Kicsit most nehéz belekezdeni az írásba, mert főleg a szerdáról meg a tegnapról szeretnék írni, amik annyira, annyira jók voltak. Csak most annyira elmondhatatlanul fáradt vagyok, hogy állva el tudnék aludni. Főleg így, az ágyon ülve, ölemben a laptoppal. És álmosító zene megy (Hoobastank: The reason).

Na de gyorsan felpörgök, de legalább is úgy teszek, és nekirugaszkodom a szerdának.

Már sokszor írtam, hogy szerdánként csak délelőtt vagyok a gyerekekkel. Ezen a héten hétfőn a nyelvsuliból kitámolyogva vettem észre, hogy SMSt kaptam Camille-tól: kedden és szombaton babysitting, és szerdán fél ötig szükségem lenne rád.

Ezek után aznap este még a szokásos fél nyolc helyett negyed kilencre ért haza, és nem is telefonált, hogy késik, pedig szokott szólni. Kedden a babysitting előtt pedig az ígérttel ellentétben nem jött haza…de azért egész jól mentek a dolgok, úgyhogy nem volt semmi gáz. Viszont a szerdától azért kicsit tartottam, főleg, hogy a délelőtti Pauline-hittanon-addig-mi-könyvtárban-című időtöltés is kimaradt, mert aznap pont nem volt hittan.

De miután Camille elment olyan 9 körül, ők tévéztek körülbelül 10-ig, aztán bedobtam, hogy mához egy hónapra karácsony, nincsen-e kedvük ajándékot készíteni a szüleiknek? Erre nagyon fellelkesültek, hogy de, de! Bár a kicsi vonakodott, hogy az ajándékokat a Télapó hozza, de Pauline mondta neki, hogy igen, nekik, gyerekeknek. De hogy fog örülni Maman és Papa, ha ők is kapnak valamit! Ebben maradtunk, én bedobtam, hogy sólisztgyurmából mennyi mindent lehet készíteni, próbálkozzunk azzal, de ahhoz nem volt kedvük. Végül kitaláltuk, hogy ajándékkísérőket meg képeslapokat fogunk csinálni. Ez tetszett nekik, így előástunk öt tonna színespapírt, ollókat, ragasztót, mindenféle csillogós dolgot, hópelyheket, szalagokat, és nekiálltunk. A mértéktartás még nem az erősségük, a kicsinek főleg nem, mert amit csak talált az asztalon, azt mind ráragasztotta, belefűzte, satöbbi, satöbbi, így a végeredmény egy olyan képeslap lett, amit nem lehetett becsukni, mert annyi minden volt benne, drótok álltak ki belőle…komplett űrállomásnak nézett ki, és a postán ez tuti nem jutna el még a város széléig sem, azonnal megsemmisítenék…eléggé levélbomba-gyanús…:) Szerencsére nem akarjuk postára adni, mert a szülőknek készült. Így meg jó lesz, biztos nagyon fognak neki örülni, sok időt fordítottunk rá! Persze az enyém lett a legszebb, mondani sem kell…ha-ha.

Ez után nagyon nehéz volt rávenni őket, hogy pakoljunk el, mert ebédidő. De végül csak sikerült, bár a „pakoljunk el”-ből többnyire az lett, hogy én pakoltam, meg összesöpörtem, mert a konyha úszott a fecnikben, szalagdarabokban, háborús állapotok uralkodtak. Aztán ebéd, és Marie-t le kellett volna tenni a délutáni szundira…ami elég nehezen sikerült, mert elkezdett sírni, hogy ő NEM AKAR ALUDNI. Akkor Pauline-nal nagy nehezen beküzdöttük az ágyba, a szüleiébe, mert csak ott volt hajlandó elaludni. Amíg ő aludt, Pauline-nal társasjátékoztunk, meg sütöttem nekik uzsira brownie-t, mert én annnnnnnnnnnnyira rendes vagyok. J Társasjáték közben hallottam meg, hogy Marie felébredt, és sír. Elég korán volt még, ennél tovább szokott aludni, de felmentem megnézni. Próbáltam nyugtatgatni, hátha visszaalszik, belekezdtem egy mesébe. Közben Pauline felordított, hogy mikor jövök vissza játszani. Aztán megunta a várakozást, és feljött ő is mesét hallgatni. Aztán meg elkezdtek virgonckodni, tehát tuti volt, hogy itt már nem lesz alvás. Nagy franciaágy, ugye, és elkezdtek birkózni, ugrálni, bukfencezni, mindenféle cirkuszi mutatványt. Aztán engem is bevontak, a nyakamba másztak, nagyon sokat nevettünk, olyan jó volt!! Aztán lementünk uzsonnázni, ették a csokis sütit, nagyon ízlett nekik. Tényleg nagyon finom lett, mivel lusta voltam apróra vágni a csokit, akkora olvadt csokidarabok voltak benne, mint a ház, azért az úgy nagyon fincsi. A baj csak az volt, hogy valamiért nem emelkedett meg eléggé, úgyhogy kicsit olyan volt, mint amin átment az úthenger. De az íze a fontos. Meg a szándék. De főleg a fontos.

Ezek után kitalálták, hogy fújjunk fel lufikat, és csináljunk házibulit. Mert ugye ahol lufik vannak, ott buli van, ezt mindenki tudja. Úgyhogy fújtunk lufikat, meg levittem a fényképezőmet. Olyan jó képek készültek a verandán. Kinn már sötét, az ablakokon tükröződik minden, a fények, a színek. Nagyon jók lettek! És dobálták össze-vissza a lufikat, ugráltak velük,a fele persze nem is élte túl. E közben ért haza Camille, de szinte rögtön fel is ment telefonálni, mert még a napi munkájához az is hozzátartozott. Én meg úgy voltam vele, hogy éppen a játék közepén vagyunk, itt maradok velük. Videót is csináltunk, úgyhogy a házibuli rendesen dokumentálva lett. Nagyon jó hangulatban telt el a nap.

 

És a jó hangulat mellett arra is lehetőség volt, hogy Pauline is kicsit jobba megismerjen, vagy megszeressen. És valószínűleg így is történt, mert másnap, azaz csütörtökön azzal jött haza a suliból, hogy mutat nekem valamit, valami nagyon érdekeset. És a kezembe nyomott egy rajzot, tele volt szívecskékkel, és sokszor ráírta, mindenféle színnel (de persze többnyire rózsaszínnal), hogy ”Je t’aime Kamilla”…annyira jól esett! Mert a kicsi már sokszor mondta, de ő még olyan pici és olyan őszinte, de Pauline azért már idősebb, és ő már nehezebben mondja ezt ki, ő már jobban érzi a szó súlyát. De még tudja mondani, még annyira nincs elrontva, mint a felnőttek közül sokan, hogy képtelenek kimondani. Így elmondhatatlanul jól esett. Végre úgy érzem, hogy ez már nem csak átmeneti állapot, hanem tényleg elfogadtak, és megszerettek. Ami egyrészt magáért a tényért, hogy szeretnek, jó érzés, másrészt pedig azért, hogy ez nem ok nélkül van, tehát valamit, illetve sok mindent jól csináltam. Örülök, hogy sikerült.

Quimby-t hallgassatok, Viharon túl, szélcsenden innent. Meg The Police-t, Don’t stand so close to me.