Ezen a hétvégén teljesen egyedül voltam, a ház üres volt, mert a család vidéken van, Lilinél meg itt van Dani, úgyhogy az a lehetőség is kiesett, hogy kiköltözzön hozzám a hétvégére. Laetitia is otthon van most a szünetben, Hollandiában, úgyhogy még volt egy-két lehetőség, hogy kivel járkáljak, de az sem jött végül össze. Az ellen pedig, hogy egész nap üljek egyedül az üres házban, kismillió indokot tudok felhozni, úgyhogy a kései ébredés után kényelmesen megreggeliztem, összeszedtem magam, és nekivágtam Párizsnak. Igazából régóta terveztem egy ilyen „barangoljunk egyedül és céltalanul Párizs utcáin és fedezzük fel az eldugott kincseket, amit a francia főváros rejteget” című császkálást, tehát épp itt volt az ideje, hogy nekivágjak. Igaz, ehhez kell egy bizonyos hangulat, ami nélkül nem lesz élvezhető az effajta városnézés, mert alapvetően az ember minden ilyesmit valaki mással, vagy csoportosan csinál. Ha van rá lehetősége. Meg „csordástul” minden viccesebb. Én is így gondolom, és valóban, jó másokkal járkálni, nem csak azt venni észre, amit én látok meg, hanem a többiek szemével is meglátni dolgokat. Nevetni, megbeszélni a látottakat, közös fotókat készíteni, és minden egyéb. Viszont néha nagyon jó egyedül lenni. És arra menni, amerre a lábad visz, ott és annyit állni meg bámészkodni, amennyit te akarsz, abba a kisutcába bekanyarodni, ami valamiért megigéz téged, és nem kényszerűen a többiek után menni, akik megláttak egy szökőkutat egy zsúfolt téren. De mint mondtam, ehhez kell egyfajta hangulat. Szerencsére nekem ma pontosan ez a hangulatom volt, úgyhogy azt kell, hogy mondjam, hogy nagyon, nagyon jól sikerült a mai napom.

Valamivel egy óra előtt indultam el itthonról, meg sem néztem, hogy mikor jön RER, és mikor SNCF vonat, az egész napot úgy terveztem, hogy nem tervezek meg benne semmit, tehát ami jön, arra szállok fel, aztán majd jutok valahova. Végül RER jött, és ha már így alakult, akkor gondoltam, egyes metróra átszállva Bastille-nál fogok leszállni, azon a környéken még úgysem jártam. Itt a Szajna parton valami kirakodóvásár-féleség volt, inkább nevezzük művész-vagy kézműves vásárnak, az kicsit színvonalasabban hangzik. Mert ez az volt. Többnyire festmények, képek voltak, de néhányan ékszerekkel jöttek, szobrokkal…nagyon, nagyon jól néztek ki, ha megtehettem volna sem tudtam volna csak egyet választani a szobám falára. Utána át a Szajna feletti hídon, és belebotlottam a Jardin des Plantes-ba, amit füvészkertnek fordítanék. Egy újabb párizsi park, hatalmas, rendezett. Nagyot mosolyogtam, amikor az első növények között megláttam egy olyan…háát, nevezzük fafajtának, ilyen tuja-szerűség…na jó, megint biosz, nem erőlködöm…a lényeg az, hogy kevés helyen látni ilyet, de nálunk anno Szegeden az ovi udvarán ilyen fák voltak, és mindig szedtük róla a piros bogyókat és azokból „főztünk” meg hasonlók…mókás volt. No, mindegy, ez csak ilyen kis epizód volt, de szép emlék(ek).

Annyira jó volt a parkban mászkálni. Egész nap végigkísért az a hangulat, hogy megyek, mindent megnézek, mindenre rácsodálkozom, bugyután vigyorgok minden szépre, ami szembejön, vagy aminek én jövök szembe, közben gondolkodom, andalgok egyedül, mint egy fél szerelmespár…és tényleg.

A füvészkert után elindultam egy irányba, ami épp csak úgy jött, de az a rész nem volt túl szép, konkrétan semmi nem volt ott, csak csúnya nagy épületek, úgyhogy megörültem, amikor megláttam, hogy ott metró is jár, gondoltam, akármelyik vonal is legyen, én felszállok, aztán majd találomra valahol leszállok (tisztára mint egy repülő…),hátha rálelek valami újabb izgalmas környékre. A metró történetesen a hatos vonal volt, amit sokat használok nagyon, csak ennyire a végéig nem szoktam utazni vele…szóval mentem néhány megállót, gondosan ügyelve ara, hogyne menjek el a jól ismert részekig, kicsit korábban szálljak le. Leszállok, sétálok egy egészen picit, és belebotlok a Jardin de Luxembourgba…kezdem azt hinni,hogy ez mindenhol ott van. Állandóan ebbe botlok bele, amikor azt hiszem, Párizsnak egy egész másik részén vagyok, egyszer csak ott terem. Félelmetes. És hatalmas, tekintve, hogy bementem, és percekig sétáltam, mialatt meg voltam győződve, hogy EZ a Jardin du Luxembourg nem AZ a Jardin du Luxembourg, mert én ABBAN már sokszor jártam, és ilyen dolgokat még nem láttam. Egy idő után persze rájöttem, hogy az eddig is óriásinak gondolt kert még sokkal nagyobb, Magyarországon tuti, hogy vannak olyan falvak, amiket el lehetne rejteni az itteni Luxemburg kertben…tehát, egy szó, mint száz, ebben a részben még nem jártam, de nagyon tetszett. Óriási játszótér van itt, teniszpályák, pétanque-hoz elkerített rész, meg még valami játék, amit nem ismerek…meg sok asztal van kitéve, amikre sakktábla van felfestve, és ott ülnek a bácsik és nyomják a partikat…nagyon nagy hangulata van. Körös-körül pedig az őszi színekben pompázó fák, a talpad alatt avarcsörgés…a ritkuló lombkoronák közt beszűrődő napfény…szép őszi nap volt ez!

A parkot magam mögött hagyva, egy általam eddig nem használt kijáraton jöttem ki, és szinte azonnal szemet szúrt egy ide-oda libbenő magyar zászló. Pontosabban a színei, elsőre csak a piros-fehér-zöldön akadt meg a szemem, aztán gyorsan kielemeztem, hogy a csíkok vízszintesen, vagy függőlegesen vannak-e, és hogy a piros-fehér-zöld véletlenül nem-e  zöld-fehér-piros. De nem. Így történt tehát, hogy rábukkantam a párizsi Magyar Intézetre. Olyan jó érzés volt! A bejáratnál pedig egy szobor volt, ami valahonnan nekem nagyon ismerősnek tűnt. Pillanatnyi gondolkodás után rájöttem, hogy ez egy szegedi szobor másolata. Egy nő ül egy padon, hatalmas kalapban, könyökével a térdeire támaszkodik. A padon mellette van egy üres hely. Hívogat, hogy mellé ülj egy fényképre. Mellé is ültem volna, de nem volt, aki lefotózzon – ez az egyik hátránya az egyedüli városnézésnek…feltéve, ha az ember szereti, ha fotózzák.

Ez után a kis örömteli felfedezés után nem sokkal a Saint Sulpice-re akadtam, és ezen a környéken egy forgalmas sugárúttól megijedve gyorsan bevonultam a kisutcákba…amiknek ismét nagyon jó hangulata volt, boltokkal, hívogató kis vendéglőkkel..mmm. A Boulevard Saint Germain túlontúl ismerős volt, el akartam kerülni ma az iylen helyeket, de ahogy tovább haladtam, kilyukadtam a híres-hírhedt Rue de Buci-ban (kiejtése szigorúan fonetikusan:B-U-C-I…mi mindig így emlegetjük), szóvalmegérkeztem a Latin Negyedbe,ahonnan akármelyik irányba is indulok el, sokat kell mennem, hogy ismeretlen utcákra akadja. Nagyon sokat járunk ugyanis erre, talán ez a kedvenc környékem Párizsban. Így hát már fáradtam is, sötétedett is, és innen rutinból, csukott szemmel is hazatalálok, úgyhogy a négyes metró felé vettem utamat, Les Halles-ig 3 megálló, aztán RER A, Maisons-Laffitte. Itt még futottam egy kört, hogy vegyek kenyeret, a harmadik pékség volt csak nyitva, de végül sikerrel jártam. Itthon vacsi, és egy kis sütögetés…kipróbáltam a receptet, amit Lili adott, pofon egyszerű és finom. És gyors. És most itt csücsül mellettem egy nagy tányéron, és rohamosan fogy.:)

És most késő van, nagyon késő, így a szombatra és a péntekre már nincsen energiám, de a legközelebbi bejegyzésben majd visszatérek egy cseppet azokra a napokra is, elmondom, ami nagyon fontos. Az ÉN életem azon részei, amik nélkül TI nem élhettek…de ez már csak így van…:)

Péntek: Grease: Greased lightning…most az utóbbi napokban nagyon rákattantam a Grease-zenékre, aztán majd egyszer csak-csak bulizunk rájuk egy jót…!

Szombatra…mivel szombaton Lilivel és Danival találkoztam egy kicsit, és ez az ő hétvégéjük volt, nekik küldök egy számot, amit egyébként is szeretek, de azt hiszem, ők is…Michel Delpech: Pour un flirt avec toi

Atomszuperkirály a hangminőség és a videó is lenyűgöző hozzá...:D

Mára a hosszas gyalogolásomnak emléket állítva…no meg a szalagavatós osztályvideónknak is: I would walk 500 miles, Proclaimers