Egyszer annyira kezdeném úgy a bejegyzésemet, hogy „Kedves Naplóm!”. Ez most jutott eszembe, és majd egyszer megvalósítom, beújítok. De nem most.

 

Mostanában kicsit ritkábban írok, mint eleinte, ez gondolom már szemet szúrt sokaknak. Talán azért is van ez, mert az első hetekben minden mozzanat újdonság volt, most pedig már vannak dolgok, amik rutinná váltak, mindig megtörténnek, és az apróbb kizökkenések, hisztik már annyira nem ráznak meg, hogy nem tulajdonítok nekik jelentőséget. Szóval inkább várok pár napot, hogy összegyűljön annyi dolog, amennyiből tényleg valami érdekes és olvasásra érdemes dolgot tudok összehozni. És még így sem érzem azt, hogy mindig sikerülne.

Most azt hiszem, péntektől kezdek mesélni. Annak is az estéjétől, mert az volt olyan, ami nem történik minden nap. Ami vicces. Jó volt, nagyon, és nagyon jókor is jött.

Este már pizsiben, lefekvés előtti pótcselekvés: facebook. Lottival beszélgettem (a magyar lány, akivel nem rég ismerkedtünk meg itt, kint) és olyan fél 11 körül bedobta, hogy menjek át hozzá ott aludni, csináljunk egy spontán estét. Körülbelül egy órányira lakik tőlem, én már megfürödtem, nagyon fáradt voltam, kint hideg volt és sötét. És belegondoltam: miért is ne?! Ő meg nagyon rendes volt, mert bejött elém, így félúton találkoztunk. Éjfél volt már majdnem, mikor megérkeztünk hozzá, és mielőtt bekuckóztunk volna egy jó kis beszélgetéshez, sétáltunk egyet. Soha jobbkor, mondanánk ironikusan…de irónia nélkül így igaz. Soha jobbkor! Párizs egészen különleges éjszaka…annyira nyugodt és békés. Szóval sétálgattunk, beszélgettük…és mousse au 3 chocolat-t ettünk. Mc Donald’s találmánya ugye, de hát…elmondhatatlanul finom, még mindig. Pedig már rájöttem, hogy biztos minimum traktorgumi-reszelékből készülhet…de…azért finom. Szóval ez után a kis léleknyugtató séta után bekuckóztunk, és nekiálltunk beszélgetni. És olyan jó volt! Annyira, hogy egészen reggel ötig abba sem hagytuk. Aztán meg, mert ugye az éjszaka alatt megéheztünk, elmentünk reggelizni a Mekibe, mert csak az volt nyitva olyankor a közelben…nagyon sokat röhögtünk magunkon, annyira béna hajnali ötkor rávetni magad egy sajtburgerre…úgy, hogy minden harapás után majd’ elalszol, olyan fáradt vagy…és egyébként is, cseresznye íze volt a ketchupnak. Na jó, szóval már mindenen nevettünk, és megváltás volt lefeküdni. Igazából már kezdett világosodni. Mire Párizs felébredt, mi végre elaludtunk. Nagyon jó volt.

Aztán szombat este babysitting, ami már szintén rutin, és szintén jól megy, a 99,9% hisztit sikerült minimálisra csökkenteni. Persze azért mindig van némi rizikó, de hát izgalmak mindig kellenek az életben.

A vasárnap punnyadósan-pihenősen-tanulgatósan telt.

És ma, ma olyankorán keltem, hogy az szörnyű. Ezeken a hétfő reggeli órákon mindig majdnem elalszok, de tényleg. Mondjuk nem csak a hétfő reggelieken. El sem tudom képzelni, hogy tudtam ezt csinálni 12 éven keresztül minden hétköznap. És ennyire sosem voltam fáradt, mint itt.

Ú, most erre, hogy ezt az előző bekezdést leírtam, elöntöttek az emlékek..a gimis reggelekről. Mennyire más volt. Mennyire jó volt! És azok mellett, amiket most megélek, csinálok, annyira eltörpül egy-egy fizika-vagy kémiadolgozat előtti izgalom…hát mik voltak azok? Olyan más minden, ha úgy nézzük, hogy már túl vagyunk rajta. Bár a jó dolgok, azok nem változnak. Azokra mindig jó lesz visszaemlékezni. És a gimi nagy része az volt.

A mai napra visszatérvén, el kell, hogy mondjam, hogy olyan büszke vagyok magamra…már megint. Csináltam paradicsomlevest. (Képzeletbeli tapsvihar. –Köszönöm.) De ez tényleg menő, mert még sosem csináltam. És nagyon finom lett. És spontán volt. A pénteki spontán este annyira jól sikerült, hogy most rászoktatom magam a spontán dolgokra. Kicsit finomítok majd a recepten, és elkeresztelem „spontán paradicsomlevesnek”. A legfinomabb lesz a világon. Ja, és most jön a varázsszó: betűtészta volt benne. Azért az már valami. Hibát követtem el, mert nem próbáltam kirakni a nevemet. Pedig a menzán régen mindig azt csináltuk. Na de mindegy, azért…azért finom volt.

Marie-nak volt ma is egy fél órás táncprodukciója, egyedül rázott a verandán, a félhomályban. Még mindig csak és kizárólag a Cranberries: Zombie-ra hajlandó táncolni. Ma sikerült videót is készítenem róla, nagyon vicces lett. Beöltözött megint a kis balerinaszerkójába. Leírhatatlan, ahogy ilyenkor viselkedik. Ezer szinttel mindenki felett, ő a királynő, princesse meg minden. Annyira oda van ilyenkor magáért, annyira vicces. Ma például ment a zene, ő meg dobálta a haját, és egy tükörrel táncolt, közben végig azt mondogatta, hogy „Je suis la plus belle du monde”…tehát, hogy ő a legszebb a világon. Van itt önbizalom.

Én meg a kanapén ülve a ruhákat hajtogattam, egyszer merészeltem felállni, hogy a konyhába kimenjek, azonnal rám támadott, hogy „TE NEM TÁNCOLHATSZ, CSAK ÉN!”. Pedig én meg sem próbáltam. Hát, már táncolni sem szabad. De nem zavartam meg az előadását, hanem csak vigyorogtam magamban, hogy van az, amikor én táncolok, de ő nem. Vacsikészítéskor, amikor megy az ABBA…:)

Vészesen érzem, hogy le kéne feküdnöm, úgyhogy ezt is fogom tenni…csak, jaj, nehogy elfeledkezzem a számokról.

Ömlesztve.

Ami az utóbbi napokban itt volt a fülemben-fejemben-gondolataimban: Kispál és a Borz: Zsákmányállat.

És most valamelyik nap hallgatam egy kis 30Y-t is, amiért egy időben rajongtam. Aztán már szinte egyáltalán nem hallgattam, mert rájöttem, hogy Beck Zolinak semmi hangja. De azért mégiscsak, van egy-két szám, ami vagy az emlékek miatt (nem is jók…), vagy azért, mert tényleg tud valamit, sokszor lement egyik este. Úgyhogy legyen az Olyankor meg az Ül és vár.

Meg még legyen egy Bryan Adams meg Sting meg Rod Stewart együtt. All for love.