Na hát most kicsit bajban vagyok, mert egyrészt már rég óta nem írtam, legalább is látszólag…másrészt pedig, azt, amit mégis írtam, nem tudom, hogy illesszem bele a mai bejegyzésbe…talán így: ezt írtam péntekenà

„Már tegnap este, sőt, előtte való este is gondoltam, hogy kéne írni…de valahogy, valamiért nem jött össze. Ma délelőtt, tehát most, már semmiképp sem akarom tovább húzni, de egyszerűen nem tudom, mivel tudnám jól elindítani. Amiről most már le is késtem, mert a fentiekkel már el is indítottam. Kreatívnak nem lehet nevezni, de elkezdődött valahogy…legalább ennyi.

Most reggel kinéztem a verandán a kertbe, és olyan félelmetessé vált…úgy tűnik, legalább is, mintha tegnap még lettek volna levelek a fákon, de tegnap előtt még BIZTOS, hogy voltak…és most pedig állnak kopaszon, és biztos fáznak…és olyan elhagyatottak, és barátságtalanok így, meztelenül. Talán tegnap még azért nem tűnt fel, mert a leveleik, amiket elhullattak, a földön voltak, vastag, színes, puha takaróval rejtették el a földet. De Greg tegnap, a legnagyobb szakadó esőben gereblyézte össze őket, és így a föld is lemeztelenedett, a fák után.

Egy-két hete, amikor egyedül voltam itthon hétvégén, felkeltem 11 körül, lebotorkáltam a konyhába, kivételesen megtehettem, hogy pizsamában, kócos hajjal, mindenféle tükörbe nézés nélkül, ami olyan otthonos érzéssel töltött el…és így ültem le reggelizni. A végére hagytam a forró tejeskávém nagy részét, kényelmesen elhelyezkedtem – egyik széken ülök, a másikra felteszem a lábaim – és a kávét kortyolgatva csak néztem, néztem a kertet. Hatalmas, sárgás-vöröses-rozsdás lombkoronák, lassan hulldogáló levelek, még zöld fű, és hatalmas élet. Rengeteg madár fészkel itt a fákon, bokrokon,…”

Tehát mondat közben sikerült abbahagynom, mert észrevettem, hogy azonnal el kell indulnom Marie-ért. Most pedig úgy gondoltam, hogy az az irományom ne vesszen kárba, amit már elkezdtem, viszont nem akartam „meghamisítani”, tehát csak bevágtam ide, pont úgy, ahogy akkor itt hagytam.

És aznap már nem volt időm befejezni, mert az egész nap egy nagy rohanás volt, meg káosz, mert a gyerekek, a vasalás, a készülődés…amíg Marie aludt, egy egész Harry Pottert és egy fél Shrek-et végigvasaltam…nagyon klassz volt. Így nem volt időm semmi másra, és este kapkodtam, hogy időben elindulhassak, mert mentünk végre valahára bulizni. Amióta itt vagyok, ez még nem sikerült, illetve, a szó klasszikus értelmében még nem. Tehát táncolni még nem voltunk, és már nagyon hiányzott. Találtunk egy hajót, oda mentünk, az elején kicsit kalandos volt a dolog, meg a végén is, de maga a buli végül is sikeresnek volt mondható, bár kicsit nehezen indult be, és lázítottuk a népet a DJ ellen, mert pocsék volt a zene. De ő hajthatatlan maradt, és mindenáron ragaszkodott a saját zenéihez, amire egy darabig senki sem táncolt, aztán úgy voltunk vele, hogy úgysem fog változni, ez van, ezt kell szeretni. És egy idő után azt vettük észre, hogy már harmadszorra határozzuk el, hogy akkor most elindulunk haza, és még mindig ott vagyunk…mert mindig jött egy ismerős szám. Így remekül sikerült lekésni az utolsó metrót is, ami nem fél éjfélkor jön, mint otthon, hanem kettőkor. Az éjszakaikkal meg kicsit bajban voltunk, úgyhogy sikerült megismernünk Párizst hajnalban. Attól eltekintve, hogy elmondhatatlanul fájt a lábam, nagyon érdekes volt így látni, járni a várost. Furcsamód nem volt hideg sem, és olyan békés volt minden. Igaz, nagyon a belvárosban voltunk, de semmi félelmetes, szürke sikátor, ijesztő alakok. Nyugodt éjjeli fényekben úszó, csendes Párizs. Jó volt. Bár a végén már nagyon, nagyon fájt a lábam, és még egy kicsit később már nem is éreztem, úgyhogy az utolsó pár száz métert lefutottuk Lilivel a házig. Hajnali fél négykor, több órányi tánc után, az szemerkélésnek induló esőben futunk haza, és énekelünk. Ez nagyon elvetemült, nagyon „weird” és nagyon jó. Szóval, emlékezetes volt az első bulizós éjszakánk.

A héten ami még nagyon jó volt, az a szerdai első látogatás a Magyar Intézetben. Könyvtár, magyar könyvek, magyar emberek, jó volt. Kivettem a Pokolbéli víg napjaimat, Faludytól. Nagyon tetszik, érdekes, és jó a stílusa. És magyarul van, olyan jó…hát,ilyen apróságoknak is tudok örülni.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.