Harangoztak éppen most, háromszor, mert háromnegyed három van. Tisztára, mint a magyar népmesékben! Csupa hármas…

Itt most a család fele beteg, már jó ideje, úgyhogy most kellene sok napfény meg jó idő meg ilyenek, hogy nehogy én is elkapjam, meg hogy ők meggyógyuljanak. Ebben a fontossági sorrendben.

Most szakad az eső, hideg van és mindjárt mennem kell Pauline-ért a suliba, aki rollerrel ment, ami annyit tesz, hogy a hétszáz kilós gurulós iskolatáskáját én vonszolhatom helyette, emellett esernyő a fejem fölé…és még a videotheque-be is vissza kell vinnem két DVDt. Ehhez az egészhez így összességében körülbelül annyira van kedvem, mint fogkefével felmosni az egész fürdőszobát. Azt nem kell, félreértés ne essék, csak összehasonlításképp mondom, hogy ennyire vonz most a dolog.

Utálom az esőt.

Szép is a tavasz…!!:)

Marie folyton sír, és…Ó!JEE. Most kiabált fel Camille, hogy elmegy Marie-val a gyógyszertárba, mert nagyon fáj a hasa, és így elmegy Pauline-ért is. KÖSZÖNÖM. Nincs trottinette, nincs videókölcsönző, nincsen ötszáz mázsás hátizsák. Merci beaucoup.

Egyébként most nézem, hogy a háromnegyed hármas harangszónál kezdtem írni, most mindjárt hat óra. Hát, nem azért telt el ennyi idő, mert ilyen lassan írok…J Csak félbe hagytam, aztán újrakezdtem, meg újra, meg újra. De most már megmaradok egy helyben és addig fel nem állok innen, míg be nem fejezem. Ez nem lesz nehéz, mert nemsoká befejezem. J

Annyira jó lenne, ha tudnám , hogy hogyan tudok csatolni ide a blogbejegyzésekhez képet, a Radnótis sem sikerült, és sajnos  a linket meg valamiért nem lehet megnyitni…majd egyszer biztos erre is rájövök, hogy hogy kell…

Tegnap voltam nézelődni, minden bolt telis-tele van tavaszi, sőt nyári ruhákkal, amitől teljes mértékben kikészültem, és SZINTE leküzdhetetlen késztetést éreztem arra, hogy mindent, MINDENT megvegyek. Szerencsére (vagyis sajnos…) sikerült leküzdenem mégis. De hát nagyon jó dolgokat láttam mindenhol, ez is a tavasznak köszönhető.

Egyébként ha már vásárlás, akkor elmesélem, hogy tegnap már másodszorra jártam úgy, hogy emberi életeket mentettem meg - majdnem. Nézelődtem, és furcsállottam is, hogy a női ruha részlegen miért sürög-forog egy csomó férfi, a ruhákat nézegetve, de nem foglalkoztam vele annyira. Mire egyszer csak meghallom a hátam mögül –félelmetesen gyatra angol kiejtéssel -, hogy „Lady!Lady!”. Na, hát ez én voltam. Tőlem kértek segítséget, hogy ők kabátokat néznek, és hogy rám mekkora kell. Először azt hittem, meg akarnak hívni egy kabátra, meg is örültem, úgyis nagyon szeretnék egy bőrdzsekit, de nyilván ennek elég kicsi esélye volt…gondolom a feleségeiknek kellett ajándékba, aki ránézésre akkora volt, mint én. Úgyhogy kedvesen – lehengerlően jó angollal – válaszoltam nekik, és megmentettem az életüket. Büszke voltam rám. A másik eset is itt volt Párizsban, csak az még ősszel, de ugyanúgy a H&M-ben, csak ő külön el is mondta, hogy a nővérének keres felsőt, aki kb akkora, mint én, csak ő kicsit specifikusabban kérdezett, úgyhogy vele sokkal kevésbé voltam kedves, de azért még az ő életét is megmentettem. Nem értem, hogy miért néz engem mindenki próbababának, vagy eladónak, vagy csak miért van az, hogy mindenki nője pont akkora, mint én vagyok. Eddig még sosem tűnt fel, fura dolgokra jön rá az ember vásárlás közben, tény, ami való.

Tegnap még találkoztam az RERen egy magyar házaspárral is, ők beszélgettek magyarul, és még mielőtt rám is tettek volna valami megjegyzést, rájuk köszöntem. Persze elsőre nem hittek a fülüknek, de másodikra már muszáj volt, mert tény, hogy csak az tud magyarul beszélgetni, aki tud magyarul. És a magyarul tudó emberek 99,7%-a magyar is, tekintve, hogy nem sokan kacérkodnak eme csodás, ámde igen-igen bonyolult nyelv elsajátításával idegen nyelvként.

Szóval e fenti okokból kifolyólag megbeszéltük, hogy nocsak, mindhárman magyarok vagyunk, és elbeszélgettünk. Pont ott szálltak le, ahol én, és mivel turisták voltak, még meg is mutattam nekik, merre van a metró, amire át kell szállniuk. Őket is megmentettem (kezdem magam szuperhősnőnek érezni...), és egyébként nagyon kedvesek voltak. Mesélték, hogy az ő lányuk is volt aupair, csak ő Londonban, és ő ott talált férjet, és immár 17 éve házasok, és unokák vannak, meg minden, és Angliában is ragadt. Sok ilyen történetet lehet hallani, és láttam a szemükben a csillogást, hogy hátha belőlem is kibukik, hogy éppen az esküvőmre tartok, mert feleségül vesz egy francia, de hát mondtam nekik, hogy velem ilyesmi nem történhet meg. És egyébként is, én nemsokára megyek haza…J

Azt hiszem, mára befejezem, még jön a napi zene, ami jelen alkalommal Foo Fighters: Times like these, remélem, ez még sosem volt.

https://www.youtube.com/watch?v=ksOjoA18sNk&feature=fvwrel

Csókoltatás. Akinek inge, vegye magára. J

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.