Napsütéses hajnali kilenc órakor írok, de már hét óta fenn vagyok. A kilenc is hajnal, a hétre már szavak sincsenek, hogy az mennyire korán van, de nincs mit tenni, vinni kellett a gyerekeket suliba. Most az a helyzet, hogy Camille ma kora reggel elment Londonba, és csak kedd késő este fog hazajönni, hétközben Greg meg mintha nem is létezne, annyit dolgozik, úgyhogy most két teljes napig, hála  a jó égnek, csak és kizárólag én vagyok velük, én vagyok anya és apa is, egy személyben, meg azért a nounou is egy kicsit, meg ha szeretnék, még nagyi és nagypapa is. Bármit vállalok.

Szóval most két szép, csodaszép nap elébe nézek, bonyodalom nyilván már most van, mert Camille arról megfeledkezett, hogy ma délután Pauline elmegy valahova az osztályával, és nem tudjuk, mikorra érnek vissza, tehát mikorra menjek érte, és hogy ezek után tud-e majd színjátszó szakkörre menni, valamint hova rakjuk azt a kislányt, aki nem ebbe az osztályba jár, de őt is én vinném színjátszóra. Camille meg nyilván nem veszi fel a telefonját. Nem baj, fél ötig még van idő, reméljük, kiderül. De én nem idegeskedek, honnan kellett volna tudnom? Nem szólt senki sem…az idegeskedést meghagyom az anyukáknak, nem érzem azt, hogy azt is át kéne vállalnom pluszba még a gyerekek mellé. Annyira azért nem fizetnek meg.

Miután befejeztem a „bright side of life, avagy legyünk au-pairek” című kedvcsináló bekezdést, mesélek mást is.

A héten Párizsban járt a Quimby. Bizony, bizony, európai turnét csináltak, és Párizs volt az utolsó állomásuk. És naná, hogy ott voltam. Nagyon klassz koncert volt, egyébként is, a legjobb koncertek, amiken voltam eddig, Quimbyk voltak. Meg Kispál, de nekik béke poraikraL.

No de…QUIMBY.

Szerencsére kilenckor kezdődött a koncert, szóval oda tudtam érni munka után időben. Olyan jó volt, a Magyar Intézet előtt gyülekezett a tömeg…tömeg, jó ez túlzás…az a sok ember, aki várt a koncertre, és szinte mindenki magyar volt, csak kapkodtam a fejem, hogy mindenki magyarul beszél. Olyan jó volt! Aztán bementünk, és lehetett venni KÖRÖZÖTTES SZENDVICSET meg MÁKOS BEJGLIT. Tizenhétezer éve nem ettem körözöttet, pedig úgy szeretem…akkor ettem utoljára, amikor anyuék meg a húgom kijöttek meglátogatni még októberben, és Anya (külön kérésre) hozott nekem egy DOBOZ körözöttet. Olyan finom volt. Köszi, Anya!

Na, hát most is ettem ilyen finomat, meg mákos bejglit is, és nagyon boldog voltam tőle. Aztán lement a koncert, szerintem még sosem voltam ennyire közel a színpadhoz, sosem volt még ennyire melegem koncerten, és…és…sosem voltam még Párizsban Quimby koncerten. Szóval sok szempontból egyedi volt ez az alkalom.

Van egy gyűrűm, amit már vagy tucatnyi alkalommal majdnem elvesztettem, de végül mindig szerencsém volt, és meglett. Hát, a koncerten észrevettem, hogy megint nincs meg, ez után néhány számmal meg Kiss Tibi bemondta, hogy találtak egy gyűrűt, koncert után lehet érte jelentkezni, és ha el tudod mondani, hogy néz ki, és tényleg, akkor nyert ügyed van, mert visszakaphatod. Hát, gondoltam, lehet, hogy megint szerencsém lesz, és meglesz a gyűrűm, így hát a koncert után oda is mentem. Nyilván nem az enyémet találták meg, miért is lett volna úgy…? De legalább elkezdtünk beszélgetni valakivel a zenekarból, és hát az ugye menő. Aztán egyre kevesebb volt már az ember, szinte már minden „külsős” lelépett rajtunk kívül, és akkor rákérdeztem, hogy ha megvan még a gyűrű, és senki sem jött érte, hogy az övé, akkor kárpótlásul nem kaphatnám-e meg. És de. Úgyhogy van egy gyűrűm, el lettem jegyezve a Quimby által, hogy ilyen szépen magyarosan szenvedésmentesen legyen kifejeződve a dolog. Bizony.

Aztán, mivel ez volt a turné utolsó állomása, nagyon akartak turnét temetni, és meg lettünk hívva a Magyar Intézet tetőteraszára, hogy temessünk velük. Felmentünk, nagyon szép volt. Nappal valószínűleg szebb lett volna, mert már éjfél is elmúlt, és nem sok minden volt kivilágítva, szóval keveset láttunk… de az Eiffel torony még villogott nekünk egy utolsót, az olyan szép volt…és hát itt fenn fotózkodtunk kicsit, beszélgettünk, borozgattunk. Aztán a következő helyszín a konyha volt, oda mentünk le, ott beszélgettünk tovább…egészen hajnali fél hatig. Ott volt a stáb több tagja is, akiket nem látsz, ha csak a koncertre elmész, vagy lehet, hogy látsz, de nem igazán tűnnek fel, mert minden figyelmet a zenekar kap. Pedig kár, valószínűleg nélkülük nem sokra menne a zenekar sem, és olyan klassz emberek vannak a „háttérben” is… velük is beszélgettem, tényleg nagyon jó arcok voltak ők is. Egyikőjük főzött is, mindent összedobott, ami éppen volt, annyira klassz volt, annak is ilyen magyaros íze volt…és szinte mindet mi ettük meg. Hehe. De ők kínálták, tényleg, olyan rendesek voltak. Aztán ők lassan el-eltünedeztek, mentek aludni. Végül már „csak” a zenekarból maradtak ketten, Varga Livius, meg Mikuli Ferenc. Ez olyan hivatalosan hangzik így, teljes néven…nem illik  a sztoriba, annyira közvetlen volt az egész. Livius, meg Fefe. Így jobb. Na, velük beszélgettünk tényleg nagyon sokat. A halk gitározás szinte egy percre sem maradt abba az éjszaka során, meg volt éneklés is, Livius rögtönzött nekem egy dalt, az nagyon vicces volt, annyit nevettem. Beszéltünk a hazaútjukról is, meg az elkövetkezendő koncertekről, meg a nyárról is, és olyan honvágyam lett, megkérdeztem (de csak úgy viccből), hogy nem mehetnék-e haza velük. És Fefe annyira helyes volt, rögtön elkezdte mondani, hogy hát figyelj, az a baj, hogy mi repülővel megyünk haza, azok a jegyek már fixen megvannak, azon sajnos már nem lehet változtatni, de a stáb busszal jön, ott biztos, hogy van még hely, és úgy simán lehetne…J Mondtam, hogy csak vicceltem, még nem mehetek haza. De annyira jól esett ez is. Meg annyira jó volt az egész éjszaka, a beszélgetések, meg az, hogy megismerhettem őket, mint embereket. Érdekes ez a folyamat, ahogy az „Isten” emberré válik…nyilván túlzok, persze, sosem istenítettem őket, csak mindig is szerettem a zenéjüket, mégis csak népszerű és ismert zenészek Magyarországon, és kevés embernek van lehetősége másképp is kapcsolatba lépni velük, mint a színpad túloldaláról. Szóval nagy élmény volt, és annyi-annyi jó pillanata volt, de szeretném a nagy részét megtartani magamnak…meséltem eleget így is. Kíváncsi vagyok, milyen lesz így elmenni a következő koncertjükre, hogy kicsit (?) másképp látom már őket…még ha sajnos elég nagy is az esélye annak, hogy nekik ebből nem sok marad meg, annyi koncertjük van, annyi rajongójuk…persze, jó lenne, ha mégis…érdekes emberek.

Mindent összevetve, eddigi életem legjobb koncertje volt, ez biztos, persze, hogy nem tudom a koncertet és az utána következőket szétválasztani…ez az egész együtt marad meg, mint életre szóló emlék, élmény. Érdekes, hogy az egyik legjobb párizsi estémet egy magyar zenekarnak köszönhetem…de tény, hogy azt, hogy a Quimbyvel voltam, nem mint zenekarral, hanem mint emberekkel…hát, ezt meg Párizsnak köszönhetem.

Köszönöm, Quimby, köszönöm, Párizs!

Quimby: Magam adom

https://www.youtube.com/watch?v=zQMG2ubmu4E

Most feltöltök egy videót youtubera, és azt is be fogom linkelni, én csináltam még a koncerten. Nem azért töltöm fel, mert jó a minősége…nem jó. Rossz. És teljesen értelmetlen helyen van vége, mert elzsibbadt a karom. És a mondat közepén kezdődik, mert addigra tudtam előásni a fényképezőmet.  Azért teszem fel, és ide is, mert emlék…és ide kapcsolódik.

https://www.youtube.com/watch?v=p7ukNnceU2c

No, szóval ez volt a Kamilla és a zenészek című hosszas bekezdés…annyit még hozzátennék, hogy fél hatkor indultam el onnan, fél hétre már haza is értem, háromegyed hétkor lefeküdtem, és kilenctől már dolgoztam. Hát, nem voltam túl friss…

Azóta talán most érzem magam először kipihentnek…fura, hogy pont akkor, amikor hétkor kellett kelnem…nem mondhatni, hogy túl logikusan működöm…de nem baj, legalább egy hét alatt sikerül újjáélednem…születnem…renaissance.

Még azt elmesélem, hogy tegnap milyen klassz helyen jártam Lottival. A promenade plantée névre hallgató zöld ösvényen…ami valaha egy vasúti felüljáró volt, nem mondom, hogy Párizs közepén, de abszolút még benn a városban. Már nem járnak rajta vonatok, így beültették növényekkel, rengeteg a rózsa…padok…teljesen, mint egy park, csak hosszú,mivel a sínpárok helyén van, így parknak nem nevezhető..ezért írtam ösvényt, de az sem jó szó…mindegy, promenade plantée. Nagyon szép, facebookra tettem fel képeket, ott a bizonyíték, hogy mennyire szép…!

Lassan befejezem, azt hiszem, még jön zene, a Quimbyn kívül, mert az oda tartozik, de ez meg hozzám.

Howie Day: Collide

https://www.youtube.com/watch?v=Yk9G7OyKwLM

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.