hétfő

Repülőn. Itt kezdek írni Nektek. Ha kinézek az ablakon, szinte csak a felhőket látom alattunk, először azt hittem, hó, de aztán rájöttem, hogy az nem ilyen habos, és kizárt, hogy Magyarországon ennyi legyen belőle. Néha hézagok vannak a nagy vattapamacsok közt, akkor lelátok, de nem tudom, hol lehetünk. Magyarországon már biztos nem, már 20 perce repülünk. Talán Szlovénia, de akkor hol vannak a hegyek? Lehet, hogy mégis Magyarország…vártam, hátha látom a Balatont, de nem. Még mikor régen Velencébe repültünk, akkor szálltunk el felette, olyan szép volt. Nem baj, most szépek a havas-habos-hófehér (hármas h-alliterció, csak úgy megjegyeznémJ) felhőcskék. És fény van, és itt fenn kék az ég. Ferihigyen olyan köd volt, hogy a repülő szárnyának a végét is alig láttam.

Most mondták be, hogy 36000 láb magasan röpködünk, az nem tudom mennyi, de soknak tűnik, biztos az is.

O-ó, és elkezdünk reggelit kapni, ami nagyon jól fog jönni. Úgyhogy most elköszönök.

És bemondták méterben is: 11000 méter magasan vagyunk. És hogy I wish you a nice flight.

 kedd

A tegnapit a repülőn már nem volt energiám, helyem, időm, lehetőségem, kreativitásom és éberségem folytatni, tehát most következik kalandos megérkezésem története. Nem, egyébként nem volt túl kalandos, szerencsére. Viszont egy nagyon helyes francia házaspár ült mellettem egy pici babával, és néha beszélgettünk, nagyon kedvesek voltak. Apuka már az elején megkérdezte, hogy tervezek-e alvást a repülés alatt, mert akkor kezdjek imádkozni, mert megeshet, hogy a pici nem fog hagyni. Hát, végül nem aludtam semmit, de nem a baba miatt. Viszont tényleg sokszor nyöszörgött, és amikor a szülők már mindent bevetettek, akkor egy kicsit én szórakoztattam. Elég sokáig lekötötte a kulcstartóm, a csilingelő kulcsokkal meg a figurákkal. Annyira tetszett neki, hogy az apuka mondta is, hogy úgy néz ki, az utcán fogok aludni, a gyerek elkobozta a kulcsaimat. De azért én voltam végül az erősebb. Meg hát megunta. J

Végül megérkeztem „haza”, és meglepő módon a fél család itthon volt. Egy pillanatra el is bizonytalanodtam, hogy milyen nap van, mert az otthoni 2 hét alatt szinte sosem tudtam, hogy éppen hét közben vagy hétvégén vagyunk-e…aztán nagy nehezen tudatosítottam, hogy a visszaút az hétfő. És erre megérkezem és Greg, Camille meg Alexis itt vigyorognak rám. Mondták, hogy beteg volt a szünetben az egész család, és a lányok már jól vannak. Hát ma meg Pauline nem ment suliba, mert tegnap tejcsokit evett, meg még valamit, amiben tej volt…és a laktózérzékenységnek ez ugye nem tesz jót…

Egyébként a lányok nagyon édesek voltak, Pauline ahogy meglátott, sikítva ugrott a nyakamba, a pici is nagyon örült, de neki az első mondata az volt, hogy „Képzeld, Kamilla, nagyon sok ajándékot kaptam karácsonyra!” Hát igen, az élet értelmei…J

Marie most nagyon kedves időszakát éli, napjában százszor elmondja, hogy „Je t’aime, t’es jolie.” Tehát: szeretlek, szép vagy. Vannak változatai a dolognak, a szép elé még néha becsusszan hogy „nagyon” vagy hogy „nagyon-nagyon”…néha a nagyon a tizediken, ha nagyon belendül. Nagyon.

A kedves időszak persze nem hisztimentes időszak. Mert olyan nem létezik. Hazafelé sírt is, hogy fázik. Csak azért, mert azt nem mondhatta, hogy éhes, mert előtte voltam pékségben, és kapott a baguette-ből. De kell találni valami okot a hisztire, tél van, praktikus a hidegre fogni. Trükkös gyerek.

Azt hiszem, így évkezdésnek-visszatérésnek ennyi elegendő lesz, legalábbis több most nem fog menni.

Zene azért lesz, persze!

José Gonzalez: Heartbeats

Rise Against: Swing life away

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.