Kedves Naplóm!

(látjátok, elsütöttem:))

A tegnapi nappal kezdek, mert jó volt, és egész sok dolog történt.

[vasárnap]

A nap indítása már kapásból vicces volt, bár közben nem nevettem rajta. Sok ilyen dolog van az életben, amin amikor történik, a legkisebb mértékben sincs kedvünk nevetni, de idővel egyre inkább. Ilyen volt az is, amikor felköltöztünk Pestre, és kb. az első napon kizártuk magunkat a lakásból. Azért ez a királyi többes nem helytálló, de így hagyom, mert nem akarom leleplezni szegény Bogit.:)

No de a mai napra visszatérve…tehát a tegnapira. Nem akartam sokáig aludni, de azért nem tartottam volna luxusnak, ha vasárnap délelőtt úgy tízkor kelek. Az még egész emberi időpont. Természetesen nem jött össze, mert Alexis kilenckor bevágta magát a zuhany alá. És ez már alapból elég arra, hogy felébredjek, de tudni kell róla, hogy szinte MINDIG énekel a zuhany alatt. BORZALMAS!!!!:D Szinte mindig, tehát van kivétel. De ez a vasárnap reggel nem az volt, úgyhogy valami klassz partiszámot kezdett el dudorászni…úgyhogy kilenctől tízig ezt hallgattam, illetve, mikor befejezte a tusolást, akkor megkezdődött az ordibálás. Szeretem, amikor az egyik a földszinten a konyhában van, a másik 2 emelettel feljebb, és üvöltöznek egymásnak, hogy hova raktad ezt meg azt, a másik meg nyilván nem hallja, és egyre hangosabban üvölt vissza a kérdezőnek, hogy „Quoi?”. Ez ugye így leírva szép és kedves, mert franciául van és sok benne a magánhangzó, szóval biztos nem lehet olyan durva. Megpróbálom érzékeltetni, hogy ez élőben hogy néz ki: ”KOÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ??????????????????????????????????????????????????????????????????????????????????”. És minél hangosabb, annál több az „á” betű meg a kérdőjel.:) Szóval nem az a kedves, ébredezést elősegítő halk muzsikaszó.

Aztán szerencsére elmentek misére, úgyhogy összeszedtem magam, lementem reggelizni (CSEND VOLT!!!) és utána még alakítgattam picit a kiselőadásomon, és indultam, mert egykor találkoztam egy volt csoporttársammal a nyelvsuliból. Egy orosz lány, nagyon helyes. Karácsonyi vásárban voltunk. Hát őszintén szólva elbujdoshat szégyenében a Vörösmarty tér mögött. Na jó, azért azt nem modnom, hogy nincsenek jó dolgok, mert de, vannak. De sok a bóvli is, fröccsöntött mikulások, kínai giccsek, mindent reszelő reszelőkészlet…ami egyáltalán nem hiányzik innen.

Ez után elmentem a Latin negyedbe, ott találkoztunk Lilivel, meg akartam venni a réges-rég áhított cipőmet, de persze nem jött össze, mert vasárnap zárva. De legalább megebédeltünk. Utána vissza a Défense-ba, mert Lottival ott találkoztunk. Még egyszer bevetettük magunkat a vásárba. Igazából amit első nekifutásra kinéztem, hogy ajándékként megveszek, mindről kiderült második nekifutásra, hogy nem lesz jó, úgyhogy végül nem vettem semmi maradandót. Nem maradandót azért de…a karácsonyi vásár nem karácsonyi vásár forraltbor nélkül! Úgyhogy vettünk, és nagyon finom volt. Félelmetesen megközelítette azt, amit otthon lehet kapni a Vörösmartyn, de azért a hazai az hazai…:) De finom volt ez is, meg vettünk négercsókot, volt mindenféle ízben. Utána már semmilyen kajára nem bírtam ránézni sem…de azért jól esett. Meg sokat nevettünk, úgyhogy jó volt. És tényleg elkezdtek felderengeni a karácsonyi emlékek, az otthoni illatok, a karácsonyfáink, amiket mindig annyira szépen díszítünk fel, biztos vagyok benne, hogy nekünk van a legszebb karácsonyfánk, mindig. Kivétel nincs. Szóval sok szép kép eszembe jutott, és miért is ne…elvégre, Advent első vasárnapja volt.

[hétfő]

A mai nap kezdése is sajátos volt. Valahogy nem sikerült túl sokat aludnom, úgyhogy teljesen magamon kívül ébredtem, azt sem tudtam, hol vagyok, kavarogtak a gondolataim. És az a fura csend, ami körülvett, és mégis, fura zajok…és minden olyan valószerűtlen volt. Behúzott függönyökkel alszom, szinte vak sötétben, úgyhogy az első öngyilkos lépésem a „koránkelős” reggeleken az ágytól a villanykapcsolóig tart. Ha erős fény van, hirtelen felébredek. Vagy valami egészen hasonló. Ténferegtem egy pár lépést a szobámban, de még mindig volt az a fura érzés, amit nem tudtam megmagyarázni. Gondoltam, elhúzom a függönyöket, kicsit beengedem a külvilágot. Nagy lendülettel szétröppentettem a függönyöket, és láss csodát…minden fehér!:) Nem számítottam hóra, bár a függönyt elhúzó mozdulat közben egy százezred másodpercre ez is átsuhant az agyamon, de elhessegettem. Camille vasárnap este azt mondta, kedden lesz hó. De nem, már most, hétfő hajnalban esett. Olyan jó érzés fogott el, megint jöttek a karácsonyi képek. Az első hó idén, tényleg. Az a pár hópehely, ami a múlt héten hullott, és mire földet ért, elolvadt, még nem volt az igazi. Az első, ami megmarad, az az igazi. Feltérdeltem az ágyra, és vigyorogva bambultam ki. Meg gyorsan elkattintottam egy fényképet, bár a sötétre való tekintettel körülbelül olyan színvonalú kép lett, hogy ha én lerajzolom, amit látok, az is jobb. De eszmei értéke van!

Utána a nyelvsuliba mentem, nagyon izgalmas volt a dolog, ma én tartottam a kiselőadást. Odafelé a vonaton végig olvasgattam a vázlatomat, annyira úgy éreztem magam, mint egy éve. Vagy kettő, vagy három. Vagy hat. Vagy tizenkettő. Szóval, amikor még suliba jártam. Mellettem valami kettyós pasi ült, annyira idegesített. Eleve is, a világ egyik legnagyobb pofátlanságának tartom, ha a buszon vagy bárhol, valami tömegközlekedési eszközön (ejj, de szakszerű…) olvas az ember, vagy SMSt ír, vagy bármilyen olyan dolgot folytat, ami rá tartozik és a saját dolga, más meg elkezd beleolvasni…na és ő ezt csinálta, úgyhogy utána megdöntöttem a füzetem, hogy ne lássa, mert nagyon zavart, és akkor visszakapta a fejét…aztán mikor a másik irányba néztem, mint ahol ő üt, lassan, mintha ott sem lenne, mint egy robot, elkezdett felém fordulni, a szemei már ilyen kocsányon lógtak, hogy elolvashassa, mi van a kezemben. Én meg ahogy megmozdultam, visszarántotta a fejét, mintha mi sem történt volna, és valami iszonyú érdekeset kezdett el tanulmányozni a másik irányban. És ezt játszottuk egész úton. Olyan mérhetetlenül idegesített, hogy legszívesebben leütöttem volna. Nem igazából sokkal jobb lett volna, ha megkérdezem, hogy szemüveget is kér-e az olvasáshoz…?

Erről jut eszembe…egy otthoni sztori. Még mikor jártam röpizni, kettes villamoson ülök, éppen edzésre tartottam. Velem szemben valaki újságot olvasott. Mögötte állóhely volt, oda beállt egy pasi. Pár másodperc múlva feltűnt neki, hogy egyhelyben ácsorgás helyett sokkal jobb móka is akad, olvassuk más újságát! És egyre közelebb hajolt, hogy jobban lássa, és elkezdte olvasni…ott hunyorgott, úgyhogy fogta, elővette a szemüvegét, felvette, és új lendülettel vetette bele magát a másik ember újságába, aki ebből mit sem vett észre. Annyira kellett már röhögnöm, közben meg legszívesebben szóltam volna az újságos embernek, hogy tud-e róla, hogy nem csak ő olvassa a saját újságját. Katasztrófa.

Na, most már lassan tényleg megérkezem a suliba. És előadom a kiselőadásomat. És igazából azt hittem, hogy rövid lett, meg hogy nem volt elég hosszú. Na, most sikerült egy jó nagy hülyeséget leírnom, de most már itt hagyom, mert vicces. Tehát a mellett, hogy nem hosszú, de legalább rövid volt (illetve, hogy azt hittem), nem is éreztem olyan jónak, mint amilyet előre elképzeltem. Ehhez képest nagyon meg lettem dicsérve, sőt azt mondta a tanár, amit eddig még sosem hallottam tőle, hogy egy nagyon jó kiselőadás volt. Hihetetlen.

[kedd]

Amióta nyelvsuliba járok, határozottan ez volt a legjobb kedd délelőttöm. A korai kelés megint megviselt, de megérte, és az RERen történő ébredezés utáni meleg tejeskávé és friss péksüti, Lottival beszélgetés közben elfogyasztva nagyon jól esett. A mai óra csak előadás, szóval mondtam neki, hogy besurranhat velem, úgysem tűnik fel senkinek, és úgysem zavar senkit. És előtte meg beültünk a Trocadéro-n megreggelizni. Minden reggel látom a franciákat, újságot lapozgatva, kávét szürcsölgetve ülnek a kávézókban. Annyira jó, életérzés, meg hangulat. Meg nagyon drága is, de most mindketten megengedhettünk magunknak, mert megérdemeljük!

Utána meg a környéken kóvályogtunk egy kicsit, beszélgettünk, nevetgéltünk és élveztük a hideget. Ez furán hathat, de most úgy…jó volt.

Amikor hazaértem, megállapítottam, hogy ma igazi síelős idő van: hó, napsütés, hideg. Annyira jó lenne síelni menni! Annyira.

Most az előbb lapozgattam egy kicsit a Radnóti-kötetemet, amit még anyáék hoztak ki, mikor itt voltak. Benne van még egy jegyzetem,a mit tavaly csináltam, mikor emelten Radnótit vettük. Meg a képeslapok, rajtuk idézetek, amiket a Radnóti kiállításról hoztam el, amikor a Petőfi Irodalmi Múzeumban voltunk. De rég is voltak ezek…vagy nem is annyira régen? Mindenesetre úgy tűnik…

A tegnapi borítékomban egy Coelho idézet volt, a feltétlen szeretetről. Olyan szép volt az egész, de olyan naiv. Nagyon kevés olyan ember van a világon, aki tényleg megérdemli.

A maiban pedig egy olyan, amit szerintem Ancsa direkt erre a napra választott. Valahogy annyira jól jött ez ki ma. Vagy csak jól húzok.

„Csak ma megpróbálok csak a mai napnak élni, nem akarom életem minden gondját egyszerre megoldani. Tizenkét órán keresztül képes vagyok megtenni olyan dolgokat, amelyeket egy életen át képtelen lennék.”

Elgondolkoztam, hogy vajon mi(k) az(ok) a dolgok. És milyen sok van! Az ilyen nagy dolgokba mindig félelmetes belegondolni. Úgyhogy a gondolat szintjén meg is rekedt a dolog.

A nyelvsuliból hazafelé jövet az RERen az egyik megállónál bemondták, hogy nem közlekedik tovább, szálljunk le, a szemközti peronon mindjárt jön egy következő. Tényleg szinte azonnal jött, de mivel pont ott volt mellettem az újságárus, és eszembe jutott, hogy decemberi újságot még nem vettem, gyorsan belibbentem, és vettem egy Cosmo-t. Már egy csomó ideje nézelődök 2011-es naptár után, mert nem bírom, ha nincsen valamim, ahova fel tudom írni a dolgokat. Egy kisokos. Ahogy a volt angoltanárnőm mondta: „Akinek nincs esze, legyen notesze!” Na, nekem ezért kell. :) És most szerencsém volt, mert a Cosmohoz adtak egyet, úgyhogy olcsón megúsztam, és megkíméltem magam attól, hogy ott álljak egy hatvankettedik boltban, és fél óráig hezitáljak, mert nem tudok választani a szebbnél szebb naptárak közül. Úgyhogy most ez lett. Kicsi, praktikus, és francia.

Imádok új naptárat kézbe venni. Valahogy olyan izgalmas. Szimbolikusan a következő egy éved tartod a kezedben, lapozgatod, kinyitod itt-ott, eszedbe jutnak a dátumokról múltbéli események, és elgondolkodsz, vajon a jövő évben ezen és ezen a napon mi fog történni? Nagyon furcsa kinyitni mához egy évre. Belegondolni, hogy amikor valóban ahhoz a naphoz fogsz érni, akkor a mai nap régi múlt lesz, és vajon eszedbe fog-e jutni, hogy mi történt ezen a napon. Fura dolog ez az idő. Meg a jövő. Ez a sok titok.

Péterfy Bori: Ópium

Péterfy Bori és Lovasi András: Délelőttök a kádba'

Death Cab for Cutie: Someday you will be loved