Arra jutottam, hogy a mai blogomat az itteni „családomnak” fogom szentelni. Eddig is tisztában voltam vele, hogy szerencsém van velük, és hogy rendesek velem, de ma valahogy úgy tényleg elgondolkoztam ezen az egészen.

Nem mondom, hogy egyetlen ilyen család van, aki rendes az au-pairrel, mert nem igaz. Lilinek is, Lottinak is szerencséje van, ők is jó helyre kerültek, bár Lotti csak másodszorra.

De igenis sok az, akik kevéssé vagy egyáltalán nem veszik emberszámba azt, aki a gyerekeikkel többet törődik szinte, mint ők maguk, aki nagyon nagyon sokat segít nekik. Néhányan olyan helyen laknak, ami koszos és lelakott, és még sok minden negatívumot fel lehetne sorolni.

És még azok között a jó körülmények között is, amik közt én vagyok, igenis vannak nehéz napok, van amikor az ember a francba kívánja az egészet. Nem is tudom, hogy lehet végigcsinálni, hogy bírják azok, akiknek nem olyan a családja, mint az enyém.

Szinte az összes család azt írja le a beköszönő levélben, amit még otthon, a kiutazásod előtt megkapsz, hogy családtagként leszel kezelve. Hát ezt én csak megmosolyogtam, mielőtt kijöttem. Ezt valami szimbolikus dolognak gondoltam, hogy nem fognak úgy bánni veled, mint egy cseléddel, de na..

Ehhez képest valóban családtagként vagyok kezelve. Persze, nem azt mondom, hogy ugyanúgy bánnak velem, mint a gyerekeikkel, nyilván nem, mégis alkalmazott vagyok. De ezen felül maximálisan odafigyelnek rám, annyira kedvesek. Biztos, hogy sajnos rengetegen vannak a világon, akikkel a saját családja nem törődik annyit, mint ők velem. Most, hogy beteg voltam, Camille mondta, hogy akkor úgy szervezi, hogy tudjak pihenni, rögtön jött, hogy mi fáj, ad gyógyszert, azonnal szóljak, akármi van. Állandóan kérdezi, hogy hogy vagyok, jobb-e már.

Greg is nagyon rendes velem, udvarias, tényleg. Előreenged az ajtóban, meg ilyen apróságok, amik igazából nem nagy dolgok, de szimbolikusan nagyon fontosak, és szerintem ezt nagyon sokan még a saját lányukkal/barátnőjükkel/feleségükkel sem teszik meg. Szóval el vagyok kényeztetve. Na jó, nem, de az alapvető nehézségeken kívül nem kell például ilyenekkel küzdenem, hogy levegőnek néznek, vagy hasonlók.

Ma egyébként délelőtt nagyon szépen esett a hó, az a megmaradós fajta. Úgy örültem neki, hogy nagyon. Akkor még nem tudtam, hogy pár óra múlva klasszul rá fog esi az eső, és mindent elront.

De azért amíg még boldog tudatlanságban éltem eső-ügyben, addig örültem, mert Greg és Pauline elmentek karácsonyfát venni, és a gyerekek feldíszítették, meg az egész házban előkerültek a karácsonyi díszek. Itt így szokás, nem ők az elvetemültek, hogy ilyen korán nekiesnek a fenyőnek.

És sikerült netről előkaparnom a Love actually-t, amit minden karácsony előtt minimum egyszer meg kell néznem. Egyszerűen csak kötelező. Azért még egyszer majd meg kell nézni normálisan is, mert youtube-on 10 perces részletekben, pocsék felbontásban és egy hiányzó résszel nem a legjobb.

Ma a zene mellett videót is közzé fogok tenni, mert ez olyan, hogy muszáj. Ezt elnézve azon gondolkoztam, hogy létezik-e a táncnál kifejezőbb művészet?!

(Egyébként a zenét, amire táncolnak is imádom...)

A zene pedig egy francia szám lesz, első hallásra szerelem. Elhatároztam, hogy keresgélek jó francia zenéket, mert ez nem állapot, hogy alig ismerem az itteni előadókat. És találtam valami toplistás oldalt. És ott találtam Zaz-t. Je veux a szám címe. És nagyon fülbemászó, nem baj, ha az ember nem érti a szöveget, akkor is lehet szeretni.