Hűű, hát most már tényleg mindjárt megyek haza…! Ez sok mindenből látszik, de a leginkább szembetűnő (annak, aki belép a szobámba) az, hogy elkezdtem csomagolni. Ezt persze senki se úgy képzelje el, hogy a fal mellett katonás sorban állnak a bőröndjeim…mert nem. Sokkal inkább úgy érzem magam, mint a kiskakas a szemétdombja tetején, a meséből. Mmmm…bár jobban meggondolva, lehet, hogy így jobban hangzik: úgy érzem magam, mint a zseni, aki ül a káosz közepén, de átlátja. És tényleg, tehát ez a második hasonlat jobb lesz, bár az igazságot mindkettő tükrözi.

Csináltam fényképet a hadiállapotokról, gondoltam is, hogy ide csatolom, de inkább leírom, hogy hogy kell elképzelni. Csatahelyszín igazából, csak vér nincs, meg halottak.

Áhh mindegy, a szobám.

A (nemsokára) VOLT szobám.

Furcsa ebbe belegondolni, meg végigcsinálni, hogy…hát a végét. Ahogy pakolok át a bőröndjeimbe, szedem le a polcról a könyveket, folyamatosan, darabról-darabra ölöm meg az itteni életem…kicsit tényleg ilyen érzés, és furcsa, és ijesztő. Úgy belaktam ez alatt az idő alatt, és most újra vissza kell alakítanom, lemeztelenítenem, hogy az új lány, aki majd utánam jön, a saját ízlése szerint alakítgathassa.

A képeket, újságkivágásokat, idézeteket a falon fogom utoljára hagyni. Azok nélkül tényleg olyan üres a szoba, úgy egy napot sem akarok lenni, hogy csak bámulnak rám az üres, fehér falak.

Már csomó mindent elpakoltam, többnyire ruhákat, meg könyveket, de mindig, ami a végére marad, azt a legnehezebb: mit hova, mit mivel?? Ne gyűrődjön, ne törjön, ha hirtelen kell az úton, elő tudjam venni, legyen benne rendszer…huu…

Az előbb nagyon dramatikusan festettem le a kipakolt, üres szoba képét, de várom már, azért is, mert az azt fogja jelenteni, hogy végre készen vagyok a csomagolással, és túléltem, és sikerült. Ez egy nagy kihívás. Bár ez alatt a tíz hónap alatt szinte a legkisebb.

Más.

Szombat óta nyár van itt is. Csak szólok, mert eddig nem volt. Hetek óta hideg volt, szinte ősz…nem is szinte, tényleg az. Na de a nyár örömére vasárnap Dorkánál voltam , és Párizs közepén a ház tetején napoztunk…hát, azért az nem volt rossz…J

Mára meg, főleg most, így délutánra már annyira meleg lett, hogy az teljes mértékben elviselhetetlen…negyven fok, vagy valami olyasmi…szerencsére  a házban egész jó hűvös van, de ahogy kiléptem az utcára…áá, borzasztó. Azt hittem, hogy elájulok, vagy megfulladok,vagy ilyesmi, mert a levegővétel is nehezemre esett…olyan forró volt a levegő, hogy olyan érzésem volt, mintha hajszárítóval neki estek volna a tüdőmnek…nem volt jó érzés, aztán még cipelni a gyerekek cuccait, meg a (nyilván) visító Marie-t rángatni, hogy jöjjön már, és ne egy helyben vonyítson…áá.

Most azért szurkolok, hogy este rá tudjam venni magam, hogy tornázzak..csak félő, hogy hőgutát fogok kapni..de azért majd igyekszem megerőltetni magam…

Ezen kívül azért is szurkolok, hogy ne essek át a következő néhány (KEVÉS!!) napban a bőröndjeimen, akik csak akkor lesznek tökéletesen készek, amikor a kocsi csomagtartójában lesznek.

Ezen kívül még szurkolok azért is, hogy kicsit hidegebb legyen, de maradjon szép idő, meg nyár, csak ne ennyire.

Legfőképp pedig azért szurkolok, hogy a hazaúton minden zökkenőmentes legyen, és a terv szerint haladjon, és legyen szerencsém. Szurkoljatok ti is!

Boyce Avenue: Just the way you are

https://www.youtube.com/watch?v=DwF1pbf-2UU&feature=feedf

Most pedig lemegyek szólni Marie-nak, hogy itt a fürdés ideje, jöjjön. Akármiben fogadok, hogy hiszti lesz belőle.