Dél múlt nem sokkal most, amikor leülök írni. Még csak dél!!! És már most annyi minden történt, hogy úgy kifáradtam, mintha már nap vége volna…de hát, hol van az még!

Kezdődött úgy, hogy reggel nagy nehezen összeszedtem magam, aztán elment az orrom előtt az RER. A következővel már egyébként is késésben voltam, ráadásul még két megállóban is, meg az alagút közepén is egyszer leállt dekkolni, percekig…úgyhogy a töri előadásra úgy negyed óra késéssel beestem, azt végigültem, aztán elindultam hazafelé, és a metrón jöttem rá, hogy nem hoztam kulcsot. Mostanában állandóan az ajtóból/kapuból rohanok vissza a érte, úgyhogy egy ideje már nagyon érett a dolog, hogy egyszer majd tényleg elfelejtem. Hát ma sikerült.

Kicsit (=nagyon) bepánikoltam, felhívtam gyorsan Camille-t, nem számítottam rá, hogy meg fog dicsérni…és azért nem is dicsért, de pillanatnyi gondolkodás nélkül mondta, hogy jó, akkor jöjjek el az övéért, kérdezte, hol vagyok, mondta, melyik vonallal meddig menjek, ott hívjam fel újra. Leraktam a telefont, abban a pillanatban kaptam egy SMSt, hogy „Üdvözöljük! Egyenlege 600 forint alá csökkent…blablabla.” Mert még az otthoni telefonomat használom/tam, amíg volt rajta pénz. Már sokszor vártam, hogy na, most már lassan csak kapom majd az SMSt, hogy nincs több pénz a kártyámon. De nem…és nyilvánvaló, hogy a legneccesebb helyzetben kerül erre sor. De azért még fel tudtam hívni másodszorra is Camille-t, aki leszaladt nekem a kulccsal, mosolygott, mondta, hogy nyugodjak meg, ez előfordul, semmi baj, és hogy még simán odaérek Marie-ért.

Hát bár ne értem volna. Bemegyek érte, kijön, hozza a kis cuccait, és elindulunk haza. Köszönés helyett ilyenkor mindig az az első mondata, hogy éhes. Ilyenkor mindig elmondom neki, hogy az nagyon jó, mert 5 perc múlva hazaérünk, és ebédelünk. És akkor mondja mindig, hogy jó, meg kérdezi, hogy mi lesz az ebéd. Most ehhez képest, az után, hogy mondtam neki, hogy nemsoká hazaérünk, és eszünk, mindenféle válasz helyett, csak folyamatosan azt mondogatta, hogy de éhes. Egyre hangosabban és egyre hisztisebben, és mire az iskola udvarából kiértünk, már visított. És egész hazafelé úton hisztizett, de üvöltött, ahogy a torkán kifért, nem szimpla sírás, hanem az a Marie-féle, hogy sír hangosan és 2-3 másodpercenként mint egy vércse elkezd visítani…vagy esküszöm, nem tudom,mihez lehetne hasonlítani…de borzalmas. És én azt hittem, ilyet minden gyerek tud, de a múltkor, mikor Lilinél voltam, Alexandre, az ő 3 éves „gyereke” elkezdett hisztizni. És mikor kicsit lehiggadt, megállapítottam, hogy nagyon halkan sírt. Lili meg mondta, hogy ne mondjam, ez a legdurvább hisztije…hát, akkor még van hova fejlődnie a gyereknek, mondtam, Marie ezerszer, tízezerszer hangosabb. Brutál. Szóval kiválasztott vagyok, hogy hallgathatom.

Persze az utcán nyilván mindenki minket nézett, és a nők, akik jöttek szembe, együtt érzően mosolyogtak rám, jelezve, hogy tudják, min megyek most keresztül, a férfiak meg rémült tekintettel menekültek a közelünkből. Látom magam előtt, ahogy lepörgött a fejükben, hogy amikor az ő gyerekük csinál(t) ilyet, és a feleségük nincsen otthon, totál el vannak veszve. Persze igazából egy szempontból én is elvoltam, mert egy párszor megpróbáltam hatni rá, de semmi haszna nem volt. És ami jó az egészben, hogy nem húztam fel magam. Jöttünk haza, én tök csendben, Marie hangoskodott kettőnk helyett is. És nem érdekelt, mert ilyenkor akár fejen is állhatok, akkor sem fogja abbahagyni. Amikor megérkeztünk haza, még egy utolsó próbát tettem, megkérdeztem, hogy le tud-e higgadni, és normálisan ebédelni. De se kép, se hang, ugyanúgy visítás kegyetlen frekvencián, úgyhogy cipő, kabát le, Marie fel a szobába, ágyba, és hisztizzen a játékainak, vagy annak, aki kíváncsi rá. Mert én nem voltam. Érdekes módon a játékai nem váltak be, mint jó közönség, úgyhogy a negyed órás szakadatlan visítás után még kettő percig bírta, aztán lecsendesedett. Még vártam egy kicsit, hallgatóztam, mit csinál, aztán felmentem úgy tíz perccel az után, hogy lecsendesedett, azt hittem, nem aludt el…de elaludt. Máskor olyan fél 1-kor tudom legkorábban letenni, de többnyire egykor. Most délre már aludt. Ez most jó, de az még egy új kör lesz, hogy mi lesz, amikor felébred. Egyrészt éhes lesz, gondolom, másrészt…nem tudom, de remélem, kipiheni magát.

 

És, hogy kiválasszam a fentiekhez legkevésbé illő dalt, mára ez lesz: Savage Garden: Truly, madly, deeply