Kint szakad az eső, kopog hangosan a háztetőn, szürke, csúnya november az, ami ideért Párizsba…nem szeretem a novembert.

Általános kérdés, hogy ki melyik évszakot szereti legjobban. Ha muszáj választani, a nyarat választom, de alapvetően nem szeretek egyet kiemelni…miért ne szerethetném mindet egyformán? Mindegyiknek megvan a maga szépsége, mindet várom valami miatt. Arra a kérdésre, hogy melyik hónapot szeretem a legjobban, szintén nem tudnék válaszolni, bár talán augusztus és december között hezitálnék…de itt sem kell választani, mindig történik valami jó…még novemberben is, pedig ha valaki azt kérdezné, hogy melyik hónapot szeretem a legkevésbé, gondolkodás nélkül vágnám rá: a novembert. Ilyenkor egyre kevésbé érvényesül az ősz szépsége, korán sötétedik, szürkeség van, nyomasztó és félelmetes, ködös, párás, szötyögős az idő. Alig várom, hogy vége legyen, és elkezdődjön a tél, amit több okból is nagyon várok: legeslegelső, mindent elsöprő és felülíró indok: hogy hazamehetek. Nagyon, nagyon várom már, az otthont, a szobámat, Budapestet, a karácsonyi vásárt a Vörösmarty téren, és végül, de nem utolsó sorban, hanem legfontosabbként: Titeket, akik hiányoztok, és akiket szeretek.

Mindennek ellenére, a sok eső, ború, szürkeség ellenére még novemberben is történhetnek olyan dolgok, amiket jó megélni, és amikre később jó lesz majd emlékezni. Igaz, ahogy a hónap kezdődött, azt legszívesebben elfelejteném, kitörölném, meg nem történtnek tettetném, ha lehetne. De nem lehet, és remélem, most már vége ennek a nehezebb időszaknak, és visszarázódhatok a megszokott ritmusba, visszatér a megszokott néha fáradt, de jó hangulat, a mindennapok apró örömei.

A csütörtök és a péntek nagyon hosszú volt, és nagyon fárasztó, emellett hatalmas őskáosz, amiben nekem kellett (volna) megtalálni és helyrerázni a rendszert. Péntek végére azért visszataláltam magamhoz. És jó volt újra találkozni…

Pénteken Marie kicsit lefárasztott, alapból is, de volt egy külön száma, just for me, ami akkor minden volt, csak nem vicces, de így utólag csak nevetni tudok rajta. Délután olyan 5 felé leülhettek tévét nézni, gy gondoltam, lesz egy kis nyugi…pontosabban lesz időm vasalni. Elindultam fel az emeletre, de közben hallom, hogy Marie jön ki a nappaliból…mert a mese, amit Pauline elkezdett nézni, félelmetes. „Ca fait peur!”-mondja ilyenkor mindig. Úgyhogy a verandán kezdett el játszani, én ezt nevezem „télikertes résznek”, az „üvegkalitka”, ahol nappal olyan jó világos van, jön be a fény, és mintha a kertben állnál, mindent látsz. Még nem értem fel az emeletre, mire hallok egy sikítást. Megállok a mozdulatban, megfordulok, megyek a verandára. Marie kiabál, hogy „je faisait pipi dans la culotte”, tehát bepisilt. Mérhetetlenül örültem neki, az egyetlen szerencse a szerencsétlenségben az volt, hogy a konyha és a veranda közötti részen állt, ahol még pont nincs szőnyeg. Annak még külön örültem volna, ha a szőnyegre pisil…odamegyek, kérdezem, hogy na hát, ez hogy történhetett, hogy bepisiltél? Mire hatalmas bociszemekkel rám néz, és elkezdi magyarázni, hogy még gyorsan pisilés előtt, bele akarta rakni a lovacska hajába a csatot (van egy hintalovacskájuk…), de nem sikerült kibírnia wc-ig, és bepisilt. Remek. Az egész gyerek, a ruhái, a cipője, a járólap alatta, a lószerszámok, minden elázott. Na jó, akkor mondtam, hogy a cipőjét levesszük, és spuri a fürdőszobába. Kérdezi, hogy ide, a wc-be? Mondom nem, a fürdőszobába, megfürdünk. Ő meg elkezdte, hogy de neeeeem, ő még visszamegy tévét nézni…hohóó, nem mész te sehova, azonnal a fürdőszobába! Ott azt hiszem kezdte látni, hogy nincs más választása, mert már kicsit tényleg kezdett elfogyni a türelmem…úgyhogy végigcaplatott a konyhán és a folyosón, a harisnyája talpa is persze tocsogott, és az egész folyosó tele lett pisi-lábnyomokkal…természetesen aznap reggel volt a takarítónő, úgyhogy nagyon jó kör volt ez is…de ezen már elkezdtem nevetni, annyira vicces volt. Minden ruha a mosógépbe, gyerek a kádba, aztán mikor ennek a procedúrának vége, akkor kezdhettem felmosni az egészet. Ott még persze egyszer majdnem átgázolt a tócsán, amit ott hagyott…hát, nem egyszerű az élet!:)

Egyébként ezen a héten ezen kívül már egyszer sikerült takarítónőset játszanom, mert kijöttem a konyhába, hogy igyak egy pohár narancslevet. Kiveszem a hűtőből, fordulok egyet, közben akarom felrázni az üveget…nem csak rázom, hanem fejjel lefelé fordítom és vissza…fejjel le és vissza…illetve, már az első visszáig sem jutottam el, mert…nyilván mondanom sem kell, hogy valamelyik drága gyermek úgy rakta vissza a hűtőbe, hogy csak úgy finoman ráhelyezte a kupakot, de rátekerni már nem sikerült…szétfröcsögött a konyhában úgy fél liter narancslé, úszott az egész…szóval akkor is volt egy konyhafelmosós köröm. Nagyon rutinos leszek egy idő után ebben is.

Tegnap Lilivel fel akartuk fedezni az itteni „tizenhétkert”, hogy stílszerűek legyünk, otthon is a tizenhetedikben lakunk, megnézzük, Párizsban hogy néz ez ki. Nem sikerült, mert olyan eső volt, hogy abban senkinek sincs kedve sétálgatni, főleg ketten egy esernyő alatt. Szóval ismét a Quartier Latin-be lyukadtunk ki, a kedvenc helyünkre ültünk be, a palacsintázóba…azt beszéltük, hogy a bácsi lassan már adhatna valami kedvezményt nekünk, mert annyit járunk oda, és most már biztos emlékszik ránk…aztán kiderült, hogy talán mégsem, mert a múltkor is megkérdezte már, hogy milyen nyelven beszélünk, és most is. De nem baj, rajta vagyunk az ügyön, 10 hónap nem telhet el úgy, hogy ne jegyezzen meg minket, és ne kapjunk törzsvásárlói kedvezményt!!:)

Ezek után találkoztunk egy magyar au-pair lánnyal, akivel eddig még sosem, és már régóta próbáltunk összehozni valami találkát, de csak mostanra sikerült. Az elején kicsit fura volt, hogy itt ismerkedünk meg más magyarral, olyan hihetetlennek tűnt az egész, de nagyon jól sikerült végül, nagyon jót beszélgettünk, és annyit nevettünk…klassz este volt.

 

Mostanában egyre többször önt el az a bizonyos „karácsony-fíling”, amit annyira szeretek. Persze, megint főként az illatoknak köszönhető ez, mindig van itthon narancs és mandarin (olyan szép a mandarin franciául: clémentine…bár most megnéztem a szótárban, és elvileg a mandarine-t is használják…de én mindenhol a másik szót látom kiírva, a családtól is azt hallom) és ahogy azt elkezdjük pucolni, az egész konyha megtelik ezzel a finom illattal, és ez annyira kötődik a karácsonyhoz…nagyon jó! Igazából arra jöttem rá, hogy a telet, mint évszakot a december teszi különlegessé, de ennek a varázsa kitart február végéig…bár igaz, hogy január az új év kezdete, ebben is van valami, február meg…hideg, hó, lassan tavasz jön, farsang…á, a tél jó! De a december annyira szépen zárja az évet, ott a Mikulás a gyerekeknek, a karácsony mindenkinek, ami igazán különleges, hacsak nem rontjuk el, aztán téli szünet, pihenés, sok finom étel, nekem a névnapom karácsony és szilveszter között van, ami még egy plusz dolog, bár annyira nem fontos…és végül a szilveszter, ami összeköti a múltat a jövővel, igazi fordulópont, egy olyan éjszaka, amikor a világon szinte senki sem alszik. És meghatározó, különlegesnek kell lennie, és nagyon jól sikerültnek, mert az elmúlt évet szépen kell búcsúztatni, az elkövetkezőt pedig a lehető legjobban kell indítani. Már ha sikerül…

És ott vannak a téli sportok. Szánkózás, korcsolyázni menni a Naplás - tóra, vagy a Műjégre, hóembert építeni (ami kevésbé sport), vagy hógolyózni. Az milyen jó! Bár nagyon tud fájni, ha eltalálnak, és nagyon idegesítő tud lenni, hogyha te sosem találsz el senkit. Én ez vagyok, és sosem értem, hogy lehetek ebben ennyire ügyetlen…mondjuk ki: béna. Egyszerűen képtelen vagyok jól eldobni egy hógolyót, azt sem találom el, aki egy méterre van tőlem…de azért jól ki lehet fáradni a menekülésben, és sokat nevetni…és a végén hóangyalkát csinálni.

És ott a síelés is, amit nem rég tanultam meg…bár még bőven van mit tanulnom, de nagyon rákaptam, és hiányozni fog ezen a télen. De remélem, a következőből már nem fog kimaradni! Nem olyan rég elkezdtem írni egy listát, csak végiggondoltam, hogy milyen apró dolgok történhetnek a hétköznapokban, amikért érdemes élni, amik megmosolyogtatnak. Sablonosan, de találóan fogalmazva: hogy mik az élet apró örömei. És eszembe jutott a síelés, és csak most tudtam megfogalmazni, hogy mitől olyan különleges. Ettől pedig, hogy megfogalmaztam, csak még jobban elkezdett hiányozni. Szinte csak pozitívumai vannak. Egészséges, mert mozogsz, és naphosszat a friss levegőn vagy, pedig tél van, és hideg, de ebből mit sem érzel. Szikrázó napsütés vagy hulldogáló hó, mindkettőben lehet síelni, a táj, ami körülvesz, pedig semmihez sem fogható. Hatalmas hó, magas fenyők, hegycsúcsok, völgyek. Tényleg gyönyörű. És a fák között kanyargó pályák, ahol egy idő után szinte figyelni sem kell, csak siklasz jobbra-balra, és ha nincsen túl nagy tömeg, egyedül vagy, haladsz, pedig meg sem mozdulsz, és énekelhetsz, és gondolkodhatsz, csodálhatod mindazt, ami körülötted van. Hallod a csendet magad körül. Aztán a nagyobb lejtőkön a sebesség, a lendület, és az akis plusz feszültség, ami nálam abból adódott, hogy sosem lehettem benne biztos, hogy ha kell, meg tudok állni…mint mondtam, nem volt túl biztos még a tudásom. De egyre jobban belejöttem, és akkora szabadságérzés…olyan…”tiéd-a-világ-érzés”. És még van hova fejlődnöm, és még ott vannak a nehezebb pályák, amik még hoznak újat az egészbe, ebbe, ami már így is annyira, annyira jó!

Zene most egy van, ami tuti, nagyon nagyon jó, napok óta csak ezt hallgatom, egy feldolgozás: Kiscsillag: Várj, míg felkel majd a nap…Demjén eredetileg, de azért ezt csak ismeri mindenki!

Illetve, eszembe jutott még egy másik szám is, ami megtetszett: Vanessa Paradis: Be my baby