Én már semmit nem akarok elkiabálni, de lehet, hogy Párizsba megérkezett a tavasz?? Persze, tudom, írtam én február közepén arról, hogy egy pólóban napoztam a kertben…de az csak valami múló rosszullét lehetett, nem is gondolhattam komolyan, hogy februárban már elkezdődik…de most, március közepe felé haladva…miért is ne?:)

Ragyogó napsütésre ébredtem ma, de ez már egy hete így van. Süt a nap, viszont nagyon hideg van, úgyhogy nem hagytam magam becsapni, felöltöztem, pulcsi, kabát, minden…hát, már odafelé is melegem volt, de visszafelé már a kabátot a kezemben hoztam. Egy póló+kardigán páros elég volt ahhoz, hogy ne fázzak. És a kávézókban ma már nem benn, hanem az utcai asztaloknál ültek az emberek, annyival nyüzsgőbb így minden…bár maradna így!

A gyerekek iskolájában ma van farsang, aminek köszönhetően az ebédszünetben, ahogy hoztam haza őket, kalózok, tündérek, királylányok, indiánok, és hasonló fura szerzetek közt lavíroztam…olyan vicces volt, minden gyerek így ment ma reggel iskolába, és a jelmezben is ment haza ebédelni. Az „én lányaim” is beöltöztek, persze, Marie felvette a fordos-bordos piros-fekete táncos ruháját, Pauline meg piros ruhában és hosszú, piros bársonypalástban „princesse russe” volt.

Már épp fordultunk volna be az utcánkba, mikor szembejött egy pasi, totál úgy volt felöltözve, mint egy cowboy. Annyira kellett nevetnem, mert eszembe jutott, hogy lazán elvegyül a jelmezes gyerekek között...csak az a vicces, hogy ő valószínűleg máskor is így néz ki…

No, zárom soraim, megyek tornázni, meg ruhákat pakolni, meg…meg ilyesmi.

Csókoltatok mindenkit, szép napot, és remélem, nemsoká otthonra is odaér a tavasz, nem akarom, hogy megfagyjatok!

Rihanna: Only girl

https://www.youtube.com/watch?v=pa14VNsdSYM&NR=1&feature=fvwp

 Furcsa, de még sosem láttam ennyi repülőt ilyen közel szállni, mint ma.

Persze, a reptéren igen, de az más. Innen az utcánkból, a házból, a szobámból.

Már a reggel is úgy indult, hogy kinéztem az ablakon, és a láttam a felkelő nap fényeit, meg az égen egy repülőt, ami rózsaszín csíkot húzott maga után, ahogy megfestette a napfény. Olyan szép volt.

Aztán nap közben is, folyamatosan röpködtek itt a gépek, és mind olyan közel, alacsonyan szállt. Lehet, hogy azért jöttek ennyire közel, mert haza akarnak vinni…ha ha.

Azért ide mindenképp kívánkozik egy szám, kihagyhatatlan: B.o.B & Hayley Williams: Airplanes

https://www.youtube.com/watch?v=kn6-c223DUU

Ma tartottam a nyelvsuliban a kiselőadásomat, és szerintem tök jól sikerült, és mégis a tanár gonosz módon belekötött csomó hülyeségbe, ami teljesen igazságtalan volt. Nem abba kötött bele, hogy a franciám milyen, mert alig volt hibám, ezt el is mondta, csak hogy még ez meg az meg amaz is hozzá tartozik ehhez a témához, és hogy azokról nem beszéltem. De nem is tartozik, meg más kérdés, hogy ha egy másfél órás előadást kell tartani, akkor több fér bele, de azért így negyed óra-20 perc alatt…? Miindegy, én büszke vagyok rám, és egyébként is nagyon sokat dolgoztam vele.

Ha már így elkezdtem mesélni, akkor elmondom, hogy a melegek jogairól írtam. Végül is aktuális is volt, mert most januárban volt itt erről törvényhozás..illetve törvény nem hozás, illetve tiltás. Szóval, a melegek házasságának tiltása. Na de tényleg csomó érdekességet meg informéjsönt összeszedtem, és olyan ügyes voltam, és erre meg a tanár itt gonoszkodik..rosszul esett…na jó, persze eltúlzom, annyira azért nem érdekel, hogy itt problémát csináljak belőle, csak szerintem tényleg tök jó volt, és a többieknek is tetszett. Úgyhogy a tanár újra kéne, hogy értékelje az életét, minimum.

Marie már fél órája fürdik, szerintem már eleget játszott.

Úgyhogy megyek.

Jó éjt és boldog karácsonyt mindenkinek.

(Ez az elköszönés NEM azt jelenti, hogy megőrültem, NEM.)

 Az előbb a mai ruháimat válogattam a szekrényemben, mikor is a felső polcról több tonna Cosmopolitan, Glamour, Elle, és francia tankönyv zúgott a nyakamba. Felemelő érzés volt, olyan klasszul elindította a napomat. Azóta is ott vannak a földön, büntetésből, mert annyira utálom most őket, hogy hozzájuk sem akarok érni. Majd túlteszem magam a sérelmeken, és elpakolom őket.

Viszket a combom, de nem tudom megvakarni, mert most festettem ki a körmöm, és akkor kezdhetném elölről, meg összehúzná.

A körömlakkról jut eszembe, szép, vad, meghökkentő ZÖLDek a körmeim. Az első reakcióm, mikor kipróbáltam, ez volt: „Te jó ég, ez nagyon csúnya!” Mire az összes körmömmel végeztem, beleszerettem teljesen, olyan vidám. És mindenki dicséri, még a pékséges bácsi is mondta, hogy szépek a körmeim és felvillantott hozzá egy hatalmas mosolyt.

Elképesztő, hogy otthon még mindig röpködnek a mínuszok, itt egész emberi az idő, bár nem az a nagyon tavasz…sőt, az igazat megvallva, régóta nem volt már olyan hideg itt, mint ezen a héten, csak hogy hatásosan induljon a tavasz…de lényegesen mediterránabb itt az időjárás, mint kicsi hazánkban.

A nap például egész héten, így ma is süt, lankadatlanul. Tegnap melegebb is volt már.

11:11 van. Ezt csak úgy mondom.

Már jó rég óta nem írtam, de most ülök itt, dobolok az ujjaimmal a klaviatúrán, és nem tudom, mit meséljek.

Mesélhetném azt, hogy Pauline mennyire kiakasztott a héten kétszer is, de nincs kedvem leírni, mert csak megint felhúzom magam. De lényeg, ami a lényeg, hogy egyértelműen vele van a legtöbb problémám, Marie szerencsére kezdi kinőni a hisztiket (ne kiabáljuk el, de mégis…), Alexis-vel meg sosem volt semmi baj, de Pauline…kezd tényleg az agyamra menni, nem is gondolná az ember, hogy ilyen kis kétszínű meg aljas tud lenni egy kilenc éves gyerek. Most ez biztos durván hangzik, de nem viccből mondom, tudom, miről beszélek.

Most egy másik példa eszembe jutott, hogy milyenek tudnak lenni a gyerekek…ezt Lotti mesélte, az ő kisebbik gyerekével történt, ő 11 éves. Augustine-nak hívják, és a saját szülinapi buliján ÖSSZEJÖTT az egyik osztálytársával. Lotti 2 héttel később megkérdezte tőle, hogy hogy vannak a fiúval, minden rendben van-e? És a kislány közölte, hogy semmi sincs rendben, mert már nincsenek EGYÜTT, mert egy lány az osztályból odament a sráchoz, és azt mondta neki, hogy Augustine nem is szerelmes belé, és a fiú ezért SZAKÍTOTT Augustine-nal. Azóta ez a srác a másik lánnyal van, aki bekavart…SZERINTETEK??? 11 évesen ilyeneket csinálnak, hát leszakad a pofám, de tényleg. Gyerek, meg cuki, meg tiszta lelkű, meg ilyenek…aha…kis görény, inkább. Látjátok, ezért jó, hogy au-pair vagyok, már réges-rég nincsenek illúzióim a gyerekekkel kapcsolatban.      Ez nem azt jelenti, hogy minden gyerek egy aljas, önző érzéketlen kis ember, hanem azt, hogy SEMMIN nem lepődöm meg. Viszont azt nem jelenti, hogy az ilyen dolgokon, amiken nem lepődöm meg, nem is húzom fel magam. Mert de, jobban, mint bármi máson, mert teljesen tehetetlen vagyok velük szemben, és ez annnnnnnnnnnnnnnnnyira idegesítő, hogy azt le sem tudom írni. Na jó, lehet, hogy le tudnám, de az nagyon gonoszan hangzana, és akik nem foglalkoznak gyerekekkel, nem értenék, és nagyon utálatosnak gondolnának, emellett nem is lenne túl szalonképes.

Most még gondolkodom, hogy mit írjak, de a francba, csak belemerültem a „milyen-aljasak-tudnak-lenni-a-gyerekek” című témába, és elrontotta a kedvem. Nem mintha a nyakamba zuhanó ötmillió tonna könyv és újság után annyira pörögtem volna.

Legyen meleg tavasz!!!!!!!!! Most ezért fogok küzdeni..eddig tavaszt akartam, ami eljött, tehát örülhetnék…de hideg vaaan. Ez így nem állapot. Remélem azért a nyár az rendes lesz, mert mindennél jobban várom ezt a nyarat, jobban, mint egész eddigi életemben bármit, úgyhogy végig melegnek kell lenni, és néha, amikor már nagyon nagyon meleg van, akkor jöhet egy 10 perces nyári zápor, de utána süssön ki a nap, de izibe. Mert úgy, akkor ki lehet állni az esőbe, és az annyira jó.

Azt hiszem mára végeztem, mert panaszkodtam is, álmodoztam is, helyzetjelentettem is, szóval minden megvolt, ami csak kell, még több is.

Még keresek zenét, szerintem nem csak egy lesz mára.

Igen.

Vad Fruttik: Kemikáliák     https://www.youtube.com/watch?v=J-B_7QeAwRY

Sum 41: With me       https://www.youtube.com/watch?v=g8z-qP34-1Y

One Republic: Come home        https://www.youtube.com/watch?v=qxW0cPo7F_o

 Március elseje van, mire ezt feltöltöm, másodika.

Megjött a tavasz, amire annyit vártam. A naptárban.

Az időjárásban még nem annyira, mert nagyon hideg volt ma, bár legalább a napocska szépen sütött.

Igazából viszont még várni kell rá pár hetet, hogy tényleg érezzem, azt a tavaszt, amit szeretnék. De már csak pár hét...

:)

Wish you were here. Blackmore's Night.

https://www.youtube.com/watch?v=qoYbVosc93U

Délelőtt végre rávettem magam, hogy elvigyem Marie-t a könyvtárba, mert már napok óta kéne, csak beteg is voltam, meg hideg is volt, meg eső is, meg kedvem sem.

Elég nehezen sikerült ma is meggyőzni magam arról, hogy ez jó lesz, de sikerült, és tényleg jól esett felöltözni, mint egy normális ember, és kimenni az utcára. Napok óta itthon vagyok folyamatosan, itthoni ruhában, betegen, itthoni fejjel…és olyan jó érzés volt kiválasztani rendesen, hogy mit vegyek fel, harisnyát meg szoknyát venni, meg ilyen apróságok, amik a rendes hétköznapokban természetesek, és alig várjuk, hogy hazaérve levehessük, és valami kényelmesebbre cserélhessük, én meg most pont fordítva… és sokkal jobban éreztem magam mindettől, és jobb volt tükörbe nézni. És az jutott eszembe, hogy mennyire nem igaz az a mondás, miszerint nem a ruha teszi az embert…hát, de. Jó, persze, nem mindenre kiterjedő ez, de fontos, és…és igen.

Mondanom sem kell, hogy a könyvtár nem volt nyitva, de ha már ott voltunk, Marie lecsapott a lehetőségre, hogy akkor maradjunk ott játszani a játszótéren, ami a könyvtár előtti téren van. Egye fene, gondoltam, nekem is volt kedvem maradni, ha már kijöttünk, csináljunk valamit. Szóval ő játszott, én nézelődtem, meg rohangáltam utána. Marie nagyon nem képes szocializálódni, itthon akkora a szája, mint a bécsi kapu, bezzeg máshol olyan, mint a nyuszi. Sőt, nem is az a baj vele, hogy szégyenlős, vagy, hogy fél, hanem egyszerűen egyáltalán nem akar és nem hajlandó másokkal közösködni, semmilyen szinten. Vannak olyan játékok (pl. mérleghinta…), amikhez nem elég ő egymaga…azért ráül, próbálkozik, de abban a pillanatban, ahogy egy másik gyerek megközelíti a játékot, hogy esetleg játsszanak együtt, mert ez csak úgy működik, Marie azonnal menekül. Az elején még csak egyetlen egy kislány volt ott az anyukájával rajtunk kívül. Na, ő pont Marie ellentéte volt, ahova Marie ment, ő követte, mindig ugyanazzal akart játszani, mint amivel Marie. És nem elvenni akarta tőle, hanem vele akart játszani. Annyira vicces volt, Marie menekült, a másik kicsi meg üldözte. Ja és a másikat az anyja próbálta leállítani, hogy szálljon le Marie-ról, de elég nehezen sikerült csak. Aztán később jöttek mások, és akkor velük próbált játszani, mert feladta, látta, hogy az „én gyerekem” milyen kis magának való. Meg nekem.

A játszótér után elmentünk pékségbe, ami szintén zárva volt, úgyhogy kerestünk másikat, ami nem. Ebben még sosem voltam, de annyira klasszul néz ki minden, a sütik, baguettek, minden..mm…ide fogok járni. Bár nem mintha az összes többi pékséggel lenne bármi baj is…azok is nagyon szuperek, itt mind az. És nagyon sok van, ahhoz képest, hogy mekkora ez a városka. Pékségnél csak szemüvegbolt van több, amit végképp nem értek, de mindegy.

Mikor hazajöttünk, akkor még a kertben is folytatódott a játék, hinta, trambulin ( = életveszély), satöbbi, satöbbi…

Amíg ő játszott, addig én járkáltam a kertben…és most először néztem úgy igazán meg…és olyan szép. Most jártam végig a kerítés mellett, és most láttam meg először, hogy lépésről-lépésre, ahogy haladok előre, minden bokor más fajta, és hogy milyen szép az egész együtt, és milyen klassz ágak vannak fenn a magas fán, ahova fel kéne menni, leülni, és körbe nézni, messze-messze…

Olyan sok jó zenét hallgatok most, miközben írok, hogy képtelen vagyok abbahagyni…és milyen nehéz lesz közülük választani…!!

Egy ideje elkezdtem filmet nézni, és most látom csak, hogy a kis irományomat itt hagytam befejezetlenül…illetve, igazából vége…csak még kell zene.

Ja! És még egy sztori ami senkit nem fog lázba hozni, de akkor annyira jól jött ki…!

Tegnap, mikor főztem az ebédet, telefonáltam, közben zöldséget pucoltam, paradicsomot vágtam, salátát mostam, ilyenek…és kevertem egyet a hagymás husin, kicsit nagy lendülettel, meg fél kézzel, és kiugrott egy kis darab hagyma, a hagyma közepe, ami szívecske alakú volt…hát mekkora volt ennek az esélye??? Tudom, tudom, uncsi…de akkor is!:)

Zene.

Angels & Airwaves : My only fear

https://www.youtube.com/watch?v=U8uSn-Na6HM

 Nem tudom, mi van, kicsit ilyen...agyhalott állapotba kerültem, belekezdtem egy egészen másmilyen bejegyzésbe, de hiába az lett volna benne, ami ma történt, annyira nem illik a mostani hangulatomhoz, hogy egyszerűen csak…nem tudom folytatni. Ezért most belekezdek ebbe, amiről nem tudok semmit, fogalmam sincs, mi lesz a következő szavam.

Fura, ülök, bámulok, és nem értem engem. Ami azért ritka, mert ha mások nem értenek engem, vagy én nem értek másokat, többnyire azért saját magammal tisztában szoktam lenni.

Lehet, hogy inkább aludni kéne.

Most bevillant, hogy a totális HIÁNY állapotában vagyok. Ezek szerint ez zombi-üzemmódban üt ki nálam. Engem? Nem tudom.

Hiány, mint…minden. Hiány az otthon,

 hiány Budapest,

 hiány a barátok,

 hiány a szobám,

 hiány Párizs,

 hiány az itteni barátok,

 hiány a buli,

 hiány a koncert,

 hiány a nyár,

 a tavasz,

 a tél és

 az ősz,

 hiány az evés,

 az ivás nem, mert itt a bögre tea mellettem, de mégis hiány, mert nem finom.

Hiány még a Balaton,

 a futás,

 a röplabda,

 a tiszta légutak,

 a napfény,

 a Margitsziget,

 a strandröplabda,

 a csillagokat nézés,

a pandamackóm,

az egyetem,

az Örs,

a 97E,

a nagyöleléééések

meg a kicsik

meg mindegyik, csak az legyen.

És még nagyon nagy hiány a tervek, amik várják, hogy megvalósuljanak. És emiatt hiány az idő, mert túl sok van belőle, még.

Remélem eleget hadováltam ahhoz, hogy most már –szinte- senki se értsen. Még nem? Akkor értheted.

A tökéletes hatás elérése végett a következő két zenét vonultatnám fel, értse mindenki, ahogy tudja, ahogy akarja, vagy ahogy nem. Vagy ahogy sikerül.

The Cranberries – Empty

https://www.youtube.com/watch?v=IVNCmQFjCZQ

Angels & Airwaves – Shove

https://www.youtube.com/watch?v=xtHCBJV5KQc

 A mai bejegyzésemet kénytelen vagyok azzal kezdeni, hogy mindenkivel megosszam az örömhírt: egészen pontosan MA vagyok 19 és fél éves, ami azért érdekes, mert ez azt jelenti, hogy holnaptól már inkább leszek 20, mint 19. Ami azért félelmetes, mert a húsz az…az kétszer 10. Lassan két évtizedes leszek. Vénülök, jaj.

Ezek után elmondhatom, hogy most jó sokat fogok írni, és össze-vissza, mindent, ami csak eszembe jut, visszagondolva erre a néhány napra, mióta nem írtam.

Szerencse, hogy a mai délutánra nem terveztem pihenést (DE, terveztem), mert hála a jó égnek vendégségbe jöttek unokatesók, szerencsére fiúk, és minden percben szívrohamot kapok a zajoktól, félő, hogy szétverik a házat. Milyen kis aranyosak. Igazából fogalmam sincs, hány évesek, illetve, de az egyikőjük 13, a másik szerintem idősebb, szóval egy kicsit lehetnének nyugodtabbak. De nem. Még azt várom, hogy mikor lesznek teljesen „out of control”, és rontanak be a szobámba, mert eltévesztik az ajtót.

Azt nézem, hogy 19-én írtam utoljára…iigen, akkortájt kezdtem el beteg lenni, az szombat volt. Aztán vasárnap…az elég pocsék volt tényleg, meg még a hétfő délelőtt is, de hétfő estére már jobb lett, tegnap még jobb, ma meg már szinte kicsattanok az egészségtől, úgyhogy javuló tendenciát mutat a dolog. Jó, túlzok, még nem vagyok teljesen meggyógyulva, de már veszélyesen közel vagyok hozzá.

Attól függetlenül, hogy vasárnap nem voltam valami jól, azért délután voltam benn kicsit Párizsban. Starbucks volt. Meg nagy séta mindenfelé, meg sajtos-sonkás-tükörtojásos palacsinta. Eddig mindig csak édes palacsintát ettem itt, pedig a sósak is olyan jól néznek ki…! Most, hogy visszagondolok, a gyomrom kicsit megijed, de nagyon finom volt, bár körülbelül negyed kiló reszelt sajtot olvasztottak bele – félelmetes mennyiség, tényleg – amitől a St. Michelen sétálgatva egy váratlan pillanatban majdnem megfulladtam. Nem részletezném, hogy hogyan, de tényleg veszélyes volt. De komolyan, úgy megijedtem, hogy nagyon. Aztáán megmenekültem, és elkezdtem lassabban ÉS kevesebb beszéddel enni. Egyébként…most jövök rá, hogy ez a palacsinta nem is vasárnap volt, hanem szombaton. Sőt…pénteken. Kicsit összefolynak a napok…

Hétfőn abszolút semmi, de semmi izgalmas vagy jó nem történt, feküdtem egész nap, hogy másnapra összekaparjam magam, mivel tudtam, hogy már dolgozom kedden.

Camille kedd reggel úgy hagyott itt a kicsivel, hogy ha nem bírom, mert rosszul érzem magam, akkor hívjam fel, és hazajön. Végül szerencsére erre nem került sor, és egy nyugis, kedves, szinte pihentető napot töltöttem el Marie királykisasszonnyal.

Délelőtt Hófehérkét néztünk. Ha leül a TV elé, akkor én általában nem maradok ott vele, mert vagy valami elviselhetetlenül buta mesét néz, vagy ami többször fordul elő, hogy ilyenkor legalább nyugton van, és kicsit a saját dolgaimmal vagyok elfoglalva. Vagy főzök, vagy vasalok, vagy ilyenek.

Viszont a Hófehérke NAGYON félelmetes, úgyhogy ott kell ülni vele, különben a.) nincs tvnézés, tehát nyugi sem, b.)mást kell nézni (ami nem megoldás, mert a Franklinen kívül minden félelmetes, néha még a Micimackó is), avagy c.) minden egyes félelmetes résznél elkezd sipítozni, hogy „KAMILLAAAAAAAA! Ca fait peuuuuuuuuur! Ca fait treeeeees peur!” (tehát hogy jaj most nagyon félelmetes) és akkor rohanhatok oda, hogy végig nézzem vele, majd elinduljak vissza a saját dolgomat végezni, egészen 2 percig, amíg el nem érkezünk a következő félelmetes részhez.

Egyébként sosem gondoltam volna, hogy gyakorlatilag nem létezik olyan mese, ami tényleg MESE, tehát kedves, szép, rózsaszín és vidám. Vagyis csak nagyon kevés. Hát a gyerek a Nemo nyomában alatt is úgy félt…ott a gonosz cápa, meg a hatalmas fogú világító hal meg ilyenek…hű.

A Hófehérkét most volt lehetőségem alaposan kielemezni, és ha nem úgy nézed, ahogy gyerekként nézted, akkor hihetetlenül nevetséges az egész. És szélsőséges is, mert a bugyuta rózsaszín „meghallja énekelni, még nem is látta de már szerelmes belé”-részektől kezdve van annyira gonosz, aljas rész is…például, mikor a királynő átváltozik boszorkánnyá, és megy a csónakjához és ott a tömlöcben egy csontváz, aki majdnem elér egy tálat, amiben valaha víz volt…tehát szomjan halt anno, réges-rég…és ránéz, megkérdezi, hogy „Szomjas vagy?”, belerúg a tálba (ami által darabokra esik a csontváz), és felkiált gonoszan kacagva, hogy „Akkor igyál!” Hát, ilyenkor nem csodálom, hogy fél egy 3 éves.

De egyébként tényleg annyira, annyira abszurd is. Az összes ilyen mese végén a szegény lányt, aki mindig nagyon szegény, mindig nagyon szép (nem akad párja hetedhét országon, ugye…), szépen énekel, az állatok a barátai, árva…na őt, pont őt veszi MINDIG feleségül a herceg, aki fiatal, nagyon jóképű, FEHÉR paripája van, és úgy szeret bele a lányba, hogy jobbára még látni sem látta, de máris tudja, hogy ő az igazi. Ja, és szinte mindig megcsókolja, még ha halott, akkor is, lásd Hófehérke vagy Csipkerózsika. És a lány, mindig ettől ébred fel, mert ez az igaz SZERELEM csókja. Hát héééé…

Jó, persze, most nyilván túlzok, meg felnagyítok, meg kifigurázok, meg ilyenek…de azért ez egy kicsit sok. Én mondjuk nem csak ilyen meséken nőttem fel, de itt a lányok nagyon királylány-centrikusan látnak mindent, és olyan rossz lesz, ha majd megtudják, hogy ez nem így működik. Szóval gonosz boszorkányt, na azt mindig lehet beletenni, meg a szegény lány szülei lehetnek halottak, meg a kedves apuka feleségül vehet egy házisárkányt, és hagyhatja, hogy az új feleség a szegény kis árvát dolgoztassa…ilyeneket bele lehet tenni, de a királyfi, na az aztán mindig őt fogja feleségül venni. Szóval a pozitívat is és a negatívat is eltúlozzák, nagyon.

Na, befejezem, most nagyon gonosz voltam, meg olyan, aki fúj, elfelejtette a gyerekkorát. Pedig nem is…

Hófehérke után (jaj, még annyi mindenbe bele tudnék kötni ebben a mesében...) só-liszt gyurmázás volt (ezt már máskor is írtam, hogy fogalmam sincs, hogy kell írni a só-liszt gyurmát, vagy a sóliszt gyurmát, vagy a sólisztgyurmát, mindegy), ahol Marie csinált „ebédet”, és játszásiból én voltam a kisbaba, ő meg az anyukám, és etetett. Azért egy picit, csak egy icipicit furán éreztem magam. De legalább neki tetszett. Aztán letettem aludni, aludtam én is kicsit, utána sütöttünk palacsintát. Nagyon büszke volt magára, hogy ő is segített. Kevertük együtt a tésztát, néha kicsit önállóbb akart lenni, de hát abból nem lett volna uzsi…

Este a fürdéshez összeszedett 3 babát, ebből kettő Barbie baba, az egyik Hófehérke-Barbie, na és ők mind jöttek velünk a kádba. Velem nem, csak Marie-val. Én a kád szélén ültem csak. És akkor hatalmas fürdőt csináltunk, rengeteg vízzel, és elkezdte megmosni a babák haját, egyesével, módszeresen. Utána közölte, hogy koszos lett tőlük a víz (nem is), és hogy engedjünk újat. Hát mondtam, hogy szó sincs róla, hogy egy 3 éves kislány meg 3 anorexiás Barbie baba hétszázmillió köbméter vizet fogyasszon el egyetlen fürdéshez, úgyhogy végül feladta, és folytatta a babák mosdatását. Fél tubus tusfürdő elment rá, és ennek hála a nem- Hófehérke-Barbieról lejött az összes csillámpor, bele a vízbe. Mert az meg valami sellő-Barbie lehetett, annak meg ugye muszáj csillognia. Szóval az egész fürdés úgy fél órán át tartott, ebből körülbelül hat percet fecsérelhettünk el a valódi „babára”, mert ő sokkal jobban élvezi, ha a játékbabákat rendezheti, mintha őt fürdetik…J

Most még úgy írnék valami szépet, de nem akarok, mert olyan általános-szép nem jut eszembe, a többi szép meg az enyém, azt nem írom le.

Elmegyek helyette filmet nézni. Trainspotting, csak azért, hogy ellensúlyozzam egy kicsit a Hófehérkét.

Hoobastank: Inside of you

https://www.youtube.com/watch?v=WcSZ7deAHbwk 

És még egy tőlük...egy...szép. So close so far ♥ 

https://www.youtube.com/watch?v=mTaMaHmn3cA&feature=channel

 Egész, egész álló nap szakadó eső. A család lelépett egész hétvégére, most Lotti itt van nálam. Akartunk futni, meg sétálni, meg fotózni itt a városkában, de hát…ebben az időben az orrom hegyét sincs kedvem kidugni a házból. Nagyon csúnya, ez ilyen csúnya őszi idő…tavasszal. Na jó, tél van, a naptár szerint..mindegy, mindenképp ellentmondásos ez az egész. Tavasznak és napsütésnek kéne lenni…J

Így az aktív, nyüzsgős, mászkálós, sportolós szombatunkból sokáig alvós, filmezős, palacsintát sütős, punnyadós, egész álló nap pizsamában levős szombat lett. Ez nem baj, csak kicsit lenyomta a hangulatomat, főleg a film, amit láttunk. Koltai Lajos filmjét, az Estét néztük…hát, aki látta már, annak nem kell magyarázni. Nagyon szép az a film, csak nagyon bőgős…

Szóval most megy a Lakótársat keresünk, „vidító film” címszó alatt. Barcelonában vannak, Erasmusosok. (Francia film, egyébként.) Nézem a pálmafákat a tengerparton…lehet, hogy meg kéne tanulni spanyolul. Erasmusszal mondjuk Angliába, Skóciába vagy Írországba szeretnék menni…de ezt nézve…nem esne rosszul suli után a tengerpartra menni. Szóval, lehet, hogy kétszer akarok még külföldön élni kicsit, és harmadik nyelvnek nem oroszt ( = hómezők), hanem spanyolt ( = pálmafák és tengerpart) választani.  Esetleg mindkettőt…

Egyébként most megint nem vagyok normális, álmodozok itt ilyen-olyan külföldről…amikor azt számolom nap, mint nap, hogy mennyi van még hátra az áprilisi hazaútig…?!...( A mai nappal együtt ötven.)

Kicsit fura, hogy az ember mindent szeretne…otthon is lenni, meg világot látni is. A kettő en meme temps kicsit problémás, szóval én most előbb hazamennék, és otthon maradnék kicsit…SOKAT.:) Aztán majd meglátjuk. London meg Barcelona megvár. Vagy lehet, hogy Hawaii-ra megyek majd ananászt szüretelni. Az is szép…J

Radiohead: No surprises

https://www.youtube.com/watch?v=sgzeqwhNTDk

Evening

https://www.youtube.com/watch?v=l_mrZiFbglI&feature=related

 Avagy Valentin-nap. Avagy Bálint-nap, legyünk magyarok. Bár kérdés, hogy ha ünnepeljük ezt az ünnepet, akkor mennyire vagyunk magyarok…mert ez csak egy átvett valami. És már benne is vagyunk nyakig a nagy ellenkezésekben, mert alapvetően elvárás és divat gyűlölni a Valentin-napot. Meg lefujjogni. Mindenki húzza rá a száját, mindenki kicikizi, és mindezen emberek legnagyobb része mégis tartja. Vagy szeretné tartani, ha lenne kivel. Vagy van kivel, csak nem vallja be, hogy tartaná, mert „ne legyünk nyálasak”. Persze nyilván van olyan is, aki tényleg a legkisebb értelmét sem látja ennek, nem érdekli, nem is tartja, és próbál tudomást sem venni a létezéséről, ami valószínűleg nem sikerül, mert február elején a csapból is ez folyik. Az éttermek, a bevásárlóközpontok, lassan az utcák is tetőtől talpig rózsaszín és piros fodrokba-bodrokba borulnak, milliónyi tündéri szívecskével nyakon öntve.

Mielőtt még jobban belemennék, úgy érzem, illik állást foglalnom, hogy bölcs mondataimat olvasva tudjátok hova tenni, hogy mégis mindez kinek a szájából hangzik el, melyik oldalon állok.

Elárulom: egyiken sem.

Azt is elárulom, hogy régebben abba a kategóriába tartoztam, aki szerint ez az egész egy marhaság, semmi értelme. Zseniális logikai láncon le is tudtam vezetni a „valentinnapellenes” érveimet, mint például, hogy csak bizniszt csinálnak ebből is, meg hogy minden nap szeretni kell a másikat. Meg persze az is, hogy igazából nem látom értelmét a dolognak, mert annak, akinek van kivel valentinkodnia, annak nem nagy szám, mert minden nap valentinkodhat, akinek meg nincs, annak ez egy plusz tüske, hogy az orra alá dörgölik, hogy ma mindenki mennyire sokkal jobban szerelmes, mint bármikor, ő meg pont ugyanannyira szerencsétlen, mint máskor, csak még annál is sokkal jobban.

Szóval ez volt a nagyon bölcs és makacs elméletem és véleményem a dologról. Az utolsó ellenérvből már lehet sejteni, hogy igazából csak irigy voltam. Persze, ne egyszerűsítsük le ennyire a dolgot, mert habár mostanra kissé változott is a hozzáállásom, azt például a mai napig úgy gondolom, hogy undorító, hogy ebből is mekkora pénzeket akarnak – és az a baj, hogy nem csak akarnak- kaszálni a mindenféle multi izék. Meg mindenki, tényleg. Már megint a pénz.

No, de mielőtt a Valentin-nap huszonegyedik századi illatos-fodros-rózsaszín világába süppedünk, úgy gondolom, a teljes okfejtéshez és értelmezéshez elkell egy kis TÉNYkedés is. Ez azt jelenti, hogy „meggugliztam”. És a wikipédián (is) nyilván találtam róla jó sok mindent, szóval írnék kicsit arról, hogy régen, amikor ez még üde, őszinte, és kevésbé rózsaszín volt, akkor miről is szólt. Avagy, miből lett a cserebogár.

Következzék hát a „Valentin-nap… a kezdetek” című rovatunk.

Elsősorban fontosnak tartom megjegyezni, hogy mint minden mende-mondának, ennek is több verziója létezik, én kiválasztottam azt, ami talán a legismertebb. Remélhetőleg így közel járok az igazsághoz.

A szokás maga a 14. századból ered, bár a történet sokkal, sokkal régebbi, az időszámításunk szerinti 3. századba nyúlik vissza.

 II. Claudius császár idejében Bálint papot börtönbe vetették keresztény hite miatt, itt várta a kivégzését. Ez alatt az idő alatt hite erejével visszahozta két szép szeme világát egy vak lánynak. (A wikipédia nem írja, hogy szerelmes lett volna ebbe a lányba, és fordítva, de szerintem így volt, így sokkal romantikusabb, és ha belegondolunk, hogy miről írok, szinte szükségszerű is.) Bálintot végül február 14-én végezték ki, halála előtt pedig egy üzenetet hagyott a lánynak, amit így írt alá: „A Te Bálintod.”

Ezt a réges-régi történetet, valamint azt a tényt, hogy a 14. században szentté avatták (továbbiakban Szent Bálint), méghozzá a jegyesek és fiatal házasok védőszentjévé, alakult ki a Valentin-nap ünnepe, hagyománya(i).

Főként az angolszász országokban vált ez szokássá, de mindenhol más-más apróság az, amit a szerelmesek elkövetnek minden év február tizennegyedikén egymás ellen, jobb esetben egymásért.:)

Ezekből is szemezgetnék, mert vannak viccesek.

Japánban a nők február tizennegyedikén férfi ismerőseiket csokoládéval ajándékozzák meg, amit a férfiak pontosan egy hónap múlva, március tizennegyedikén fehércsokoládéval viszonoznak. (Nem szimpatikus szokás, miért a nők kezdik??) A fiataloknál ez hasonló, csak ott a lányoktól még azt is elvárják, hogy a csokit ők maguk készítsék. Ha Koreát nézzük, az adok-kapok játék ott is működik, csak megspékelik még egy harmadik alkalommal. Aki sem februárban, sem márciusban nem kapott semmit (tehát szegényt senki sem szereti…), az április tizennegyedikén gyászolja ezt, amikor is tésztát eszik fekete szósszal. Következésképpen megállapítom, hogy a csoki minden szempontból jobb választás. Finom is, és a szeretet jeléül kapod…bezzeg a fekete szószos tészta…

A brazilok is ünneplik a szerelmet, de ők június tizenkettedikén. Nem tudom, miért tették máskorra, lehet, hogy a február tizennégy már foglalt.

Az olaszoknál ilyenkor a párok tavaknál, folyóparton találkoznak. Az ilyen helyeken mindig vannak biciklitárolók, amit ők ezen a napon nem arra használnak, amire kellene. Bringák helyett lakatokat hagynak ott. Belevésik a nevüket, odazárják, a kulcsokat pedig a folyóba dobják, ilyenkor kívánnak valamit. Erről a Pont des Arts jut eszembe, itt Párizsban, erről már meséltem, az a híd telis-tele van ilyen lakatokkal. Ez a szokás például nagyon tetszik.

A szokások változatosságának bemutatását Angliával zárnám, ahol az ünnep mondhatni, őshonos. Itt egy versnek köszönhető a Valentin-nap széles körökben való elterjedése: Geoffrey Chaucer: Parlement of Foules. Sajnos nem találtam meg fordításban, angolul szerintem nagyon nehéz, bár az én angol-nem-tudásom (avagy elfelejtett tudásom) nem mérvadó, úgyhogy belinkelem azért, hátha valakinek kedve szottyan elolvasni. http://www.librarius.com/parliamentfs.htm

Röviden egyébként arról szól, miként gyülekeznek a madarak ezen a napon Triász, a természet istennője köré, hogy mindegyikük társat találhasson.

 Az író ezt a költeményt az akkori király, II. Richárd udvarában tartandó Valentin-napi ünnepségre írta, és itt került először felolvasásra. És innen indult el valahogy a dolog, hosszú, világ körüli útjára…J

Ez itt a „Valentin-nap…a kezdetek” című rovat vége.

Annyira belemerültem ebbe az eredetkeresésbe, és szokások utáni kutatásba, hogy hirtelen nem is tudom, hogyan folytassam…de azt hiszem, megoldom valahogy. Esélytelen, hogy alkotói válságba kerüljek!

Igazából azt hiszem, ez jót tett, hogy kicsit körbenéztünk, meg időutaztunk, így valahogy sokkal igazibbá válik a dolog, lepereg róla a sok felesleges máz, ami manapság rajta van.

Úgy gondolom, hogy minden csak hozzáállás kérdése, és ugyanazt a dolgot annyira sok féleképpen meg lehet közelíteni, lehet látni, vagy láttatni. A szándék a lényeg, hogy éppen hogyan akarunk viszonyulni hozzá. Én például, ha döntéshelyzetbe kerülök, próbálok érvelni pro és kontra a két, egymástól lehető legtávolabb eső lehetőség kapcsán. Végül azt választom, amelyikről jobban meg tudtam győzni magam. A baj csak az, hogy általában mindkettőről egyformán sikerül, a fent említett okok miatt. Éppen ezért most megpróbálom megcáfolni, vagy inkább más szemszögből megvizsgálni a fent leírt „Valentin-nap KONTRA” érveimet. Meg azokat is, amik most csak úgy eszembe jutnak.

Sokan mondják azt, hogy a Valentin-napnak azért nincsen értelme, mert nem kell megünnepelni a szerelmet, mert annak minden nap ott kell lennie, és minden nap örülni kell a másiknak, és szeretni, mindig ugyanúgy. Ezzel egyetértek, teljesen igaz. De eszembe jut azonnal a karácsony…no, azzal mi van? Szeretet ünnepe? De hát minek? Minden nap szeretni kell egymást. Így is van. De azért vannak az olyan…különleges alkalmak. Amikor még jobban, amikor minden mást ki kell zárni, amikor külön hangsúlyt fektetünk a dologra.

Igazából hatalmas önmegcáfolást ígértem, és rájöttem, hogy semmi más nem jut eszembe, amivel szembeszegülhetnék. Azzal nem tudok, hogy nagyon elcsúszott a dolog a pénzköltés és az ajándékvásárlási kényszer felé, mert ezt tartom, ezt nem akarom másképp látni, mert ez tény. És ez nem jó, nem kéne, hogy ez legyen a lényege. Nem attól szeretsz jobban valakit, hogy ráköltöd a havi fizetésed felét, hanem attól, hogy időt szánsz rá, hogy még jobban törődsz vele, meg ilyen kedves dolgok. Nem kell, hogy minden annyira elkurvuljon. Bocsánat, ez csúnya, tudom, de sajnos így van, és az emberek már ajándékozási kényszerben élnek, sőt, azon gondolkodnak, hogy a másik vajon milyen értékben fog neki ajándékot venni, nehogy ő sokkal olcsóbban vegyen, mert az mennyire ciki. Felejtsük már el ezeket…annyira nem ez számít.

Azt hiszem, így, hogy lassan kifogyok a szóból, ez az egész kavalkád kissé „Valentin-nap PRO” lett. Ami nem baj, csak nem tudom, ezt akartam-e. Igazából mindig elképzelek valamit, amit egy témából ki tudnék, és/vagy szeretnék hozni, aztán elkezdek írni, és valahogy sosem az lesz, aminek az elején nekikezdtem. De ez sem baj, lehet, hogy ez így sokkal jobb.

Kicsit talán önmagam meggyőzése a másik oldalról volt ez az egész…és hátha mások is elgondolkodnak ezen. Szerintem mindenki szeret szeretve lenni, és ezt nem hiszem, hogy szégyellni kell. Lehet, hogy a Valentin-nap túlzás, lehet, hogy nem. Lehet, hogy kell ajándék, lehet, hogy nem. Bár ez is relatív, ki mit gondol ajándéknak. Írtam itt mindenféle népek szokásairól, amik érdekesek, és jó, hogy van mit követni, de szerintem ez pont úgy egyedi, mint minden, két ember kapcsolatában. Szóval nem is egyedi, hanem kettedi. Csak hogy újítsunk nyelvet is egy picit.

Lényeg, ami a lényeg, figyelem, szeretet, és szánjunk időt egymásra. Ezek fontosak szerintem mindig, a többi meg…kettedi…

Staind: Tangled up in you

https://www.youtube.com/watch?v=22hvEdaPSMs

Parov Stelar: Love

https://www.youtube.com/watch?v=TeVTzPkqKeo

Angels and Airwaves: True love

https://www.youtube.com/watch?v=m1nIF_FWWOU

Kiscsillag: Ha én lennék

https://www.youtube.com/watch?v=Hp472quxbLg

The Beatles: Love me do

https://www.youtube.com/watch?v=_xuMwfUqJJM

Azért ilyen sok, hogy mindenki megtalálhassa azt, ami legjobban tetszik neki...:)

 Annyira kellemesen elfáradtam ma, olyan jól telt a tegnap este meg a mai nap! Mondjuk a tegnap kicsit nehezen indult, mert este végül több, mint egy órával később sikerült elindulnom, mint terveztem…nem a saját hibámból, persze. Végül még pont időben odaértem a mozihoz, beálltunk a sorba Lottival, és nagyon rövid idő alatt rájöttünk, hogy egyikünk sincsen olyan állapotban, hogy este tíz órás kezdettel egy olyan filmet nézzünk, ami egy beszédhibás királyról szól. Majd meg fogom nézni ezt a filmet, A király beszéde talán a címe, és Colin Firth játssza a főszerepet, akit nagyon szeretek, meg most nagyon felkapták ezt a filmet, szóval nem ártana megnézni, csak a tegnap este valahogy nagyon nem AZ az este volt. Ráadásul Lottinak volt egy igazán hangzatos programajánlata, egyik ismerőse és a barátai mentek valahova…és hogy menjünk velük, hívtak minket. Hosszas szervezés után végül 11 körül abban maradtunk, hogy majd még ír, hogy pontosan hol és mikor. Hát, hajnali háromnegyed egykor sikerült is írnia, hogy most mennek a Szajnához, de nem tudja, egészen pontosan hová, és hogy mi merre vagyunk. Hát, akkor már valahogy nem éreztük magunkban a lendületet, hogy menjünk „valahova a Szajna partra”. Úgyhogy még beszélgettünk, aztán ma olyan sokáig aludtunk, ameddig csak bírtunk. Nagyon jó volt nem ébresztőórára kelni.

Utána még időhúzás, bevásárlás, aztán elmentünk futni. Ez azért volt nagyon jó, mert egy újabb párizsi parkot hódítottunk meg. Lilivel anno még voltam többször is futni az Eiffel toronynál, a Mars mezőn. Hát, ősszel, a sok hulló falevél meg aranybarna fák között leírhatatlanul gyönyörű volt. Most egy Lotti lakásához közeli parkba mentünk, sajnos nem tudom, mi a neve, de nagyon szép, és van benne egy kis tó is, vadkacsákkal meg vicces madarakkal, nem tudom, mi a nevük, de olyan kis esetlenek…

Mikor elindultunk, már akkor is csepergett az eső, de gondoltuk, mi az nekünk, belevágunk, egy kis eső minket el nem tántorít. Hát, mire a parkhoz értünk, már elég rendesen esett, ráadásul mivel villámgyorsan suhantunk J, még erősebbnek éreztük az arcunkba csapódó esőcseppeket. Egy idő után már alig láttam, meg a víz úgy megült a szempilláimon, meg folyt végig az arcomon…de valahol meg jól esett (haha…az eső is elég jól esett..jó, pocsék szóvicc, tudom…), és az volt a fura, hogy sokkal később kezdtem el fáradni, mint egyébként. Akkor viszont nagyon. De persze lehet, hogy mindennek az esőhöz semmi köze. Mindenesetre ilyen időjárási viszontagságok között minimum dupla távot is elkönyvelhetünk magunknak, a nehezítő körülmények miatt. Jók vagyunk, az biztos…

A múltkor is, amikor még hideg volt, a család nagyon el volt tőlem ájulva, hogy mennyire eltökélt vagyok, ha még ilyen időben is nekivágok. Mondtam, hogy tényleg az vagyok. Ha nem mozog az ember semmit, az nem vezet jóra.

Egyébként rövid-és hosszú távú terveinkben szerepel még egy csomó párizsi park meghódítása futva, mint például a Tuileriák kertje vagy…vagy…vagy a Jardin du Luxembourg, meg még nagyon sok, ami belefér. Annyira klassz ilyen helyeken kocogni, csendes, békés, bár van, amelyik nyüzsgő, de mindenképp különösen szép az összes, kivétel nélkül.

Zene most egy kis Quimby: Nyina.

https://www.youtube.com/watch?v=LMODLUNL0iI

Kénytelen vagyok ma egy második bejegyzést is írni, mert annyira jó dolog történt velem, hogy mindenképp meg kell osztanom Veletek!

Annyira, de annyira jól boszorkánykodom, hogy ma olyan szép idő lett így délutánra, hogy ki tudtam ülni a kertbe napozni és olvasgatni. Persze, nem fürdőruhában, de egy hosszú nadrág meg egy hosszú ujjú felső elég volt. Voltak pillanatok, amikor majdnem megsültem. Mindezt február 11-én. Hihetetlen, de annyira, annyira örültem neki! Olyan jó érzés volt, csend, nyugalom, béke…és amikor utána bejöttem a házba, annyira más volt minden. Nagyon meg tudtam feledkezni mindenről a napfürdő közben. Igaz, annyira lelazultam, hogy majd’elalszom most… De hát valamit valamiért…és ez bőven megérte! Erre mindenképp rá fogok szokni, és ha ilyen ütemben halad a tavasz megérkezése, akkor nemsoká már rendesen is lehet napozni, és akkor mire hazamegyek, nagyon szép színem lesz…JAmi jó.

Úgy élvezem, hogy szoknyában meg kiscipőben járkálhatok, és nem fázom! Annyira jó ez az érzés,már úgy hiányzott…

Mostanában egyre többször kap el a „nyár-fíling”, főleg esténként, ha elmegyek itthonról. Nincs hideg éjjel, lehet sétálgatni anélkül, hogy az ember megfagyna…és persze messze nem ugyanaz, mint nyáron, de jó érzéssel tölt el, hogy mászkálok az éjszakában, és enyhe az idő, szép az ég…és szabad vagyok. Persze ez csak a hétvégékre érvényes, épp’ emiatt nem tudok annyira elmerülni ebben az érzésben…de Lottival múltkor elkezdtünk beszélni a nyárról, ami a legjobb, mert meleg van, mert szabad vagy, azt csinálsz, amit akarsz, mászkálsz minden felé, mész, mész, alszol, napozol, fürdesz, leheveredsz a fűben, Balatonban fürdesz, strandröpizel, és mindenképpen nagyon boldog vagy…hát majdnem sírva fakadtam az örömtől, ahogy tényleg átadtam magam ennek az egésznek, és belegondoltam, hogy ilyen idén is lesz, méghozzá nem is olyan sokára…és hogy mennyire eszeveszettül jóóóóóóóóóó lesz!:) Várom, de nagyon.

Tavasz, nyár, imádlak.

Hú, találtam egy nagyon vidám vicces zenét, ebben a verzióban teljes mértékben élvezhetetlen, amiben ide fogom linkelni, de ez az eredeti…JJ

Mungo Jerry: In the summertime

https://www.youtube.com/watch?v=zc9wIzi96_E

 Most úgy megint olyan jó…J

Jó, mert szép az ég, bárányfelhőkkel, meg egyre erősödő napfénnyel. Meg mert örülök más boldogságának, ami nagyon jó! Nagyon jó érzés, ha az ember tud örülni annak, hogy valaki, akit szeret, boldog.

És egyébként a gyerekekkel is jól indult a nap. Pedig sok mindenre fel voltam készülve, mert úgy áll a helyzet, hogy tegnap reggel még az anyjuk vitte őket suliba, de azóta nem látták őt, az apukájukat meg már ki tudja, hány napja…korán megy, későn jön haza…

Tehát tegnap délután én mentem értük, egész este velük voltam, és végül egy délutáni telefonhívásból kiderült, hogy én is fektetem őket, mert Camille Portugáliában van, Greg meg nem tud hazajönni korábban. Úgyhogy én is fektettem, ma reggel pedig én keltettem őket, együtt készülődtünk a suliba, én vittem őket. Most ott vannak, de fél tizenkettőre már megyek is értük, hogy hazajöjjünk ebédelni, aztán Pauline-t viszem vissza a suliba, és este a kicsivel együtt megyünk érte…aztán majd valamikor fél 8 és 8 között megjön az anyuka…remélhetőleg. Szóval, most kicsit tényleg úgy érzem magam, mintha én lennék az anyjuk. Második napja vannak úgy velem, hogy a szüleiket nem is látták, és arra számítottam, hogy nagyon kell majd küzdenem velük, mert már elegük lesz belőlem…amit valahol meg is értek. De valahogy –nem tudom, mi történt – máshogy alakult eddig, mert tegnap este sem volt túl nagy gáz, és a ma reggel meg egészen tökéletes volt. Kisangyalok voltak, minden rendesen ment. Egy csepp könny nélkül, egyetlen „anyát akarom” nélkül…sőt, a pici olyan baba volt…a suliból alig akart elengedni, kapaszkodott belém, mint egy kismajom…és most először integetett az ablakból. Az anyukájának mindig szokott, de mikor néha-néha én vittem őt suliba reggel, nekem még sosem szaladt oda, hogy integessen. De ma…”Je vais te faire coucou par la fenetre!” –mondta. Persze gondoltam, hogy ahogy kimondta, már el is felejtette, és ment játszani, de azért belassítottam az ablaknál. Az hittem, még csak útban van odafelé, néztem bent a teremben…Marie sehol. Már majdnem elszomorodtam, mikor megláttam, hogy a másik ablakon kopogtat-dörömböl-integet vigyorogva, hogy vegyem már észre. Kukucs. J Ez olyan jól esett…

És most már olyan szépen süt a nap!Ú, és még csak 10 óra lesz..és fél 12re megyek a csajokért…ami azt jelenti…hogy még van időm elmenni futni! Szuper, megyek is!

Zenének sokat hezitáltam, hogy be merjem-e tenni azt, amit most hallgatok, mert ha 10ből egy embernek tetszeni fog, akkor már sokat mondok, szerintem. Nem hinném, hogy sokan szeretik Pierrot-t. De nem baj, ez a szám most jól esik, úgyhogy ez lesz. Ráadásul a klipben egyik barátnőm nővére szerepel!:)

https://www.youtube.com/watch?v=LKzS5zSip_U

 Borongós tavaszi nap van. Mondom TAVASZI. Ha hó fog esni, akkor szép havas tavaszi reggelre fogok ébredni, de akkor is tavasz van, ezen nem lehet változtatni. Kicsit esett is az eső, de az is kell, hogy tudjanak nőni a virágok, így megy ez. J

Fúúúúúúúúúúúúúúúúúúúúúj, most kinéztem az ablakomon, hogy lássak egy kis zöldet…erre mit látok, mi mászik a spalettán….???Egy hatalmas ZÖLD gusztustalan bogár. Na, láttam zöldet is, szuper. Addig jó neki, amíg kinn van.

Próbálkozik a napocska, mindjárt kisüt. Mondom, tavasz, tavasz…

Ééés SÜT!!!:)

Most kicsit megpróbálok kilépni a meteorológus-szerepből,

(…)

Ott, ahol megszakadt az iromány, ott tényleg megszakadt, nem tudom, már miért…de, azt hiszem, lelkes skypeolásba kezdtem. Úgyhogy most így is hagyom, mert így olyan életszagú. Ezért elmondom, hogy most már nem kora délután, hanem este van, sötét meg késő meg ilyenek…a gyerekek már alszanak, szerencsére…vagyis remélem.

Igazából annyira lendületese ültem le írni, és most, hogy már elkezdtem, rájöttem, hogy fogalmam sincs, miről írjak.

Hallgattam ma egy számot, megnéztem neten az mr2 top 30-at, csak hogy tudjam, hogy mit hallgatnék, ha otthon lennék. Ez a szám a következő volt: Bruno Mars: Just the way you are.https://www.youtube.com/watch?v=LjhCEhWiKXk

Egyébként tök ötletes a klipje, hogy a kazettaszalaggal variál ott mindenfélét…és igazából olyan kedves a szövege, hogy milyen szép az a lány, meg hogy pont úgy szereti, ahogy van, és semmit sem változtatna rajta. De annyira elszúrták azzal, hogy egy ilyen csaj szerepel benne…hát őt nem lehet nehéz úgy szeretni, ahogy van…pont, hogy csomó különböző embert kellett volna felsorakoztatni benne, hogy megmutassa, hogy mindenkit lehet úgy szeretni, ahogy van. Na, mindegy, nem én rendeztem a klipet. Hiba…J

Annyira fantáziátlannak érzem most magam, hogy szerintem mielőtt bármibe is belekezdenék, amiből valószínűleg nem sok értelmes sülne ki, inkább abba is hagyom. Mindenképp idebiggyesztek (hehe ez milyen vicces szó…) egy zenét, amit ma a nyelvsuliból hazajövet hallgattam, és úgy elkapott ez az életérzés…most éppen abszolút nem érzem ezt, de napközben éreztem, úgyhogy itt kell lennie.

Szóval napi muzsika kettőpontnulla: Lifehouse family: Free.

https://www.youtube.com/watch?v=WYAeGh8UnrU

písz.

 Most egy kicsit kifogytam a nagy lendületből, ami az utóbbi napokban jellemzett…fáradt is vagyok, amit nem értek, mert olyan jól kialudtam magam ma reggelre…mondjuk talán az időjárás miatt van, ma nem volt szép idő. Nagyon rossz ezt leírni, mert ugye egy-két napja tavaszt hirdettem…na de mindegy, tavasszal sem lehet minden nap ragyogó idő…!:)

Erre kinézek az ablakon, és azt látom, hogy Marie egy szál hosszú ujjú felsőben pattog a trambulinon. Nem tudom, hogy az anyja nem látja, vagy szerinte ez így jól van…de tök hideg van kinn. Mindegy. A múltkor, a hétvégén, pont itthon voltam, és akkor is itt ültem az asztalomnál, az ablakkal szemben, amikor is végignéztem, hogy Marie jó nagyot esik a trambulinról. Szülők a házban. Ja és egy kovácsoltvas szék van a trambulin mellé odatolva, arra esett rá, ha jól láttam. Klassz. Egyszer már velem is lesett, de igazából ez elkerülhetetlen, mert ha ott is állsz a trambulin egyik oldalán, pattan kettőt és lezúg a másikon, úgyhogy kivédhetetlen a dolog. Ezért inkább én bölcsen NEM fogok a gyerekeimnek trambulint venni, és akkor nincs kockázat. Legalábbis nem 3 évesen, amikor még a sima járdán is elesik a semmiben, nemhogy a trambulinon, amikor csak pattog össze-vissza.

Pauline ma eléggé kiakasztott, nem tudom, hogy a múltkori nagy balhéról írtam-e, azt hiszem, nem, mert nem volt hozzá erőm, hogy még amikor nem muszáj ezzel foglalkoznom, akkor is erről írjak, hogy elrontsa a kedvem. De kb 2-3 hete volt már egy nagy elbeszélgetés, mert nem úgy mentek a dolgok, ahogy kellene. 10 évesen kicsit sokat képzel magáról, kicsit sokat felesel, meg úgy beszél velem, ahogy nem kéne. Persze, okos, tudja, hogy semmit nem tudok vele csinálni, semmire nem tudom rákényszeríteni. Körülbelül az egyetlen eszközöm ellene az, hogy úgy ordibálok vele, ahogy csak akarok, de az meg nem megoldás. Azzal is csak magamat húzom fel, mert azt is épp úgy le tudja…mondjuk úgy, hogy azzal is tud pont annyira foglalkozni, mintha bármit mondanék neki normális hangnemben. Tehát semennyire. Ebből kifolyólag nem is ordibálok vele, mert minek. Bár legalább a saját feszültségem valahogy levezetné…de tényleg, aki még nem volt ilyen helyzetben, el sem tudja képzelni, hogy mennyire elviselhetetlen érzés, amikor egy gyerek ilyeneket csinál, és nyilván nem oldhatod meg úgy, ahogy csak akarod, mert nem vagytok egy súlycsoportban, semmilyen tekintetben. (És sem az anyja, sem az apja nem vagy, ami azért változtatna a dolgon…főleg az, ha én lennék az apja. Az nagyon sok mindenen változtatna…:D) Ezt most nyilván nem úgy értem, hogyha velem egy idős lenne, akkor szimplán nekiesnék és jól megverném, de azért más lenne a helyzet, ha nem arról a gyerekről lenne szó, akire én vigyázok. Ha-ha, ironikus egy helyzet. De azért nem nevetek…nagyon, nagyon, nagyon, nagyon, nagyon idegesítő.

Par contre, a kicsi mostanában egész aranyos, de tényleg. Viszont most jön a 2 hetes szünet, kicsit meg lesz variálva, de még így is nagyon sokat, túúúl sokat leszek velük, egész napokat. Hatalmas türelem fog kelleni, meg nagyon jófejnek kéne lennem, Pauline mondjuk jól előkészíti, nem hiszem, hogy így lesz kedvem jófejnek lenni vele. Mindegy, majd meglátjuk, de szerintem ezen a hétvégén végig jógáznom kéne, meg illóolajos forró fürdőket vennem, és magnóról (is) madárcsicsergést és a természet lágy zajait kéne hallgatnom, hogy eléggé lelazult állapotba kerüljek, és semmi se tudjon felhúzni. Szerintetek menni fog? Szerintem nem…J…

Most azt érzem, hogy kéne ide még valami, ami vidámmá teszi ezt a bejegyzést, de el tudom képzelni, hogy ez most nem fog sikerülni.

………….

Na, most úgy egy órával később vagyunk…van az kettő is. Beszéltem kicsit Camille-nak erről az egész délelőtti mizériáról, most kicsit megnyugodtam, de fogok beszélni én is a gyerekkel, mert ez azért nem megy így…de nyilván gyerek, nem fog napokig így viselkedni. Remélhetőleg.

Beatles: Let it be

https://www.youtube.com/watch?v=0714IbwC3HA

Ó, hát én most olyan ihletődött állapotban vagyok, így három órányi délutáni csicsikálás után, hogy témák ezrei kavarognak a fejemben, és annyit, de annyit tudnék írni…csak most nincs rá időm.

Mármint az összesre nincs, de valamennyire van. Szóval bele is vágok, csak kicsit felvázolom a helyzetet, hogy mi is van ma.

Hát ma az van, hogy tegnap este teljesen korán és barátságos időben lefeküdtem, mert fájt a fejem. Ma reggel korán és barátságtalan időben keltem, még mindig fájt a fejem. És ez így nem jó, és azt az egyetlen létező és elfogadható megoldást találtam a helyzetre, hogy hatalmas időjárás-változás veszi kezdetét, és e miatt fáj a fejem. Mondjuk magyarul: végre tényleg jön a tavasz.

Tekintve, hogy reggel korán, még viszonylag sötétben indultam el, ebből nem sokat éreztem, de mire kijöttem negyed tizenegykor a nyelvsuliból, már tudtam, hogy boszorkány vagyok. Már megint bebizonyosodott. Szikrázó napsütés, amiben megvakulsz, és bántja a szemed, hacsak nem élvezed inkább, tekintve, hogy ezek a tavasz sugarai. Egész enyhe volt az idő is, bár ez még közel sem az igazi, de ugye aki a kicsit nem becsüli…hát én becsülöm.

Ebben a szép időben vétek volt nem elmennem futni, de győzött az álmosság, mert ha most nem fekszem le kicsit, akkor este a gyerekkel jártamban-keltemben elalszok, ami semmiképp sem jó megoldás, szóval futni majd holnap, vagy szerdán. Viszont a kis pihenőm után elhúztam a függönyöket, nem is reménykedtem, hogy még mindig az a napsütés fog várni…és DE! Úgyhogy Tavasz, köszöntelek! (Ez nem elkiabálásnak számít, hanem ténymegállapításnak, szóval nem ér, hogy visszajöjjön a rossz idő…!!)

Olyan jó, ma megvilágosodtam a tekintetben, hogy miről fogok kiselőadást tartani a nyelvsuliban. Ez azért jó, mert biztos voltam benne, hogy az utolsó hétvégén fogok nekiesni az egésznek, a témaválasztást is beleszámítva. És most jó tudni, hogy nem.

A múlt hét óta már elkezdtek kikerülni a boltok kirakataiba a Valentin-nap elengedhetetlen kellékei, piros és rózsaszín szívecskék, tonnaszám. Ennek is szeretnék majd egy bejegyzést szánni, de majd praktikusan a saját napján, 14-én. Jé…pont mához egy hétre.

Tegnap írtam, hogy süti illat volt. Ma fahéjat szagolgattam, olyan jó, imádom. Nem az a tavaszváró illat, mert inkább a karácsonyhoz lehet kötni. De igaz, ami igaz, ez mindig finom.

Ó, de rossz, még volt valami, amit akartam írni, de kerestem egy zenét youtube-on, és elfelejtettem…segond, biztos nem volt olyan fontos.

Az előbb választottam ide egy Maroon 5 számot, minden különösebb ok nélkül, aztán most, hogy már feltöltöttem a mai bejegyzést azzal együtt rájöttem, hogy semmi sem lehet jobb ide, mint Bruce Springsteen: Waiting on a sunny day című muzsikája. Szóval, legyen!

https://www.youtube.com/watch?v=rK5QbAia9JY

Csókolom-csókolom! Kis kihagyás után töretlen lendülettel és lelkesedéssel térek vissza kis blogomhoz, amit kicsit talán elhanyagoltam…kicsit. De semmiképp sem nagyon.

Iszonyatosan fáradt vagyok, annyira de annyira…szívem szerint le is feküdnék azonnal, de szerencsére a lányok már vagy fél órája áztatják magukat a füriben, és minimum még egy fél óráig ott lesznek, az az érzésem…tehát nincs mit tenni, meg kell várnom őket, hogy én is eljussak a zuhanyig. És, hogy ezt a várakozást hasznosan töltsem el, írok, mert már rég nem írtam.

Olyan fura volt ez a hét. Végletes, meg minden, de olyan jól végződött. Igaz, még nincs vége, de vasárnap este van, a szobámban ülök, gépelek, hátra van még egy fürdés, aztán alszom…szóval szinte biztos vagyok benne, hogy semmi világmegváltó, vagy eget rengető nem fog már történni, ami befolyásolhatná a hét végének pozitív voltát.

Mostanában kezdem el azt érezni, hogy gyorsan telik az idő. Ez fura, nagyon fura, szerintem még nem éreztem ilyet, mióta itt vagyok. Nem a karácsony utáni visszatérés óta, nem. Szeptember óta egyszer sem éreztem azt, hogy repül az idő. Most, az utóbbi hétben, vagy két hétben minden pénteken arra jövök rá, hogy no hát, már megint jön a következő  hétvége, és az előző emléke még tisztán él bennem, olyan, mintha csak egy nappal ezelőtt lett volna vége. Pedig nem egy, hanem öt nap és öt éjszaka telt már el az előző vasárnap óta.

Ezen a héten volt egy hónapja, hogy újra itt vagyok. Hogy eljöttem megint otthonról. Igazából a hetem első felében nagyon sokat gondoltam az utolsó otthoni napjaimra. Szilveszter, elseje, másodika, és harmadika, az indulás reggele. Mivel ezek a napok tényleg nagyon meghatározóak voltak, és részletesen emlékszem rájuk, a búcsúzásokra, a készülődésre, mindenre…végig tudtam gondolni, hogy mi változott azóta, illetve mennyiben különbözik az egy hónappal ezelőtti harmincegyedike vagy elseje a mostanitól. Furcsák voltak a kontrasztok, de persze ezek csak kiragadott pillanatok voltak, még ha napokról is beszélek. De mégis érdekes volt ezt végiggondolni, mivel például ma, február hatodikán, hiába gondolok vissza arra, mi volt egy hónapja…fogalmam sincs. Egy csütörtöki nap, az első januári hetemből. Rutin, kis monotonitás, idegeskedés, nevetés…bár azt hiszem, az első hetem inkább volt idegeskedés, mint nevetés. De már sokkal jobb. De mégsem lehet akkora a kontraszt. Egy hónapja ugyanazt csináltam, mint ma. Itt voltam ebben a szobában, hallottam a gyerekek nevetését-sírását-kiablását, velük voltam, Párizst jártam. Mint mindig. Otthon… az más volt. Mert így, hogy itt vagyok, az a különleges, ami otthon van. Bár azt hiszem, itt megtanultam, hogy az, ami otthon van, mindig különleges.

Hogy egy kicsit visszakanyarodjak az előző bekezdés gondolatához, miszerint csak úgy repül az idő…igen. Tehát már egy hónapja, hogy itt vagyok, MÁR egy hónapja. És már februárt írunk, aztán nemsoká március, és megjön a szép idő. Bár már most sincs olyan hideg, egész enyhe az időjárás, tegnap és tegnap előtt sokat jártam éjjel a várost, és egy kicsit sem volt hideg. És ez jó.

Ezen a hétvégén 3 új embert is megismertem, az új arcok mindig fel tudnak vidítani, és jó kedvet hoznak. Valahogy bennem van ez, szeretek ismerkedni, csomó érdekes emberrel találkozni, és tanulni tőlük, róluk, a kultúrájukról, az országukról…imádom!

[Ó…hirtelen valahonnan túrós rétes illatot érzek…és az most nagyon jól jönne…mindebben az az érdekes, hogy nem is szeretem annyira a túrós rétest. De azért most nem fakadnék sírva, ha valaki sütne nekem. Pedig sokkal jobban szeretem a tiramisut. Meg minden sütit…jaj…Gombóc Artúr…]

Mostanában nagyon irigy vagyok, és azt hiszem, ez még csak a kezdet. Mindenki most síel. Havas hegyoldalak, fenyők, és csúszkálás. Annyira jó! És annyira irigy vagyok.  Facebookon annyi fotót látok…azoktól, akik már visszajöttek. Vannak, akik most is épp a havas hegyoldalakon csúsznak(-másznak[?]), és van, aki még később megy majd…mindebben az a szomorú, hogy én e három kategória közül egybe sem férek be. De nyugtatok a lelkemen, és csinálok még egy kategóriát: akik jövő télen mennek síelni. Na, ide beférek. Így már sokkal jobb. J

Mostanában annyi jó elmélkedős téma jutott eszembe, de most annyira nincsen erőm, sem éberségem ilyesmibe belekezdeni…pedig kedvem lenne. De ihletem sincs. Így most győz a NEM, de ami késik, nem múlik.

[A lányok még mindig a kádban pancsolnak, szerintem már réges-rég kihűlt a víz, és ki kéne szállniuk NAGYON GYORSAN. Ja, és megint túrósrétes-illat van.]

Parachute: Something to believe in

https://www.youtube.com/watch?v=zyVZ4uVHYRw

 Nna, ma is írok nektek. Senkinek nem lehet egy szava sem, nagyon rendesen írok az utóbbi napokban, rendszeresen, ügyesen, okosan. J

Mit is írjak?

Például azt, hogy a gyerekeken most kezdem érezni, hogy talán tényleg lehet még olyan, mint a téli szünet előtt. Most teljesen rendben vannak a dolgok. Persze hiszti az van, mindig, de azt fel sem veszem már, hacsak nem brutális mennyiség. Napi 2-3 még belefér, ahhoz már elég edzett vagyok. És ez jó, hogy így van, mert ha maradtak volna olyan pokoli rosszak, mint az első pár hétben, akkor valószínűleg a nyaramat valami kellemes hangulatú szanatóriumban töltöttem volna, hangyákat gyűjtögetve. De így talán megúszom.:)

E miatt kicsit félek mondjuk az áprilisi szünettől, mert azt is külön fogjuk tölteni…és nehogy utána is ez legyen. Hogy megsértődnek, hogy haza merészelek menni. Bár, igazság szerint mindegy, mert ők úgyis elutaznak arra a két hétre, úgyhogy akár hazamegyek, akár nem, nem látjuk egymást. És hát akkor már hogy a viharba ne utaznék? Meg hát, egyébként is…J<3

Ha már az otthonról beszélek, akkor elmondom, hogy ma csomó „magyaros” videót néztem youtube-on. Onnan indult az egész, hogy facebookra kipostoltak egy videót, amiben magyar találmányok vannak, de egy kisfilm keretében…jópofa. És erről eszembe jutott, hogy van egy másik ilyen is, amit imádok, azt már egyszer be is linkeltem ide (Budapest Business Region- Get Engaged), valamelyik blogbejegyzésembe, a zenéjét választottam aznapra, és hát igen…jó, kezdem azt érezni, hogy ennek a mondatnak a lényegét kicsit nehéz lesz leszűrni, a lényeg az, hogy ma is láttam egy hasonló videót ( https://www.youtube.com/watch?v=Hmz8Ni9zO4M&feature=player_embedded), és onnan elindulva csomó, Magyarországot bemutató videót, meg fényképekből összeállított vetítést néztem meg…és olyan jó érzés volt! Olyan szívet melengető. És ami még ennél is jobb volt, hogy elkezdtem alattuk olvasgatni a kommentárokat, és annyira jó érzés volt olvasni, hogy csomó külföldi írt oda, hogy ez egy csodálatos hely, és hogy imádta Budapestet, az országot…olyan sokan dicsérték, annyira jó volt! Ilyenkor úgy kihúzom magam, gondolatban. Meg persze pörögnek a fejemben a képek Budapest szépségeiről. Meg a balatoni naplementék, meg Szeged…és ez mind jó érzéssel tölt el. Ó, de hiányzik a Balaton…nyáron..mm. A legeslegeslegeslegjobb!

Most elkezdhetnék filozofálgatni…mert van egy jó témám, ami megihletett és érdemes lenne róla írni, de nem tudom eldönteni, hogy van-e erőm, kedvem, kreativitásom hozzá jelen pillanatban. Úgyhogy most várok kicsit, hogy elmúljon a jelen pillanat, és a következőben el tudjam dönteni, hogy akarom-e…?:)

Na jó, akarom.:) Lendületet adott egy szám, amit ma már agyonhallgattam, az is lesz a mai zene. Na de ne rohanjunk ennyire előre!

Szóval…valahogy előkerült, talán egy beszélgetés során, aztán kicsi agyam továbbgondolta a dolgot…szóval arról van szó, hogy van a könnyebb út, és van a nehezebb. Szinte mindig, minden döntés (vagy más) helyzetben megvan a lehetőség, hogy egy szempillantás alatt elintézzük, könnyen, gyorsan, szinte csak átlépünk rajta, és már oda is a dilemma, a probléma, vagy éppen aminek nevezni lehet és kell. Ez az egyszerűbb út.

És ott a nehezebb, aminél sokszor az elején még azt sem lehet tudni, hogy merre visz, hogy fog alakulni, mennyire lesz rögös, csak azt lehet tudni, hogy ez a nehezebb, mert felmerült a könnyebb is, és azt elvetettük. A nehezebb út mindig hosszabb…nem, ez nem igaz. De a legtöbbször szerintem hosszabb, és rengeteg meglepetést tartogathat, de annyi tanulságot is!

A nehezebb út választása mindig előrevetíti a küzdést, és én úgy gondolom, hogy  a küzdésnek mindig megvan az eredménye. Ha valami egy emberen múlik, és ő mindent megtesz érte, akkor el is fogja érni. Muszáj. Persze nehezebb, ha nem csak saját magán múlik…akkor ott kell szerencse is…meg kockáztatni is tudni kell. Ami jó, mert játék is, de komoly is a tét…de hát…játszani meg szeretünk, nem?!

Én magam részéről szinte mindig a nehezebbet választom…ezzel lehet, hogy megnehezítem a saját életem, de szerintem sok mindent meglátok, mialatt végigjárom a nehezebb utat…a járatlant, a rögöset. És sokszor megfordul a fejemben, hogy bár elintéztem volna az egészet az elején, a könnyebbel, és nem kéne, hogy emiatt fájjon a fejem…de szeretem a kihívásokat, és nem én lennék, ha nem a nehezebbet választanám. A könnyebbet választani megfutamodás, szerintem. Persze nem biztos, hogy mindig a nehezebb a jó, de valahogy mégis azt az érzést kelti bennem ez az egész, hogy semmi sem hullik az ölünkbe, de ha megdolgozunk valamiért, azt megérdemeljük. És a nehéz úton bizony többnyire jól megdolgozunk mindenért.

Most eszembe jut az is, hogy szokás mondani, hogy azt tudjuk igazán értékelni, amiért megdolgoztunk. Hát ezért is jó küzdeni, mert a végeredményt ez hatalmas értékkel ruházza fel. A „munka gyümölcse”, meg hasonlók, ugye… „a türelem rózsát terem”… és az, hogy mi az a bizonyos gyümölcs, meg rózsa, azt mindenki képezze le a saját helyzetére, és gondolja át, hogy elég illatos-e az a rózsa, vagy elég édes-e az a gyümölcs? Megéri-e a munkát, a türelmet?

Nehéz útra fel, emberek!:)

No, zene.

Razorlight: Wire to wire

https://www.youtube.com/watch?v=MwRNvpGydzw

Nagyon jó zene. Nagyon.

Ó, és még eszembe jutott valami. Egy Ancsa-borítékos idézet, nem is olyan régről…az utakról jut eszembe.

„Az igaz út igen rögös, és nehéz, de legalább nem kell aggódni amiatt, hogy tömeg van rajta."

 A mai nap ilyen lézengős-lazulós-egészjós volt.

Igazából nem is nagyon volt hiszti…és elég nyugodtan eljátszottak együtt, meg volt spectacle…Marie táncol című műsor, vacsora előtt. Nagyon vagány volt, az egész házban minden fényt le kellett oltani. A verandán a lelkes közönség (tehát én) elfoglalta helyét a kanapén, és zene on, és kezdődött a móka. Pauline felállt mindenféle magas helyekre, és zseblámpával világította meg Marie-t. Reflektor, ugye.

Egyébként tényleg tök jól nézett ki az egész, mert a falra kivetült Marie árnyéka, aztán csillogós ruha volt rajta, ami szétszórta a zseblámpa fényét…és az utcai közvilágítás is adott egy kis fényt, mégis csak a „csupaüveg” veradnán voltunk…tök hangulatos volt.

És Marie egyre ügyesebb…vagyis elég vicces, de azért aranyos…de van érzéke a mozgáshoz egyébként…úgy ráz, hogy az elképesztő!Egyszer a nagy pörgés-forgásban el is esett a saját lábában (nagyon vicces volt), de oda se neki, felpattant, mondhatni tovalendült, mintha a produkció része lett volna. Nagyon „dívásan” kezelte le a dolgot. Nagyon elő tudja adni magát. Elképesztő, tényleg.

Ma, amikor elhoztam a suliból, vígan ette az uzsiját, és telivigyorral mondta nekem, hogy „Megígérem neked, hogy soha többé nem fogok hisztizni!” Mondtam neki, hogy ennek roppantul örülök, tényleg, ez nagyon kedves tőle, tres gentille. Csak sajnos már nem tudok hinni az ilyesmiben. Amikor még ezt először bejátszotta, akkor naiv módon hittem benne. Legalábbis abban, hogy erőfeszítéseket fog tenni, hogy a lehető legkevesebbet sírjon. De gyorsan megtanultam, hogy az ilyesfajta ígéretek maximum 10 percig érvényesek…de ez már a jobbik eset. Szóval ezekben nem hiszünk, de kedvesen mosolygunk a gyerekre, és elhitetjük vele, hogy elhisszük neki, és értékeljük az igyekezetét. Azt a nem létezőt, ami van, mind.

Tegnap délelőtt eléggé rosszalkodott, tehát a sulitól hazáig visítva-üvöltve sírt és kiabálta a testvére nevét. Ez azért jó, mert a mellett, hogy idegesít (ez a kisebbik baj), porig is aláz vele az utcán, mert az emberek nyilván azt gondolják, hogy minimum napi háromszor verem a gyereket, nem adok neki enni, tehát komplett rabszolgahajcsár vagyok. Szívmelengető.

Persze mondanom sem kell, hogy abban a pillanatban, ahogy hazaérünk, és becsukom mögöttünk az ajtót, abbahagyja. Remek.

Felment a szobájába duzzogni, amivel speciel jót tesz nekem is, magának is, tehát semmi gond. Aztán egy idő után lejött, és angyalian mosolygott rám. Ilyenkor azért ezzel eléggé keveset tud elérni ezzel. Kicsit elbeszélgettünk. Vagyishogy nyugodtan és csendesen elmondtam neki, hogy ez nem épp a legkedvesebb Marie volt, akivel ma találkoztam így a délelőtt során. És hogy szerinte ez jól van-e így, hogy ilyeneket csinál velem…hogy nem engedi, hogy fogjam a kezét az utcán, hogy reggel segítsek öltözni…mindent csak a tesója…ezek egyébként is olyan rosszul esnek. És bólogatott, hogy szerinte igen. És akkor mondtam, hogy nem.

Aztán utána bejött a szobámba, és minden létező dolgot megdicsért. „Szép ez a cipő, Kamilla, nagyon szép a nyakláncod…az összes nyakláncod nagyon szép, megnézhetem a fülbevalóidat is? Nagyon szépek.” Aztán jöttek a fényképek a falamon. „Ezen ki van? Ki az a bácsi? És ők kik? A barátaid? És ő a tesód? És ő az anyukád? Nagyon tetszik nekem az anyukád. És ő a férjed?” Szóval mindent tudni akart, mindent megdicsért…ez volt az ő bocsánatkésére. Mégiscsak három éves.:)

Na már csak zene kell mára.

Seal: Lost my faith

https://www.youtube.com/watch?v=e1OQ1LXQNy8

 Úgy gondolom, a mai blogot egy mai, aktuális és felettébb izgalmas kis történettel indítanám.

A körömlakklemosóba beleejtettem egy fülpiszkálót, amivel le akartam mosni a körömlakkom. És nem tudom kiszedni. Így hát akármilyen meglepő is: benne fog maradni. És érezhetném magam bénának miatta, de inkább kísérletként fogom fel. A kólás sztori jutott eszembe, hogy az mennyi mindent, gyakorlatilag bármit szétroncsol…a tejfog feloldódik benne! Így most azt vizsgáljuk, hogy a körömlakklemosó feloldja-e a fülpiszkálót. Izgi.

A hétvégéről nem meséltem, főleg a vasárnapról, ami nagyon jó volt! Lottinak itt van a tesója látogatóban (irigykedem), és így hármasban járkáltunk kicsit. Szerencsére többnyire szép idő volt. Hideg, de szép. Olyan klassz környéket fedeztünk fel! Nem is tudom igazából leírni, de olyan jó hangulatos, nem zsúfolt…eléggé kinn van. És csomó falon graffitik vannak…rengeteg. Nem tudom, jó szó-e ide a graffiti, lehet, hogy az csak az ilyen kis firkákat jelenti. Ezek meg inkább festmények…freskók?:) Nem, azért ne túlozzuk el, de mindenképp van értékük, kreatívak, színesek, vidámak, elgondolkodtatóak sokszor. És valahogy…nem keltik bennem azt az érzést, hogy ez rongálás. Valahogy…beleillenek a közegbe…fura.

Itt nemsoká megint szünet lesz…(jó, de soká, még 2 hét), amit repesve várok, tekintve, hogy én végig fogom dolgozni. Ez annyit tesz, hogy két hétig, tehát 10 napig reggeltől estig leszek én, egyedül a 3 gyerekkel. Remélhetőleg csak hárommal…mert szokásuk barátnőket/unokatesókat áthívni…az klassz lenne még…! NEM.

Hallom, hogy otthon megint van hó. Hát, nem irigyellek titeket. A hó ugyanis késlelteti a tavasz megérkezését. Ami már mindjárt itt van, ugye. Bezzeg nálunk! Nálunk semmi hó, helyette van viszont annyi eső, hogy úgy érzem, hogy monszun éghajlaton lakom (ilyen van?...régen voltak már a föciórák…).  Annyira szokott szakadni az eső, hogy a kerítésig alig látok el, ha kinézek az ablakon. Szóval igazából várom, hogy egyik reggel majd álmosan elhúzom a függönyömet, és egy komplett esőerdő lesz a kert helyén, majmokkal meg mindenféle állatokkal, amik ott élnek. Kivétel a kígyók, mert azoktól félnék.

Most annyi jó zene jut hirtelen eszembe, hogy alig tudok választani…de legyen egy Queen: Don’t stop me now. Ééééééés még legyen egy…ööö…egy ma felfedezett szám, amire csak úgy véletlen bukkantam rá. Parachute: Something to believe in

https://www.youtube.com/watch?v=HgzGwKwLmgM&ob=av3el

https://www.youtube.com/watch?v=zyVZ4uVHYRw&ob=av2nm

 Ma csak egy rövidet írok. Csak azért, mert érdekes, hogy ma jöttem rá, hogy szeretem azt a számot, ami a születésnapom dátuma. Huszonharmadika. 

A mai nap, ahogy jártunk.keltünk Párizsban, sokszor belebotlottam, mindig valami szép, jó, vagy érdekes helyen...így folyamatosan jöttem rá, hogy jó, hogy ezen a napon születtem, klassz dolgok kapcsolódnak a 23-as számhoz. Jó volt ez a nap.

Amikor hazaértem, ránéztem a naptáramra, és mit látok? Január 23-a van...

:)

 Szombat délelőtt, odakinn igazi semmilyen idő. Hűvös, szürke, de sem eső, sem köd. Nap nem süt. Tehát semmilyen.

Tegnap már azt éreztem, hogy nagyon elfáradtam így a hét utolsó napjára, és jól is éreztem, de végül szenvedés helyett jól ért véget a nap. Marie felkelt a délutáni szundiból 5 előtt egy kicsivel (szerencsére sokáig aludt), akkor lementünk a konyhába uzsizni, akkor jött meg a heti bevásárlás is. Épp, hogy elkezdtem elpakolni, hallom, hogy nyílik-csukódik a bejárati ajtó. Gondoltam, biztos Alexis ment ki valamiért a kertbe. De nem láttam sehol. Erre egyszer csak bekukkant Camille a konyhába. Negyed hatkor! Hát jobban örültem neki, mint a saját gyerekei, azt hiszem! Megváltás volt, tényleg.

Szóval így akkora fordulatot vett a nap, hogy teljesen fellelkesültem, és hatalmas felesleges energiákat kezdtem el érezni magamban, amik csak arra vártak, hogy levezessem őket. Kedvem támadt elmenni futni, pedig télen sosem futok, és tudtam, hogy nagyon hideg van odakinn. Ráadásul már kezdett sötétedni is, és a folyópart napközben nagyon barátságos, de este azért nem biztos, hogy a legjobb ötlet oda menni. Mindennek ellenére azért én elindultam, és nem is bántam meg. Igaz, hogy néhol jó nagy sár volt, de mivel sötét volt, nem láttam, úgyhogy kicsit korcsolyáztam is futás közben (egy újfajta duatlont találtam fel végül is), meg a vadludak kint totyogtak a fűben, és nagyon megdöbbentek, amikor megláttak engem közeledni…valószínűleg nincsenek hozzászokva, hogy sötétben valaki megzavarja őket. Többet azért nem futok sötétben, inkább megyek napközben, de ez most nagyon jól esett.

Most reggel…fél 11-kor, szóval nevezhetjük akár délelőttnek is, lementem reggelizni, és sehol egy lélek. Greg valahol barkácsol valamit, Camille és a két nagyobb gyerek sehol, Marie egyedül játszik a verandán. Elkezdtem reggelizni, beszélgettünk, aztán elkezdett a babáival egyedül bújócskázni. Ez azt jelenti, hogy elrejti őket a konyhaszekrényben, elfut a nappaliba, elszámol húszig…valahogy így: egy, kettő, három, öt, tizenegy, tizenhárom, tizenegy, tizenhét, kilenc, öt, hat, tizenkettő…tizenkilenc. Amikor ráun, akkor ér el húszig (szerinte), és jön megkeresni a babákat. Persze fogalma sincs, hol lehetnek. Nyilván azonnal a konyhába jön, megtorpan, körülnéz, aztán odarohan a konyhaszekrényhez, kirántja az ajtót, és megdöbbenve tapasztalja, hogy nahát, ide bújt a baba! Szegényt úgy megsajnáltam…a következő körben azt akarta, hogy a baba számol…hát egy darabig várhatta volna szegény Marie, hogy a baba megtalálja őt. Aztán meg kirámolta a mosogató alatti szekrényt, és bebújt oda. Hogy a többiek majd megkeresik őt. Mondtam neki, hogy de nincsenek itthon. Mondta, hogy de, az apa itthon van. Hát igen, csak így majd elég sokat kell várnod, mert nem is tudja, hogy elbújtál. De ő azért csak elbújt, de körülbelül 12 másodperc múlva kivágta az ajtót, hogy megtalálták, most már kijöhet.

Olyan rossz volt ezt nézni…egész héten azért sír, hogy nincsenek itthon a szülei, erre hétvégén, mikor itthon lehetnének vele, akkor sincsenek, vagy pedig mást csinálnak..nem csoda, hogy ennyit sír. Persze az igaz, hogy most sajnálom, de azért amikor már 3 órája csak üvölt, akkor nem tudok erre gondolni, hogy biztos azért sír, mert hiányoznak neki a szülei. Illetve a legtöbbször nem is konkrétan ezért sír, de azért lett ilyen hisztis, mert annyira sokszor kell nélkülöznie a szüleit…és ez elég nagy baj.

Mert azt is értem, hogy Gregnek dolgoznia kell a ház körül, rendbe rakni kicsit a kertet, ilyesmi. De érdekes módon, amikor én voltam kicsi, az én apukám is csinált ilyeneket, és mégsem voltam egyedül. Mert mentem vele, és együtt csináltuk. Nyilván nem segítettem túl sokat, sőt, valószínűleg láb alatt voltam, de együtt voltunk.

És ha apának mégis volt dolga, akkor egészen biztos, hogy anya ott volt hétvégén is velünk, úgy, ahogy egész héten is. Mindig.

Hát, ez a különbség.

Zene.

Yann Tiersen: Rue des Cascades

https://www.youtube.com/watch?v=qvsBIIOeDa4

John Martyn: May you never

https://www.youtube.com/watch?v=eQs6MvsPCXA

És most, ahogy keresem a linkeket, jut eszembe, hogy van egy szám, ami tökéletesen arról a helyzetről szól, amit itt a végén ecseteltem. Úgyhogy még az is.

Zorán: Üres bölcsőt ringat a hold fénye

https://www.youtube.com/watch?v=V-AgV6ciitk

Kicsit elkeseredetten hangozhat, de ne hangozzon annak…most kiszámoltam, még nyolcvan nap, míg hazamegyek. Illetve, a mai volt a nyolcvanadik, de ennek nemsoká vége, így már csak 79.

Tényleg nem akarok elkeseredettnek tűnni, de szerintem evidens, hogy az ember várja, hogy hazaérjen, otthoni levegőt szívjon, lásson mindenkit, akit szeret, a saját ágyában aludjon. Szóval úgy is mondhatjuk, hogy aki távol van otthonról, az kicsit az idő rabjává válik. És persze nem jó vágni a centit, mert attól nem telik gyorsabban az idő, de valahogy mégis megnyugtató tisztában lenni pontosan a dolgokkal.

Nyolcvan nap…erről szerintem mindenkinek beugrik, hogy ennyi idő alatt bizonyos elmondások szerint a Földet is meg lehet kerülni…ami egy hosszú út, és nagy távolság…tehát ez a nyolcvan nap…ez sok idő. Viszont ha úgy nézzük, hogy kétszer negyven…a negyven már nem is olyan sok! És abban is mennyi a hétvége, és mennyi a szép, napsütötte nap, a meleg, de mindenképp enyhe tavaszi idő, ami mindent széppé tesz.

Szerdán voltunk Lottival a könyvtárban, visszavittük a könyveket. És mivel közvetlenül mellette van a Jardin du Luxembourg, úgy döntöttem, benézek, járok egyet, leülök kicsit. A nap erőtlenül sütött, de nagyon hűvös volt, inkább késő októberi idő, mint január végi…kicsit kezdem azt érezni, hogy megint eluralkodik felettem a káosz, a tavasztól indultam, most az ősznél tartok. De igazból tél van. Mindegy. Szóval olyan vegyes-szeszélyes idő volt, csalóka…de azért nem tudtam megállni, hogy le ne üljek kicsit a park egyik székére, ami jobb napokon (jobb időben) napozásra is kitűnően alkalmas. Csak néztem magam elé, elméláztam…eszembe jutott, hogy minden szerda délutánomat itt fogom tölteni mostantól. A munkaidőm valószínűleg nem fog változni, tehát a szerda délutánjaim szabadok maradnak, Lottinak pedig nincsen sok ideje ilyenkor, úgyhogy miután vele találkozom majd, mindig itt fogok kikötni. Csodálatos ez a hely, a béke szigete, bár ha szép idő van, hatalmas a nyüzsgés. Kiülök majd a hatalmas szökőkút mellé egy székbe, süttetem magam, és olvasok. No persze Párizs közepén járunk, nem az a fürdőruhás hassüttetés lesz…hanem a visszafogott, „legyen-egy-kis-színe-az-arcomnak”-napozás. Egy jó könyvvel. Pihenésképp lehet figyelni az embereket magunk körül. Az mindig érdekes. Vicces, sokszor tanulságos, vagy elgondolkodtató. Jó lesz! Csak lenne már tavasz!

Zenét most többet is fogok. Egy Zagar: Wings of love, meg egy Balkan Fanatik: Ha te tudnád…ez utóbbihoz van egy kedvenc kisfilmem, ott igazából a film a lényeg, a zene kevésbé…de a kettő együtt tökéletes, én nagyon szeretem.

https://www.youtube.com/watch?v=M8Y4G1jcMwo

https://www.youtube.com/watch?v=e0wkokaybWA

 Éppen valami frappáns kezdésen gondolkozom, mert annyi mesélnivalóm van, hogy nem is tudom, hol  lenne a legjobb belekezdeni. Igazából az jutott eszembe, hogy vicces kezdés lenne, ha a végéről kezdeném. Mármint a bejegyzést, visszafelé. Ez onnan jön, hogy mostanában azt veszem észre magamon, hogy amit csak lehet, visszafelé olvasok. Nyilván nem a mondatokat olvasom hátulról kezdve, hanem például az újságot a végén nyitom ki, és az utolsó cikkekkel kezdem. Ezt már többször is észrevettem, teljesen spontán, nem direkt csinálom. Vicces. De igazából semmin nem változtat, mert az újság nem könyv, nem függenek össze a cikkek, tehát lehet ugrándozni közöttük, vagy módszeresen haladni. Na, én módszeresen haladok, hátulról előre.

Így van ez a verseskötetekkel is. Azokat is úgy jó olvasni, hogy felütöd valahol, elolvasol egy szimpatikus verset, aztán megint máshol. Ma reggel az RER-en, nyelvsuliba menet Radnóti kötet volt nálam. Kinyitom, elkezdek olvasni. Aztán lapozok, visszafelé…olvasok, lapozok vissza…olvasok, lapozok vissza. Már megint hátulról előre haladtam, de nem azért, mert a legvégéről indultam, és a szokványos irányban már nem volt több lap. Valahol középen nyitottam ki elsőre, tehát bármerre folytathattam volna. De már megint nem úgy csináltam, mint a normális emberek…J

Ez után a kis bevezető után azt hiszem, maradok ennél az irányvonalnál, és mégiscsak kicsit visszafelé fogok haladni. A mai nappal indítok, és így pótlom be a több napos lemaradásomat.

A mát nagyon gyorsan el tudom intézni, mert (eddig még…) nem történt semmi. Voltam nyelvsuliban, ami ma kivételesen egész jó volt, és ennyi.

Tegnap, azaz vasárnap ragyogó napsütésre ébredtem (délben…). Enyhe, tavaszias, olyan márciusi idő volt, ezer ágra sütött a nap, csiviteltek a madarak. Olyan vidám, kedves, szép volt minden. Így hát fel is kerekedtem, hogy megejtsem első 2011-es futásomat. A Szajna holtága itt van nagyon közel, talán ősszel még írtam erről. Mellette végig ligetes-parkos szakasz, játszótérrel, kutyát sétáltató emberekkel, bicikliző családokkal, a folyóban vadkacsákkal-és libákkal. És sokan futnak is itt, nem véletlenül. Szóval jó volt így futni, bár azt nem mondom, hogy a végére nem kellett vonszolni magamat, kicsit kiestem a gyakorlatból, mert télen nem szoktam futni. De a tegnapi nap az minden volt, csak nem tél. És az egész hétvége igazából ilyen volt. Téli tavasz.

És most egy kicsit el kell, hogy térjek a hátramenettől, mert ahhoz, hogy a szombatot értelmesen leírhassam, a péntekkel kell kezdenem, mert a kettő eléggé egybefolyik.

Tehát, péntek. Este úgy volt, hogy babysittingelnem kell, amiért 10-es skálán körülbelül nullásra lelkesedtem. Inkább -2esre. No de nem baj, beletörődtem, és vártam, hogy a szülők elmenjenek. Végül mégsem mentek el, de akkor már mindegy volt. Vagyis azt hittem! Mert kilenckor felhívott Lotti, hogy végül őt is elengedték, úgyhogy menjünk valahova. Így hát mentünk. Egy csomó mindenkit ismertem meg ezen az estén, van egy au-pairekből álló társaság, Lottit és engem is beleszámolva 4 magyar, egy ír, egy lengyel, és egy kolumbiai lány. Velük voltunk, kószáltunk, kerestünk valami helyet, amit nehezen, de végül találtunk. Olyan kettő felé értünk oda a Bastille-hoz, ezen a környéken rengeteg szórakozóhely van, úgyhogy egész éjszaka nagy itt az élet. Volt egy hely, ahol a lányoknak ingyenes volt a belépő, és mivel semmi támpontunk nem volt, hogy melyik lehet jó hely a sok közül, e mellett döntöttünk. És nem is bántuk meg, legalább is én nem, nagyon jót táncoltunk. És sokkal, sokkal jobb volt a zene, mint anno, amikor a hajón voltunk. Itt olyan négyig maradtunk, aztán elindultunk. Lottinál aludtam, és reggel ötkor, mire hozzá értünk, már farkas éhesek voltunk, de olyankor sehol semmi sincs nyitva, kivétel a drága jó meki. Drágának drága, jónak kevésbé jó, de kétségkívül az egyetlen túlélési lehetőség ez volt, úgyhogy laposakat pislogva, elnyűtten, nagyon fáradtan „megreggeliztünk”, aztán hazasétáltunk Lottihoz (itt már nagyon fáztunk, pedig nem volt hideg…), és szinte azonnal elaludtunk. Ezt olyan fél 6, de inkább hat körül.

Viszont fél egykor (itt hívnám fel a figyelmet, hogy megérkeztünk a szombathoz…bár igazából a meki is akkor volt már…sőt a buli is…mindegy)már keltünk is, mert a péntek éjszakai társasággal megbeszéltük, hogy szombat délután kettőkor találkozunk, és megyünk korizni az Eiffel toronyra. Igen, RA. Az első emeleten csináltak egy kicsit műjégpályát, és annyi az egész, hogy megveszed a (diákoknak) 3 és fél eurós jegyet, fellépcsőzöl (azért ez után az éjszaka után ez kemény volt…), ott adnak korit, és már csúszkálhatsz is. Igazából a korcsolya olyan, amilyen, a jég is…de ezzel az ember igazából az első egy perc után nem foglalkozik, mert olyan hangulata van..és hát ugye a helyzet eszmei értéke, hogy tényleg ott vagy, ahol. És olyan szép időben, ami szombaton volt (tegyük hozzá, hogy tavaszi idő januárban, aminek szintén van egy külön értéke) és azzal a látvánnyal, ami onnan tárul a szem elé…valahogy olyan béke fogott el, meg nyugalom…nagyon jó volt.

Szóval, azt hiszem, végigértem. Tudom, hogy a múlt hét többi napjáról sem nagyon írtam, de az jobb is, ha nem, mert mostanában a gyerekek elég rosszak, és nehéz velük nagyon, és lestrapálnak…úgyhogy ezt nem lenne jó ecsetelni, mert nem vidám, és  a mostani jó kedvemet elrontaná. Szóval a múlt hét péntek estétől vasárnap estig tartott!:)

Szerintem még akartam borítékos idézeteket is írni…csak tudnám, hogy mit! Na, mindjárt megkeresem őket.

Meg is van. Hát persze, van egy, aminek annyira megörültem. Kisherceg.

„Jobb lett volna, ha ugyanabban az időben jössz. […] Ha, teszem azt, délután négykor érkezel, már három órakor elkezdek boldog lenni. Amint halad az idő, egyre boldogabb leszek. Négy órakor már izgulok és nyugtalankodom; felfedezem a boldogság árát! De ha meghatározatlan időben, bármikor jössz, sohasem fogom tudni, melyik órában öltöztessem ünneplőbe a szívemet…”

(Antoine de Saint- Exupéry)

Ezt anno még Ancsától hallottam (és hát ugye most is…J), csak úgy emlékszem, ő kicsit máshogy mesélte, és úgy jobban tetszett. Ő azt mondta, (vagy lehet, hogy csak én emlékszem így, de akkor is, a 2.0-ás verzió jobban tetszik), hogy egy megbeszélt találkozó előtt várunk. Várjuk a megbeszélt időpontot, és valóban, egyre jobban izgulunk, ahogy közeledik az az időpont. Amikor vége eljön, akkor már tudjuk, hogy akit várunk, tényleg azonnal ott lesz…és aztán, ha mégsem, mert késik, akkor még úgy öt-tíz percig feszülten várjuk…aztán egyre kisebb lelkesedéssel, és az örömteli várakozás helyét kezdi elfoglalni a csalódottság, hogy talán mégsem jön, de legalábbis nem akkor, amikorra vártuk. És így, ha végül mégis megérkezik húsz, harminc, vagy akár még több perccel később, akkor már nem fogunk tudni úgy örülni neki, mert a sok várakozás, ami akkor volt, amikor már kellett volna lennünk, elveszi a kedvünket.

Ez most, hogy belegondolok, nem is átírása az idézetnek, hanem inkább a gondolatmenet továbbgondolása, folytatása…de milyen igaz!

Most visszaolvastam ezt, amit írtam, és kicsit elmosolyodtam azon, hogy az öt-tíz perces késésekről írok. Tehát olyan találkozóról van szó, ami előtt az ember csak napokat vár, lehet, hogy csak órákat…és itt vagyok én, 1500 kilométerre otthontól, és nem napokat várok ezekre a találkozókra…hanem hónapokat. Azért ez egy másfajta várakozás. Egy nehezebb. Viszont végül ez is egy megbeszélt időpontra fog leszűkülni, amikor már nagyon közel lesz. Például, hogy hétfőn ötkor a Deákon. Vagy ilyesmi.

Zene.

Damien Rice: 9 crimes

https://www.youtube.com/watch?v=cgqOSCgc8xc&ob=av2el

És olyan rég volt már magyar, azt hiszem…szóval most egy olyan dal fog még ide kerülni, amit az otthon töltött két hét alatt, szorgosan mr2-t hallgatva fedeztem fel, és imádom.

Szabó Balázs Band: Zaj

https://www.youtube.com/watch?v=VlwF3-qKPSA

 Szép napra virradtunk. Itt, nálunk pár napja gyönyörű idő van. Egész tavaszias, amit nagyon könnyű megszokni és megszeretni. Csak mivel január van, meg van az esélye annak, hogy lesz még hideg. Sőt, az is lenne a normális. De sokkal jobban esik a napsütés, az enyhe idő, a madárcsiripelés.

A tavaszt mindig úgy várja az ember, mint valami megváltást. Nem is tudom, van-e a világon valaki, aki nem örül a tavasz beköszöntének. Pedig én is szeretem a telet, de tavasszal minden a természetben, s ezáltal mindenki újjászületik. Szerintem a tél végén kéne kezdődnie az új évnek, az új naptári évnek. Mert ott, ahol a tél elmúlik, átvedlik tavaszba, ott tényleg nagy a változás.

Egyébként furcsa, hogy már most ennyire sürgetőnek érzem, hogy enyhüljön az idő, jöjjön a tavasz, mert még csak január legelején járunk, ami azt jelenti, hogy a tél 3 hónapjából még csak egyen vagyunk túl, a java még hátra van (vagy lenne). És mégis, már most elég a hidegből. Bár szerintem ez sem teljesen egyértelmű, és ilyen egyszerűen megfogható, mert az ősz vége és a tél eleje közt nincsen túl éles váltás, és ha lehet ronda hónap, az a november. Így ez az egész „szépre vágyás” már bőven elkezdődik novemberben, ha nem korábban. No de egy a lényeg: legyen tavasz!:)

Már tegnap kitaláltam, hogy a következő blogban fogok kicsit írni arról, hogy milyen nagyon fontos is az őszinteség. Ezt mindig is tudtam, és mindig is szem előtt tartottam, de most valahogy annyira kézzelfoghatóvá vált az egész, hogy még én is megdöbbentem, pedig eddig is, tényleg, mindig annak voltam a híve, hogy bármi legyen, őszintének kell lenni.

 Ezen kívül még be akartam csempészni a mai blogba egy-két borítékos idézetet is. Van egy, még a múlt hétről, aminek az értelmét most kezdem meglátni, és lesz egy mai, ami megmosolyogtatott, amikor kibontottam és elolvastam, mert a már előre eltervezett őszinteség-dologgal annyira szemben áll…vagy talán mégsem? Majd meglátjuk, hogy hova fogok kilyukadni. Mert igazából mindennek (legalább) két oldala van. Ezért nehéz dönteni, mert ha az ember átgondolja a dolgoknak mind a két (vagy több) oldalát, arra jut, hogy két (vagy többJ) tökéletesen ellentétes dologról is meg tudja győzni magát. Tehát válasszon két (vagy több…) igazság közül. Nehéz.

A mai, zöld borítékot kinyitva egy Shakespeare-idézere bukkantam, íme:

„Színház az egész világ,

 És színész benne minden férfi és nő:

Fellép s lelép: s mindenkit sok szerep vár

Életében...”

Elsőre –gondolatban- rávágtam, hogy: NEM! Miért kéne mindig hazudni, miért kéne szerepeket játszani, és elrejteni álarcok mögé saját magunkat? Kinek kell a megjátszás, az önáltatás, a játszmázás…ez mind, miért jó?

Aztán…ha jobban belegondol az ember kénytelen bevallani, hogy ebből áll a világunk. És annyira nehéz megtalálni az embereket, akik mernek őszinték lenni. Pedig ez jó dolog.

Sokan mondják, hogy persze, elmondanák X-nek vagy Y-nak a véleményüket őszintén, építő, segítő szándékkal, de inkább nem, mert lehet, hogy megbántódna. Nem merik elmondani. És ezért lehet, hogy X élete végéig hülyét fog csinálni magából, mert neki nem tűnik fel, hogy mit csinál rosszul. Pedig ha valaki merne vele őszinte lenni, azzal nagyon sokat segítene rajta.

Persze ez is két esélyes, az igazságot tudni kell elfogadni. Az emberek nagy része pedig nem tudja, és falakat épít maga köré, homokba dugja a fejét, hogy ne kelljen megtudnia. Pedig ilyenkor már szinte ő maga is tudja, csak megpróbálja fel sem venni. De ha más is szembesítené, akkor már kénytelen lenne ezzel foglalkozni. És az emberek nem szeretnek magukba nézni. Jó miden úgy, ahogy van, ne kelljen erőfeszítést tenni azért, hogy jobb lehessen.

Az igazság sokszor fáj. A hazugság egy ideig megvéd, de egyszer úgyis kiderül, és sokkal rosszabb. Becsapva lenni a legrosszabb, tehát: igazságra fel!:)

Ez most csak egy kis boncolgatása volt a témának, ami szerintem egy nagyon érdekes téma, ezer oldalról lehet megközelíteni, sokféleképpen körbejárni. De nem akarok csak erről írni, úgyhogy most maradjunk ennyiben.

(Mire oda jutottam volna, hogy szegény Shakespeare-nek is igazat adjak egy kicsit, addigra elfogyott a témának szánt hely, bocsánat, William bácsi!)

A másik idézet, amit január 5-én halásztam ki a borítékjából, egy Garce klinika-idézet. Soha, egy részt sem láttam még ebből a sorozatból, de tudhat valamit, mert már több helyütt is hallottam belőle egész okos dolgokat.

„ Mind azt hisszük, nagyok leszünk, és kicsit csalódunk, ha reményeink nem valósulnak meg. De néha a reményeink alaptalanok. Néha, amire számítunk, könnyen elhalványul amellett, ami váratlanul ér. Miért ragaszkodunk a reményeinkez? Mert amire számítunk, az tartja bennünk…a lelket. A reményeink tartanak talpon. Amire számítunk, az csak a kezdet. Amire nem számítunk, attól változik meg az életünk.”

Ezzel részben egyetértek, részben nem, velem részben volt már ilyen, részben nem. Nem akarom nagyon kielemezni, ez csak egy idézet, amit szerintem szinte mindenki le tud képezni a saját életére, úgy, ahogy. Vagy ha még nem, majd később. Mert arra már rájöttem, hogy lehet tervezni, kell is, de néha tudni kell hagyni, hogy a dolgok maguktól történjenek. Esélyt kell adni a véletleneknek. De véletlenek meg nincsenek. Tehát azoknak a véletlennek tűnő teljesen váratlan eseményeknek, embereknek, dolgoknak, helyeknek, amikre nem számítunk, de szándékosan, és csak nekünk vannak ott.

 Esős, nagyon esős este. Szöszmötöl a veranda tetején, kopog a párkányon. Mekkora változás ez a reggelhez képest!

Hihetetlen gyönyörű volt, amire ébredtem. Valószerűtlen színek, valószínűtlen formák. A felkelő nap, rózsaszínre festette az égen a kora reggel útnak indult repülők nyomait. Úgy szabdalták egymást a rózsaszínű vonalak az égen, mintha egy pontosan megszerkesztett geometriai példát látnék, hihetetlen, hogy ezek véletlenek. Míg az ég alja ilyen volt, itt lenn, az utcákban még csak ímmel-ámmal világította meg a korai fény a házakat, inkább csak körvonalak voltak. Ez a kontraszt még szebbé tette az egészet. Olyan volt a látvány, az ég, mint a reggel felébredő ember arca, a repülők nyomai, a párna gyűrődései az arcon.

Ha indulhat szépen egy nap, akkor így kell indulnia. És mi lett a végéből –már ami a természetet illeti-, ború, eső, hideg. Ez is mutatja, mennyi minden tud történni egyetlen nap alatt. Mi mindenre elég 24 óra! Például, hogy a rózsaszín-mesebeli égből szürke és rideg, komor este legyen. Meg sok minden másra. Ha belegondol az ember, egy nap is milyen sok idő néha. Főleg, ha várni kell.

Kezdem észrevenni, hogy az utóbbi időben mennyire másképp látok, vagy élek meg dolgokat. Azt hiszem, mondhatom, hogy felnőtt fejjel. Emlékszem, mikor érettségiztünk, ballagtunk, milyen sokszor mondtuk, hogy nem akarunk felnőni, és így is gondoltuk. Talán még nem is kell, kellett volna. Talán még nem is nőttünk fel. Vagy inkább egyes szám első személyben kéne beszélnem..?! Én. Nem tudom, hol a határ, hol fordul át az egyik a másikba, de más magyarázatot nem nagyon találok.

Például eddig még sosem láttam úgy Párizst, vagy bármilyen más várost, mint most, mikor tegnap előtt megérkeztem a repülővel. Mindig mondják, hogy magasról, felülnézetből olyan a táj, mintha egy társasjáték táblája felett ülnél, és arra néznél le. A szántóföldek mint egy kockás abrosz, a házak kis legó-otthonok, az autók matchboxok…mintha semmi sem lenne igazi, inkább rajzolt, csak egy kicsinyített utánzat, egy jól megépített makett. Mintha minden játék lenne. És én ezt sosem éreztem így, sosem hagytam, hogy a hatalmába kerítsen az az illúzió, hogy minden csak játék, és ha akarom, átrendezem, újraépítem, lerombolom az egészet. Soha, egy pillanatig sem hagytam, hogy megfeledkezzem arról, hogy ez mind valódi, és mind nagy, csak én vagyok messze, és én vagyok kicsi.

Most először éreztem azt, hogy a felhők felett repülve, ha kinyúlhatnék az ablakon, megkóstolhatnám a tejszínhabot, a földek zöld-barna kockáit átszínezhetném, ha akarnám. És Párizs, az volt a legfélelmetesebb. Hatalmas város, házak mindenütt, többé-kevésbé egy magasságban. Viszont van néhány dolog, ami szemet szúr. A makett-város díszei, persze papírból és műanyagból: egy nevetségesen apró Eiffel-torony, a Défense negyed magasló irodaépületei. A Sacré Coeur. Magasló? Ha ráfújtam volna, felborult volna, és ha kedvem szottyan, az Eiffel tornyot odabiggyesztem a Montparnasse tetejére, hogy az még magasabb legyen, és vitán felül álljon, hogy mi is a francia főváros legmagasabb épülete. Ha kicsit inog, odacelluxozom. Ilyen egyszerű az egész.

Ez persze nem volt jó példa, mert valószínűleg az emberek legnagyobb részében ez épp fordítva játszódik le. Gyerekként élik meg a makettvilágot, felnőttként pedig „minden igazi, csak kisebbnek látszik”. Tehát lehet, hogy fordítva működöm. Mindenesetre változásnak ez is változás.

Zene terén az utóbbi napokban nem igazán magamra hagyatkozom, viszont mint ígértem, igyekszem olyan számokat választani, amik kapcsolódnak az adott napomhoz, amik aktuálisak. És a kettő nem zárja ki egymást.

Zebrahead: Dear you