A múltkor arról írtam, legalábbis részben arról, hogy akármilyen jó is, ha az ember másokkal van körülvéve, néha kell egy kis egyedüllét, kell, hogy az ember csak a saját gondolatait hallja, csak a saját orra után menjen. Most ezt azzal egészíteném ki, hogy a hangsúly a NÉHA szócskán van. Mert tényleg, a sokaságból, nyüzsgésből, pörgésből néha ki kell szakadni, de ez csak akkor jó, ha van miből kiszakadni. És a társaságban-egyedül töltött idő aránya körülbelül így kell, hogy kinézzen: 95%-5%. Vagy még több, a „társaságban” javára. Most nyilván magamról beszélek, ez csak az én véleményem. Nekem erre van szükségem. És nem véletlenül mondják, hogy az ember társas lény, mert többnyire nem jó egyedül. És a valakivel-valakikkel nem feltétlenül azt jelenti, hogy folyton összezárva, összenőve…hanem csak…együtt. Érezni a többiek jelenlétét, tudni, hogy bár te a szobádban olvasol, valaki a konyhában főz, és valaki más a kertben játszik, és valakik a szomszéd szobában kártyáznak. És, ha kedved szottyan, becsukhatod a könyved, átsétálhatsz a másik szobába, és beülhetsz kártyázni, vagy bekukkanthatsz a konyhába, mert a készülő ebéd illata odavonzott, besegíthetsz, és máris ott vagy valaki mással, és együtt csináltok valamit. És ezek jó dolgok. Van egy Kispál és a Borz szám, a Többiektől. Nagyon jól megfogalmazza azt, amit itt mondani akarok: „ A többiektől szép az élet.” Mára ezt a számot választom.

 https://www.youtube.com/watch?v=MomOa7Z1RJQ

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.