Így kimondva, hogy száz nap, sokkal többnek hangzik, mintha úgy mondjuk, hogy 3 és fél hónap. Pedig ugyanaz, sőt, a száz még kevesebb is, lévén, hogy csak kilencedike van, így nincs is meg még a hármon kívül az a fél.

Igazából tényleg semmi érdekes nem történt ma, reggel jó korán keltem, nyelvsuli, ahol tesztet írtunk, aztán haza, az ajtó megint nyitva volt hagyva, de már fel sem veszem. Aztán észrevettem, hogy Alexis is itthon van, nem ment suliba, mert nem ment a busz a hó miatt. Hát komolyan mondom, mintha a Bahamákon lennénk legalábbis…ahol még sosem esett hó. Ma egyáltalán nem volt semmi, sőt, egész nap olvadt, olyannyira, hogy a nagy fákról úgy potyogtak az olvadt hódarabok, hogy néha azt hittem, elkezdett esni az eső. Szóval fogalmam sincs, hogy mi okozta a problémát, de azért Alexis gondolom nem bánta annyira.

Aztán olyan voltam ma, mint Hamupipőke, de komolyan. Porszívóztam, mostam, vasaltam, főztem… de legalább most mindent megcsináltam egyszerre. Mostanában a gyerekek is egész jók, ez a hét valahogy olyan..olyan oké. Minden megy, minden nyugodt többnyire. Már egyszer éreztem úgy olyan másfél hónapnál egy fordulópontot, vagy inkább egy nagy lépést előre. Szerintem ezt a mostani hét a következő ilyen, bár nem tudnám rendesen megmondani, hogy miért, és főleg, hogy mi idézte elő.

Iszonyatosan várom már, hogy menjek haza, és már nagyon nagyon nagyon közel van, már csak egy icipicivel több, mint egy hét…hihetetlen! Állandóan ezen jár az agyam…de nem, ez így nem teljesen igaz, mert nem vagyok szétszórt, vagy nem szenvedek itt, mert itt is minden jól megy, és figyelek mindenre, éppen arra mindig, amit csinálok...szóval most úgy sok minden megy párhuzamosan a fejemben..és még mindig nem őrültem meg! (Ehhez persze azt kell feltételezni, hogy eddig normális voltam..!(?)):)

A mellett viszont, hogy már nagyon, nagyon várom az otthoni két hetet, már érzem azt is, hogy jó lesz ide is visszajönni, és lenyomni a még fennmaradó csekély hat hónapot. Jó lesz!! És utána, a végén pedig nagyon jó lesz hazamenni.

Most ha megszámolnánk, hogy hányszor írtam le, hogy „jó”…na jó, megszámoltam, nem is olyan sok. De azért most, ahogy írok, ráébresztem magam arra, hogy milyen jól vagyok!

 

Abbahagyom most, mielőtt még elkiabálnám.

Ma este is csináltam videót Marieról, megint táncikált. Annyira jó őt figyelni ilyenkor. Meg amikor egyedül játszik, és azt hallgatni, hogy olyankor miket mond…és amikor a babáihoz beszél! Ott ugye ő a nagy felnőtt, mondja az okosságokat, nevel…vicces egy 3 éves kislány szájából hallani a felnőttek szavait.

Ma például különösen babázós hangulatban volt. Én a konyhában voltam, pakolásztam, ő mellettem, a verandán játszott, közben néha botorkált erre-arra. Egyszer csak hallom, hogy valaki lehúzza a wc-t, és pillanatok múlva megjelenik Marie, kezében a babájával, és közli, hogy a baba pisilt. Aztán odamegy a bölcsőhöz, beteszi a babát. Tesz-vesz, fordul-pördül, ránéz újra a babára, aki ugye már „félálomban van”, és rákiált, hogy „De Baba! (a babát Babának hívják, mi sem egyszerűbb) Hát hogy feküdhettél le a sapkád nélkül?” És kirángatja, és ráhúz a fejére egy sapkát, nehogy megfázzon. Azt is szeretem, amikor ilyeneket mond neki, hogy „De Baba, ezt majd én megcsinálom helyetted, te ehhez még túl kicsi vagy. Ez neked nagyon bonyolult.” Igazából ennél csak az jobb, amikor ugyanezt nekem mondja. Amikor valamit mindenképp ő akar csinálni, és az a gyanúja, hogy esetleg nem hagynám, akkor kikerekíti a szemeit, nagy okosan rám néz, felemeli a mutatóujját (hatásvadász a csaj) és közli, hogy ezt majd ő, mert ez nagyon bonyolult, és nekem nem menne. Csak hogy szemléltessem ezen helyzetek komolyságát, itt általában zoknifelhúzásról van szó, vagy valami hasonló dologról, amiben én nagyon gyenge vagyok. Nyilván, nekem nem menne, nekem is mindig anyukám adja fel. És mivel ő most nincs itt, nem hordok zoknit. Nyilván.:)

A múltkor, azt hiszem, hétfőn Marie nagyon nem akart fürdeni jönni, és menekült előlem vagy fél órán keresztül. Persze megint beöltözött, most épp egy pillangós rózsaszín kendő volt a fején, ehhez gondosan választott egy nagy, zöld békás hátizsákot, hogy a dizájn meglegyen. Már a sokadik próbálkozásom volt, hogy becserkésszem a fürdéshez, amikor éppen laposakat pislogva hátra a lépcsőn osont le. Kérdeztem, hova megy. Megáll, és úgy néz rám, mintha kételkedne benne, hogy ebben a világban élek. „Hát az esküvőmre” – mondja. Én tényleg nem tudom, mit gondoltam. Hova is menne hétfő este egy három éves kislány fürdés helyett, kendőben és békás hátizsákkal? Magától értetődő pedig, fura, hogy nem találtam ki.

Végül sikerült belekezdenünk a fürdésbe, de valamiért az esküvő-téma nagyon foglalkoztatta aznap, mert ide-oda csúszkálva a kádban, elárasztva az egész fürdőszobát azt énekelte, hogy „Megyekazesküvőőőmre ésa hercegemelveszfeleségüüüül és ottleszazegészcsaládooooom aztán visszaülöka babakocsibaaaa.” Azért ez egy szép történet, meg kell hagyni. A babakocsi meg az esküvő kicsit üti egymást, de nem foglalkozunk vele. Ezek után pedig megkérdezte tőlem, hogy voltam-e már az esküvőmön? Hát, mondtam, hogy nem, mert még nem volt. Megkérdezte, hogy miért nem. Elkezdtem rendes választ adni neki, de persze abba is belekérdezett, amire meg már sablonos választ kellett adnom, mert hosszú lett volna elmondani. De úgysem jutottam volna a végére, a sok közbeékelt „De miééééért?” miatt. De érzem, hogy az esküvő-téma még elő fog kerülni, még nem merítettük ki. De úgysem lesz türelme végighallgatni, ha belekezdek a rendes válaszba…:)

Boxcar Racer: There is