Hát már nagyon érett egy új bejegyzés, amit már tegnap is meg akartam írni, és ma is már többször el akartam kezdeni, de nem jött össze. Ezért lehet az, hogy a tervezett vidám, csacsogós, hétvégét elmesélős hangulat helyett valami egész mással kezdek…aztán majd alakul, ahogy alakul.

Kénytelen vagyok azzal kezdeni, ami a legaktuálisabb. Ez pedig nem más, mint az, hogy nincsen fűtés a házban, és itt ülök a gép előtt, mint egy hóember. Ötszáz pulcsi, takarók, SÁL. Kesztyű sem ártana egyébként, mert én már nem fázom, csak a kezem. Ja, és lefagy az orrom. Ez csak azért jó, mert épp’ most gyógyultam meg…

De nem baj, kibírjuk, és pozitívan állunk a dolgokhoz. Például reggelre ha deres lesz a lépcső, akkor lesíelhetek rajta. Milyen jó! Vagy nem kell jégkockát kérni a teámba, mert megfagy magától is. Vagy nem kell kimennem az utcára, hogy tudjam, milyen idő van. Mert itt benn is olyan van. Tisztára olyan, mint a Roxfort nagyterme…csak ott a plafon olyan, mint az ég, itt meg a hőmérséklet olyan, mint a kertben.  (Na jó azért nem…) Ú!Megvan a legjobb. Tudjátok, vannak az ilyen jéghotelek…az IKEAban is voltak róla képek…a melegben, kávét szürcsölgetve és mandulatortát majszolva mennyit töprengtünk azon, hogy milyen lehet…annyira jutottunk, hogy hideg és drága. Hát én ennyivel is előrébb vagyok, mert én olcsón megkapom ugyanazt. Irigykedjetek csak.

Igazából ha holnap délelőtt nem szerelik meg a fűtést, akkor több, mint valószínű, hogy egy csákánnyal nekiesek a parkettának, és tüzet gyújtok a nappali közepén. Ha a parketta elfogy, akkor jön a karácsonyfa. És ha az is…akkor bekopogok a legközelebbi pékségbe, hogy kell-e ingyen munkaerő. Ott legalább meleg van.

Na jó, lehet, hogy már kezdek unalmas lenni…de még csak kezdek, és mielőtt valóban azzá válnék, egy gyors fordulattal témát váltok, és nem leszek unalmas és szeretni fogtok. Persze nem csak fogtok, mert már eddig is szerettetek.

Mielőtt belekezdenék az eszmefuttatásaimba, elmélkedéseimbe és lelkendezéseimbe, tehát a mostanában egyre gyakrabban feltűnő „már csak X nap és megyek haza” – kezdetű monológokba, kicsit írok arról, hogy mi történt a hétvégén.

Nagyon izgalmas volt. Persze, ha most valaki azt várja, hogy leírom, hogy oroszlánt sétáltattam a Champs- Elysées-n, akkor csalódni fog, mert nem. (Gondolom meglepődtetek.) De ezen kívül csomó érdekes helyen jártunk Lilivel, és nagyon jól telt el ez az utolsó decemberi francia hétvégém.

Egyébként az oroszlános példát azért hoztam fel, illetve azért ez volt az első vad gondolat, ami eszembe jutott, mert ma egész délután ilyeneket hallgattam Marie-tól, mert hétvégén cirkuszban voltak. És látott tigrist meg elefántot meg bohócot. Ezeket is sokszor elmondta, de elenyésző volt ahhoz képest, ahányszor az szóba került, hogy „voltunk cirkuszban és NAGYON SOK ÉDESSÉGET ETTÜNK!” Ez ment egész délután, hogy ha édességet akarsz enni, cirkuszba kell menni. És nagyon jó a cirkusz, mert nagyon sok, KÉÉÉT ZACSKÓ édességet is megettem. Ez így most kicsit hülyén hangzik, hogy édességet írok, és nem gumicukrot, vagy cukorkát, vattacukrot, nyalókát vagy bármi más, konkrét dolgot. De ez azért van így, mert a franciáknál minden apró édesség „bonbon”. Ami azért jó, mert nálunk csak az ilyen kis töltött falat csokikák…hát itt van a csoki kategória, és van a Carambar, ami egy külön műfaj..én nem szeretem egyébként. De nagyon francia, nem is tudom, mihez lehetne hasonlítani, ha valaki nem ismeri. Kicsit ilyen tuttifrutti-jellegű, csak sokkal keményebb. Tehát beletörik a fogad, és az íze sem olyan jó. Legalábbis szerintem. Na, mindegy. Ezen kívül tehát minden bonbon, az összes gumicukor, a kemény cukorkák, a karamell, a kinderes ilyen kis mini csokitojások…meg áá, minden, tényleg. És Marie ugye ezzel jött, hogy ő mennyi „bonbon”-t evett. E körül forog a világa, tényleg.

Tehát míg ők cirkuszban tömték a bonbont, mi Lilivel Párizs utcáit róttuk, elsősorban a karácsonyi vásárokat céloztuk be. Most ezek után majd meglepődtök, amikor kiderül, hogy csak egyben voltunk…de mindegy.

Szombaton a Champs-Elysées-n kezdtünk, aminek a vége felé (a Concorde felőli vége) kezdődik a vásár. Nagyon hasonló ahhoz, ami a Défense-nál van. Szóval akadnak jó dolgok, de sok a hasonló dolog, és sok a sablonos, tucatáru is. Viszont amiért mindenképp megérte elmenni, az a kürtőskalács volt. Nagyon meglepődtünk, és megörültünk, amikor a házikók sorában feltűnt egy magyar zászló, magyar borok kitéve, és megéreztük az illatot. Persze, hogy kihagyhatatlan volt! Nem mondom, hogy nem ettem még ennél jobb kürtőskalácsot, de azért nem volt rossz, és jelen esetben felbecsülhetetlen volt.

Egyébként itt a karácsonyi díszítés valami katasztrofális volt, de tényleg. Ízléstelen, rendszertelen..nem volt harmonikus.. A csúnya a legjobb szó rá.

Utána…te jó ég, merre is voltunk?!Talán Forum des Halles-ban csatangoltunk, az csak egy bevásárlóközpont, amit legelsőként derítettünk fel még hajdanán. Ja! És meglátogattuk sokadszorra is kedvenc paninis-palacsintás bácsinkat. Igazából nem a bácsi a kedvencünk, mert nem az a fokozhatatlan (vizuális) élmény…sőőt…de a legjobb panini meg palacsinta nála van! Már tuti megismer minket, mert mikor Lili mondta, hogy mit kér, elakadt a felsorolásban…és a bácsi befejezte helyette. Legközelebb már csak lazán bekönyöklök, és bemondom, hogy a „szokásosat”.

Aztán még járkáltunk, de már nem emlékszem, merre, és végül este elmentünk a Luxembourg melletti kis étterembe, ahol a múltkor azt az isteni hagymalevest ettük…de az akkor napi ajánlat volt, és ma valami halas cucc volt helyette. Úgyhogy így mousse au chocolat-val és forró csokival voltunk kénytelenek helyettesíteni a levest. Nem mondom, hogy rossz volt! De az a leves…

Mindenesetre nagyon kifáradtunk, és nagyon jó nap volt, a Le Petit Suisse étteremmel pedig nagyon jól sikerült lezárni a napot! Szerveztünk-terveztünk…majd meglátjátok!:)

Vasárnap Montmartre volt, és…ja, most jut eszembe, hogy a Notre Dame-nál is voltunk szombaton. Felállítottak elé egy hatalmas karácsonyfát, olyan szép! Persze este volt már, sötét, mikor odaértünk. Mindenfelé a karácsonyi fények, díszek…van hangulata!

No de visszatérve a vasárnaphoz, Montmartre, ahol…ahol nem tudom, volt-e valami különleges…annyira nagyon különleges talán nem. Utána viszont elmentünk a Galeries Lafayette-be, ami valami döbbenetes. Óriási, elmondhatatlanul nagy, nagyon szép belülről…kicsit olyan, mint egy színház..egy olyan nagyon szép színház. De olyan színvonal, olyan márkák..olyan luxus…és persze olyan árak! Nincsenek külön a boltok, egyben van minden, sétálsz a Vivienne Westwood cuccok között, és egyszer azon veszed észre magad, hogy már Chanel-költemények vesznek körül. Éppen egy olyan részen voltunk, ahol nem ismertem a márkát, és Lili rábök egy teljesen átlagos fekete szövetkabátra, hogy tippeljem meg az árát. Hát, mondom, mondjunk nagyot, legyen 980 euró. Kicsit tévedtem csak. 4800 körül volt. Annyira nem értem ezeket, persze, vannak nagyon szép dolgok, de alapvetően, a többség nem különbözik egy H&M vagy Promod ruhától, és mégis, százszoros, ezerszeres árak vannak. És azok sincsenek aranyból. És még csak máshogy sem néznek ki sok esetben. Elképesztő, hogy a névért fizetünk ennyit. Fizetünk? Fizetnek.

Szóval egyszer ezt is jó volt megnézni, mert maga a hely szép, de kicsit már sok, meg az a légkör, túl elit…bár most hatalmas tömeg volt, aminek a nagy része nyilván csak bámészkodni jött, mint mi.

Ez után is sétálgattunk még, mindenfelé hatalmas embertömegek hömpölyögtek. Egyszer, amikor a zebrán suhantam át, már eléggé rózsaszín volt a lámpa (pirosnak igazán nem nevezném), szóval sietve suhantam, így véletlenül majdnem nekimentem egy pasinak…nem is csak majdnem. Próbáltuk kikerülni egymást, de ha jobbra vagy balra elmozdulok, akkor másnak megyek neki, annyian voltak, úgyhogy mindegy is volt…ő meg nagy meglepetésében felkiáltott, hogy „oh mon Dieu, quel plaisir!” Tehát „ó, micsoda öröm!”…vagy valami hasonló. Ezek mindig olyan viccesek.:)

Azt hiszem, a hétvége végéhez érünk, és a további csapongásaimat megtartom máskorra, mert már fáradok, ami nem is csoda.

Még zenenbona jön.

Az egyikhez van egy pici sztorim. A konyhában-verandán lenn Camille iPod-járól szokott menni a zene. És találtam egy számot, az előadó Grégoire, a szám címe Toi+Moi. Meghallgattam, ilyen kis laza hangulatos muzsika. Teljesen el voltam olvadva, mert eljátszottam a gondolattal, hogy lehet, hogy apuka írt egy számot anyukának és felénekelte. Aztán rákerestem neten, és nem. Mert van ilyen előadó és csomó száma van. Pedig azért jó volt belegondolni, milyen szép lett volna. De azért ettől még jó ez a zene, úgyhogy ez biztos.

A másik egy karácsonyi szám, ami békét csempész a hétköznapokba. John Lennon: War is over.

És még egy kis hazai: Kispál és a Borz: I like Gemenc.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.