kakaót, aztán megvárom, míg szól, hogy „J’ai encore faim” (=még mindig éhes vagyok) és akkor megkapja a második részét, amit pomme-potnak hívnak vagy valami ilyesmi, az ilyen gyümölcspüré-szerűség, azt is betolja és akkor jön a következő „J’ai encore faim”, amit úgy először csak úgy magának dünnyög, kétszer-háromszor, aztán kitekeri magát, hátrafordul a babakocsiból, rám néz és úgy mondja. Na és ott akkor meg kell állni az utca közepén, előveszem az utolsó részét az uzsinak, ami mindig valamilyen keksz, leguggolok hozzá, elmondom, hogy jó, még van valami, de ez az utolsó a vacsiig, utána semmi hiszti, semmi más kaja nincs. Bólogat, elindulunk, megeszi ezt is, és aztán persze azért még próbálkozik egy ötvenezredik „J’ai encore faim”-mel, de akkor mondani kell neki, hogy megbeszéltük, megevett mindent, c’est pas possible, hogy még mindig éhes, majd lesz vacsi, és akkor lenyugszik és tádámmmmm. Megúsztuk hiszti nélkül.
Ez volt a napi „hasznos tippek Kamillától gyerekneveléshez” című rovat, remélem mindenki sokat tanult belőle és legfőképpen hasznosítja az elkövetkezőkben mindazt, amit itt olvasott.:)
Tegnap a suliból hazafelé jövet be kellett mennünk még a papírboltba (ez így leírva olyan hülyén hangzik, írjam azt, hogy papír-írószer bolt???) mert Pauline-nak kellett venni egyetlen egy darab átlátszó füzetborítót kicsit nagyobb, mint A/4es füzetre. Egyetlen egy darab 3.50 euróba kerül. Azért az elég durva…na mindegy. Beküzdöttem magamat a boltba a babakocsival, tiszta stressz volt az egész, hogy ne borítsak fel semmit a babakocsival, úgy legyen letéve a babakocsi, hogy a gyerek ne érjen el semmit, mert egy percre elfordulok és magára borítja az egész matricás állványt…ja és persze közben a jó méretű izét vegyem meg (majdnem a la maison hagytam a cetlit amire fel volt írva, hogy hányszor hanyas kell, az még egy jó kör lett volna, mert kb 5 féle méret volt, köztük 2-2 centis eltérések…persze hogy nem tudtam volna fejből…) éés senkinek se toljam át a lábán a kocsit…:Dminden hétköznapi sablon dolgot ezerszer komplikáltabbá tesz, ha rád vannak bízva a gyerekek. Na de végül megtaláltam, nagyon büszke voltam magamra, mindenki élt, úgyhogy gond egy szál se’. Odalavíroztam a pénztárhoz, és hogy köszön a pénztárosnő? „Bonjour, Madame!” Hát végül is miért ne, a két gyerek ott volt mellettem, az alapján jogos…de azért elég fura, mert a nagyobb lány, Pauline, ha nagyon fiatalítani akarjuk, akkor sem lehet 7 évesnél fiatalabb, ami azt jelenti, hogy minimum 25nek illene lennem, de inkább többnek. Na most na. Hééé. Én azt hittem, hogy náluk annyira de annyira bevett dolog ez az au-pairek alkalmazása, hogyha látnak valakit, aki gyanúsan fiatal ahhoz, hogy ennyi/ekkora gyerekei legyen(ek), akkor az első gondolatuk az, hogy biztos nem ő az anyuka. De úgy tűnik, mégsem. Na mindegy, vicces.
Jó, igazából nyilván most felnagyítottam a dolgot, de akkor is, még meg kell szoknom, hogy babakocsit tolva nem csak magamban poénkodom azon, hogy úgy nézek ki, mint egy anyuka, hanem hogy mások tényleg azt hiszik, hogy az vagyok.
Ma reggel kipróbáltam a gym-et (ugye a mini konditerem a pincében), elég érdekesen sikerült, mert úgy mentem le, hogy jó, ott a tv, majd berakok valami filmet, és tekerek a szobabiciklin meg ilyesmi. Mondanom sem kell, hogy úgy kezdődött, hogy a tv nem működött, de fogalmam sincs, hogy miért. Aztán mondom jó, feljövök a telefonomért, hogy arról legalább menjen valami zene. Lejövök, beindítom a zenét, körbejárom a szobabiciklit, minden négyzetcentiméterén megnézem, hogy nincs-e pók sehol, aztán felülök. Persze úgy volt beállítva, hogy alacsony volt és túl közel a kormányhoz az ülés, szóval kb szétszereltem az egészet, beállítottam mindent, és véégre elégedetten felpattantam, mondom mostmár semmi gáz nem lehet…elkezdtem tekerni, hát olyan hangja van, mint egy helikopternek. Ha nem rosszabb…úgyhogy a zenéből persze semmit nem hallottam, hanem nyikorgott itt nekem…ezt úgy 10 percig bírtam, aztán átültem a másik gépre, ami elég összetett, szóval ha jól kihasználod akkor kar, hát, láb, fenék, szinte minden izomcsoportra lehet dolgozni. Ezzel csak annyi baj volt, hogy végig olyan érzésem volt, mintha bármelyik percben rádőlhetne az egész. De ez legalább csendben volt. Aztán a végére feladtam minden reményt, levittem két könyvet, az egyikben mindenféle sütireceptek voltak, a másikban csak olyanok, amihez csoki is kell (nyááámíííí) és ezt olvasgattam a következő 20 perces biciklizés alatt. Nem vagyok normális, hogy edzés alatt kajáról olvasok…viszont a csokis könyvben annyi de annyi jó recept volt! Azokat majd kipróbálom.:)
2010.09.09. 15:05
a haz rejtelyei:)) meg egy kis seta alone
A tegnapi napom, az első „menetrend szerinti” szerdám elég jól ment. Ilyenkor a két lánynak nincs suli, és az anyuka nem dolgozik, úgyhogy délelőtt elmegy a lovához (mert van az is), úgy 3 órát vele van, addig én vagyok a gyerekekkel és utána toute la journée szabad, amit elég jól viselekJ El akartam menni valamerre császkálni, mert ennyi szabadidőt igazán nem szabad elpocsékolni, de végül nem lett belőle semmi, mert szakadt az eső, úgy meg nem lehet várost nézni.
Ma viszont, mivel csütörtök van, csak fél 5-re megyek a gyerekekért, szóval délelőtt volt időm elugrani a nyelvsuliba, meg mászkálni egy kicsit a városban. Az RER-rel általában Charles de Gaulle- Étoile megállóig megyek, és ott átszállok valamelyik metróra, és úgy utazom tovább. Tehát az Étoile-nál már kismilliószor voltam, de eddig még mindig csak a föld alatt, úgyhogy úgy gondoltam, most már illene felmenni. Szóval felmentem, ott ugye a Diadalív van. Megcsodáltam, aztán a Champs Elysées-n lesétáltam a Place de la Concorde-ig, és leültem egy kicsit napozni a Tuileriák kertjében a sökőkút mellé az egyik székbe, aztán vissza a Champs Elysées másik oldalán, és RER-rel á la maison, boltba kellett még mennem meg pékségbe, aztán már tényleg haza.
Vagyis hogy…haza…”haza”…haza? Olyan furcsa ez, mert itt ez a haza, de ha nem szűkítjük le a teret Franciaországra, akkor egyértelmű, hogy a haza az Budapest, Rákoskeresztúr, stbstb…szóval amikor arról beszélek, hogy majd mikor megyek haza (Mo.), amikor majd szabadságon leszek és mennyi időt tölthetek otthon és aztán onnan, otthonról mikor kell majd visszajönnöm, haza. Szóval kicsit így küzdök ezzel a sok otthonnal, de inkább igyekszem mindig kijavítani magam, ha otthoniakkal (tehát Magyarország) beszélek, akkor a párizsi otthonomat csak „itt”-ként emlegetem. Mert otthon azért… az csak egy van!!:)
Tegnap este voltam először a ház pincéjében. Arra számítottam, hogy majd valami dohos üreg tele pókhálóval, mindenféle kacattal…hát nehogy azt gondoljátok. A pince maga 4 kis helyiséből áll (inkább ötből, de az ötödik nagyon pici), amelyek közül az egyikben a gyerekeknek van kialakítva egy játszószoba, a falra pillangók festve, az egész szoba tele van játékokkal, mini biliárdasztal…nem semmi. A második szoba azért kicsit jobban megfelel annak, amit a „pince” fogalma alatt értünk, vagy legalábbis én értek. Ott volt mindenféle sosem használt holmi, pókhálók a sarokban, meg keresztbe a szobán egy hosszú kötél kifeszítve, ahol a lepedők száradnak.
A harmadik szoba a borospince-részleg, állványokon rengeteg üveg bor, nyilván a jobbféle francia háztartásból ez nem hiányozhat. A negyedik szoba pedig egy mini konditerem, ennek nagyon örültemJ Van lent egy kis plazmatv, meg két gép (egy szobabicikli meg egy valami más amit annyira még nem néztem meg, hogy tudjam, hogy mire kell használni), úgyhogy lehet gyúúúúúrni:D Ezt holnap kipróbálomJ))
Na, azt hiszem, már ennyi, szerencsére megint kisütött a nap, mert az előbb a napsütésből egy másodperc alatt szakadó eső lett, nagyon remélem, hogy most a nap magára talált és egy darabig, mondjuk úgy este fél 6ig így marad, mert szakadó esőben, babakocsit tolva, esernyőt tartva (már itt képtelenség az egész) két gyerekkel járkálni nagyon nagyon nagyon nem szeretnék.
2010.09.07. 10:39
kedd
2010.09.07.
Most kicsit elcsúszva tudok csak írni, az előző napot a másnap délelőttjén, mint most is. A tegnapi nap eléggé leamortizált, bele kell még szokni az ütembe.
Tegnap délelőtt még szabad voltam, úgyhogy elmentünk Lilivel 2 nyelviskolába is, persze úgy jön ki a dolog, hogy ami nekem közel van, az neki messze és fordítva, úgyhogy nem sikerült megoldani, hogy egy helyre járjunk, de nem biztos, hogy ez olyan nagy baj, így legalább még több helyet látunk, és ha valamelyik nyelvsuli nem jön be, lesz mihez viszonyítani. Meg sokkal több embert tudunk megismerni. Az elsőben, ahova végül, ha minden igaz, Lili fog járni, teljes nyugalom volt, bementünk, megkérdeztünk mindent, amit tudni akartunk, kedvesen válaszoltak, kaptunk mindenféle tájékoztatót és ennyi. A második, ahova én fogok járni, na az viszont egy őskáosz volt. Kezdjük ott, hogy meg volt adva a cím, valamilyen utca 2. A kettes szám alatt viszont ruhatisztító van, úgyhogy ott lézengtünk egy darabig, hogy most hova is kéne menni…láttunk körülöttünk másokat is akik ott toporogtak a tisztító előtt és nagyon azt nézték, de látszott rajtuk, hogy nem azt keresik. Végül bementünk és ott megkérdeztük…vagyis meg akartuk kérdezni, hogy hol is van igazából a nyelviskola, de a nő ránk nézett és rögtön kérdezte, hogy azt keressük-e…? Mondta, hogy először mindenki ide jön hozzá, úgyhogy már megszokta.
Megmutatta, hova kell mennünk (egy házzal arrébb), első emelet. Felmentünk…az a tömeg ami ott volt…komolyan mondom, mintha ingyen nyelvvizsgát osztogattak volna vagy nem is tudom, mihez hasonlítsam…de rengetegen voltak, persze szerencsére mindenki pont azért volt ott, amiért mi, úgyhogy szép kilátásaink voltak…kilométeres sor, semmi oxigén…és várakozás. A folyosón rohangáló emberek közül egy-kettőt letámadtunk, akik úgy néztek ki, mint akik ott dolgoznak…és végül kerítettünk egy tesztlapot, mert ugye szintfelméréssel kezdenek. Lili nem maradt ott, mondta, hogy ez neki úgyis messze van, inkább visszamegy a másikba, úgyhogy én leültem és kitöltöttem. Elég nehéz volt koncentrálni, mert nyitva volt a terem ajtaja, és a folyosón, közvetlen az ajtóban angolul beszélgettek 4e vagy 5en, és nekem pedig franciául kellett írnom. Kevésbé zavart volna, ha japánul beszélnek, azt legalább nem értem…de az angolt, még ha nagyon nem akarok figyelni, akkor is értem és nagyon zavaró volt, hogy a 2 idegen nyelv közül, amit ismerek, az egyiket hallom, de a másikon kéne gondolkoznom…
Aztán, mikor befejeztem, sorba kellett állnom azért, hogy kijavítsák. Sorszámot kellett húzni, a baj annyi volt, hogy a sor eleje olyan 50-60 körül járt, az én számom a 99 volt…bár nem volt a végén pont, úgyhogy ha nagyon törtetni akartam volna, akkor megfordíthattam volna 66-ra, az úgy kicsit gyorsabban ment volna, de bejött egy nő és elkezdtem kérdezősködni, hogy ez még mennyi idő, stb stb aztán látta, hogy én viszonylag messze lakom meg mondtam, hogy nemsokára vissza kéne érnem, úgyhogy vagy szépen néztem vagy szimpatikus voltam, vagy nem tudom, de végül mondta, hogy jöjjek vele (a többiek valószínűleg nagyon utáltak) és soron kívül kijavíttatta, aztán beszéltettek kicsit. Ezt a részt egy fiatal csaj csinálta, és nagyon el volt ájulva hogy mennyire jó vagyok meg hogy hol tanultam franciául…nagyon jó esett, de azért eléggé felnagyította a dolgokat, mert azért annyira nem volt jó…de azért jól esett.:)
Aztán hazajöttem, csomagoltam uzsit a lányoknak és elmentem értük a suliba. Odafelé üres babakocsit tolva mentem, tisztára mint egy anyuka, nagyon fura volt. Hazafelé meg két gyerekkel.
De szerencsére jól ment, mert amikor a kicsit hoztam el, akkor volt ott egy lány, szerintem ő is au-pair volt, akinek a kicsi elkezdett hisztizni, hogy ő az anyukáját akarja és nem megy vele sehova…ennek az esélye nálam is megvolt, de szerencsére Marie jó hangulatban volt, úgyhogy nem sírt meg semmi baj nem volt, bár mikor a másik kislány elkezdte a hisztit, féltem, hogy rájön, hogy ezt ő is csinálhatná, de végül szerencsére nem.:)
Aztán hazaértünk, Alexis a kapu előtt várt minket, mert ő egyedül jár haza, viszont nincsen kulcsa, úgyhogy bejöttünk, játék, a nagyobbaknak háziírás, fürdetés, vacsikészítés… nagyon elfáradtam, képtelenség egyszerre mindenhol ott lenni. A kicsi mellett mindig ott kéne állni, nehogy valami baj legyen, de akkor meg nem tudok főzni. Azért az mondjuk segít, hogy nagyobbak a testvérei, és ők is figyelnek azért rá, de attól még az én felelőségem nem kevesebb.
2010.09.05.
A szombat este végül egészen jól sikerült. Ez volt ugye az első alkalom, hogy mind a három gyerekkel teljesen egyedül voltam este. A szülők 8 után léptek le, a legkisebbet, Marie-t negyed 9 körül kellett elkezdeni a szobája felé terelni. Előtte még fogmosás, ilyesmi, aztán be a szobába. Ott még egy kis mese, aztán alvás. Ez az alapvető menete a dolognak, de azért elsőre nem megy ez olyan könnyen. A nagyobbik lány, Pauline, aki imádja a tesóját és nagyon türelmes hozzá, segített azért kicsit, főleg mikor a kicsi elkezdett sírni (miután fél óráig ültünk egy mesekönyv fölött és a képeket nézegettük) azért, mert 6 db cumi volt az ágyában, de neki bien sur a hetedik, az új kellet, amit persze sehol nem találtam…9 óra volt, mire ketten Pauline-nal együtt lekezeltük a hisztit és végül elaludt. Szóval ahhoz képest, hogy először volt az, hogy én fektettem és még csak pár napja ismer, egész jól sikerült. A nagyobbakkal semmi gond nem volt, nekik csak szólni kellett, hogy fellőtték a pizsicsillagot és mentek, még olvasnak olyankor kicsit, aztán alszanak.
2010.09.06.
Ma ez az első igazi napom, mert most már mindkét szülő dolgozik és estig egyedül leszek a gyerekekkel, majd nemsokára megyek a suliba a két lányért, az uzsonnájukat már összekészítettem, mert azt ugye vinni kell nekik, pedig kb. 5 perc alatt hazaérünk az iskolából…jó, legyen 10.
A tegnapi ebéd nagyon kis hangulatos volt, a kertben van egy ilyen kis árnyékos fa terasz vagy nem is tudom,minek hívjam, de nem házikó mert csak alja van meg teteje, falai nincsenek…na mindegyJ Szóval ott kint ebédeltünk a nagy asztalhoz kipakoltunk mindent. Most már tudom azt is, milyen a francia „vasárnapi ebéd”. Előételnek volt baguette (atyaég nem tudom leírni…remélem jó így) meg vaj vagy tonhalkrém ami nem nagyon jött be, úgyhogy maradtam a vajnál, aztán főételnek hús tésztával, és nem szeretem a húst tésztával mert az olyan hülye párosítás…de megettem, meg volt hozzá mustár. Á, mondom remek, azt szeretem, legalább nem lesz olyan száraz a husi, eszem azt is hozzá. Direkt megkérdeztem, hogy ez valami extra mustár-e, mondták, hogy nem, teljesen egyszerű. Nagy vidáman elkezdem szedni, belemártom a husit és…..oooolyan csípős volt, hogy bekönnyeztem. De azért megettem, nagyon kicsi adagokban még nem halálos, de azért megszenvedtem vele. Úgyhogy a nemtudomhanyadik fontos tapasztalat: ami itt normál, az nem biztos, hogy ugyanaz, mint ami otthon a normál.
Az esti Eiffel-tornyozás nagyon jól sikerült, mindent nagyon jól időzítettünk, annyira szép ott fenn, az egész város felett lenni és mindenre rálátni. Párizs fényei este… nagyon, nagyon szép. Rengeteg a turista, tiszta Bábel az egész, mindenhonnan mindenki karattyol a saját nyelvén, kaotikus. De ez kell.:)
2010.09.04. 22:03
elso hetvegi nap
Az első szabadnapom nagyon jól telt, hosszú volt (és még nincs is vége), nagyon sokat mentem és láttam. Reggel fitten, frissen elmentem futni a parkba, nehogy ellustuljakJ Azt nem mondom, hogy jól esett, közben legalábbis semmiképp, utána inkább. Aztán délelőtt egy kis semmittevés, aztán Lili átjött, házat nézni, meg sétáltunk egyet Maisons Laffitte-ben, és utána Párizs. Zseniális útvonaltervező készségem ismét megvillanottam, úgyhogy simán eljutottunk a Notre Dame-hoz meg a latin negyedbe. Itt császkáltunk egy csomót, olyan arcokat láttunk…vannak képek meg videók, majd valamilyen úton-módon azokat is közvetítem. Ez a rész abszolút tipikus turista célpont, úgyhogy iszonyú nagy tömeg volt, viszont ennek van jó oldala is, mert az ilyen helyeket anno (úgy másfél éve) mi is végigjártuk, mikor a sulival voltunk itt, úgyhogy nagyon sokat nosztalgiáztunk. Nagyon furcsa volt visszagondolni arra az időszakra, sok sok minden történt akkor…és akkor még csak vicceltünk azzal, hogy majd nemsokára újra itt leszünk és meghódítjuk Párizst…erre tessék.
A napi kedvenc hely a Pont des Arts (ha jól emlékszem a nevére), az a híd, ahol csak gyalogosok járhatnak, és a hídkorlát rácsa telis-tele van aggatva lakatokkal, és mindegyikre rá van írva egy-egy név, sokan ott hagyják így a nyomukat, ami nekem nagyon tetszett. A legtöbbön nem is csak egy név van, nem nehéz kitalálni, hogy a lakatok nagy részére „Géza és Jucus örökké együtt” és társai vannak írva/karcolva/gravírozva.
A tömegközlekedéssel most már nagyon nagyon jóban vagyok, ami a metrót és az RER-t illeti, a buszok még egy új kört jelentenek majd, de remélem most már túl nagy gáz nem lehet. Az eddig sem volt.
A metrón ami rosszabb, mint otthon az az, hogy rengetegen szállnak fel koldulni…elmesélik az életüket stbstb…azt tudni kell, hogy ahogy eddig elnéztem, jegy nélkül képtelenség lejutni a metróba, a jegy meg véletlenül sem olcsó, úgyhogy nem tudom, ez miért jó így…aa meg hát az Eiffel toronynál az a rekordmennyiségű árus…villogós-rózsaszín-zenélő-pattogó-minitornyokat árulnak meg minden…valamelyik nap leültünk a torony melletti parkban…ott lehetetlen megmaradni…percenként öten jönnek oda és bedugják ezeket a cuccokat az orrod alá, hogy vegyél.
Viszont eddig mindent felülmúlt, amit ma láttam. Arra szállok fel a metróra, hogy üvölt valami zene…mondom az lehetetlen, hogy valaki ennyire hangosan hallgassa a zenét, oldalra nézek, és egy pasas ott tangóharmonikázott a metrókocsi közepén, úgy, hogy a metró zörgését is elnyomta, iszonyat hangos volt. Aztán persze ő is körbejárt pénzért. Szóval még várok, érzem, hogy lesznek itt még produkciók.
Most nemsokára elmennek a szülők, úgyhogy este egyedül a 3 gyerekkel, altatás, minden. Huhh…
2010.09.03. 19:57
masodik teljes nap itt
Ma délelőtt is Párizsban voltam, megnéztem, hol is lakik Lili, aztán sétálgattunk, és megejtettük az első múzeumlátogatásunkat is, a Rodin Múzeumban voltunk, a parkjára sajna nem maradt idő, de még lesz jó néhány alkalmunk újra elmenni. A tömegközlekedés most már simán ment, mondhatni, profi vagyok:) Itthon kis pihenés (a kicsinek, tehát nekem is), rendrakás, aztán elmentünk a suliba Pauline-ért, az „oviban” meg bemutattak az óvónéninek, hogy tudják, ki fog majd érte jönni. Mármint nem a néniért. Marie-ért…
Megismerkedtem az összes géppel ami csak létezik a házban, mosógép, szárítógép sütő, stb stb, mert ugye ezekből ahány féle, annyi féleképpen működik. Mindenesetre a nap kedvence a salátalevélszárító tál. Ilyet még sosem láttam, bár lehet, hogy csak nekem volt újdonság. Megmosom a salátát a vacsihoz és van egy tál ami gyakorlatilag egy mini centrifuga, beleteszem a salátát és a tetejét rárakom. Azon van egy kar amit tekerni kell, és így a tál belső, szita részéből (ami elkezd forogni) kijön a víz, a levelek megszáradnak éés tádámm. Szuperhasznos dolog ismét!!!
Pizza lesz a vacsi, már nagyon éhes vagyok, lassan be kell tennem a sütőbe, úgyhogy megyek is lassan, és holnaptól hétvége, amit már nagyon várok:)
2010.09.02. 20:38
elso ket nap
2010-09-02
Sziasztok!
Ez a második napom itt Párizsban, egészen pontosan Párizs mellett, Maisons Laffitte kisvárosban,
ami nem is olyan kicsi és még véletlenül sem az otthoni „kisváros” kell, hogy beugorjon róla…egészen
más. Itt nyüzsgő élet van, főutca, park és egy kis kastély, boltok. És gyönyörű házak, tényleg, nagyon
klassz hely!
Na de előbb térjünk vissza a tegnaphoz.
szeptember 1., szerda
Valamivel délután egy előtt érkeztem meg a reptérre, ott várt az anyuka meg a két
kislány, összeszedtük a bőröndöt, aztán átküzdöttük magunkat Párizsnak a szétbombázott
részén…útfelújítások, de annyi…hazaértünk, kipakolás, stbstb…a harmadik gyerek, Alexis még nem
volt itthon, vele még nem is találkoztam, amikor pakolás közben bekopogtak, kinyitom a szobaajtót
és öt gyerek állt ott…majdnem szívrohamot kaptam, mondom én csak háromról tudtam…aztán
kiderült, hogy a +2 kisfiú unokatesó meg szomszéd, de elég sokat vannak itt…előre látom magam
öt gyerekkel, ezek ki fognak csinálni:D De nem, nagyon kis rendesek, viszont marha nehéz volt
megállni röhögés nélkül (meg mondjuk meg is lepődtem) az egyik kissrác „Bonjour Madame”-mal
köszönt…most vagy tanárnak nézek ki vagy nagyon öregnek…vagy ez itt így szokás. Ja, ami még
nagyon fura nekem, hogy cipőben járnak az egész házban, mindenhol. A fürdőszobában is. Abban,
amiben az utcán járkálnak. Durva. Kíváncsi vagyok, télen is így lesz-e…?!
Azzzttááán…mi is volt még…ja, igen. A legkisebb, Marie az elején nagyon csendben volt, aztán meg
bedurcázott és nem szólt hozzám egy szót sem, pedig a nővére mondta, hogy napok óta már csak
azt lehetett tőle hallani, hogy mikor lesz már itt a Kamilla?:) Aztán az anyukának voltak dolgai amit
intézni kellett itt a városban, elmentem vele meg vittük Marie-t is, megmutatta, mi merre van, a
fontosabb dolgokat meg a legszebb helyeket. Jó volt látni, hogy hogy is vannak a dolgok, meg hasznos
is volt mert sikerült összehaverkodni a kicsivel, ami azért nem volt könnyű…ha az ember jóban akar
lenni egy kisgyerekkel és nem sikerül sem elsőre, sem másodikra, akkor gyakorlatilag hülyét kell
csinálnia magából…mert az bezzeg tetszik neki…:D De a sikerért ugye bármit:D-.-’
Tegnap este ezek után még fürdettem, gyurmáztam, akasztófáztam, lufit fújtam, puzzlet raktam ki
meg játszottam még valami teljesen értelmetlen játékot amikor valami forgó cuccról pattognak fel a
nyuszik és el kell kapni őket egy kosárral. Igazi hasznos játék…:D
Aztán nap végére már olyan iszonyatosan fáradt voltam, hogy az brutál… Apuka olyan 9 után
jött haza, még neki is bemutatkoztam, ő is nagyon kedves volt, aztán elhúztam fürdeni és aztán
aludni…szerintem soha az életben nem voltam még olyan fáradt…
szeptember 2., csütörtök
Ma reggel aludhattam volna nyolcig, de persze nem tudtam, új hely meg minden…meg a gyerekek
már korán itt virgonckodtak a mellettem levő fürdőszobában, mert itt ma kezdődött a suli. De nem
baj, volt mit csinálnom.
Aztán reggeli, és elindultam az első felfedező utamra egyedül. De nem Maisons Laffitte-ben, hanem
átruccantam Párizsba:P Ha nagyon rutinos vagyok és pontosan tudom, hol mire kell átszállnom éés
ezt még jól is csinálom, akkor fél óra alatt benn vagyok Párizs központjában, de már 20 perc alatt
elérem magát a várost. Na most hát ömmm… mondjuk úgy, hogy imitt-amott nem klappolt minden
teljesen, de nem tévedtem el és 10re ott voltam, ahol lenni kellett. Szóval az a kis kószálás metróval
a másik irányba, az kellett:D Lilivel találkoztunk, már nagyon vártam. Ő már 5 napja itt van, úgyhogy
már igazi francia:D Sétálgattunk az Eiffel-toronynál, körülötte a parkban meg az utcákban, azért ott
is vannak házak…itt hívnám fel a figyelmet, hogy ha valakinek esetleg kedve támad egy lakást onnan
nekem ajándékozni, tegye egész nyugodtan, tudom mi az udvariasság, nem fogom visszautasítani.
Sajnos nem volt túl sok időm, mert vissza kellett érnem egyre, de több volt ez is, mint a semmi,
sokkal több! Hihetetlen, hogy sétálok Párizs utcáin, aztán egyszer csak megszólalok, hogy „haza” kell
mennem, és „otthon” vagyok max. egy óra múlva. Még meg kell szokni.
Aztán hazaértem időben (nem mondom, hogy nem indultam el a másik irányba RER-rel, mert de:D
De most már legalább tudom, hogy mi merre van…), és gálánsan felajánlottam, hogy ma én főzök
(ez úgyis így lesz a következő 10 hónapban…) A salátát már összeraktam ami ugye nem nagy főzés, a
husi majd később jön, nagyon remélem, hogy jó lesz, mert a fűszerekkel itt-ott baj van, nem mindet
tudom franciául, de ez még a kisebb baj, a nagyobb az, hogy ételízesítő úgy tűnik, hogy nem létezik
itt, na de majd kotyvasztunk valamit…valami finomat…remélem.
Azt hiszem, most ennyi, igyekszem minél rendszeresebben írni, majd meglátjuk, mi lesz belőle!
...................................................................................................................
......................................................................................................................
eees siker;a vacsi jol sikerult:)