Kedves drága Mindenki!

A mai blogomat arra a szent célra fordítom, hogy mindenkit, aki eddig kételkedett volna, meggyőzzek arról, hogy nem-vagyok-normális.

Hosszas percekig töprengtem, hogy akarom-e én ezt, de minekutána én saját magamon annyira jól szórakoztam, úgy gondoltam, hogy Ti is megérdemeltek néhány vidám percet. És ugye velem nevettek, és nem rajtam, ez evidens.

Kamilla ma úgy döntött, főz magának ebédre pipihusit sült krumplival, ami nagyon finomra sikerült, eddig semmi rendkívüli nincsen a történetben. Ámde Kamilla arra is gondolt, hogy jó lenne sütit sütni…és ez volt az a döntés, aminek köszönhetően viccesnél viccesebb dolgok történtek a konyhában.

Már tegnap is akartam sütni, először joghurtos sütit. Az alapvető probléma, ami kicsit elbátortalanított, az volt, hogy körülbelül 3 evőkanálnyi liszt volt itthon. Ez nagy mértékben lerövidíti azt az egyébként sem túl hosszú listát, amin a gyorsan elkészíthető finom sütik á la Kamilla szerepelnek. De maradt még egy versenyző, a hiperszupernagyoncsokis süti, amit Lottiéknál kóstoltam, és gyorsan el is kértem a receptet. Jobb híján szemet gyönyörködtetően trendi Hello Kitty-s cetlire került a recept, amiben mindössze egy evőkanálnyi liszt szerepel. Ezen mindig elgondolkodom, hogy mégis az az egy minek kell?? Semmi értelme…mindenesetre, annyi volt itthon, de akkor rájöttem, hogy étcsoki nincs. Még süthetném tejcsokival, de Pauline azt nem ehet…így inkább meggyőztem magam, hogy nem is kell ide süti.

Ma azonban lendületesebb voltam, és mivel liszt még mindig pont annyi volt, mint tegnap, elhatároztam, hogy csak azért is megsütöm a csokis sütit. Csokit és vajat felolvasztani. 200 gramm vaj. Hát annyi nem volt, de oda se neki, vaj+margarin együtt, és mehet az olvasztás. Ők már ügyesen olvadnak a mikróban, nézzük a többit. 5 tojás..jóó, az van. Egy evőkanál liszt…persze, hogy van. 200 gramm kristálycukor…NINCS! Éljen. De a vaj és a csoki már felolvasztva, most öntsem ki a kukába? Nem. Másra fel lehet használni, valami olyanra, amihez VAN itthon alapanyag? Nem. Hát, akkor nincs más hátra, meg kell valahogy csinálni mégis. Kristálycukor nincs. Porcukor nincs. Kockacukor? VAN. Éljen. Gond egy szál se, ledaráljuk, jó lesz. DE HOGYAN? Kézzel összetörni? Nem lehet, túl kemény. Késsel? Szintén nem. Bögrébe tenni és fakanállal? Neeem. BOTMIXERREL???? NEM. Mikróban megolvad? NEM. Tűzhelyen? Karamelizálódik. Daráló nyilván nincs. HÚSKLOFFOLÓ? Nincs, bár azért itt már kicsit eldurvultnak éreztem a helyzetet. Újra végigpróbáltam mindent, és természetesen a kockacukor még mindig kockacukor volt. A felolvadt vaj+csoki már lassan visszaszilárdul, kéne valamit csinálni. Jó, legyünk drasztikusak, a sütinek EL-KELL-KÉSZÜLNIE. Kalapács. Kockacukrok zacskóba (kettőbe) és megismerkednek a kalapáccsal. Végig szakadtam a röhögéstől, igazából már nem is a sütiért csináltam, hanem éreztem, hogy teljesen kiléptem önmagamból, és vártam, hogy a gasztrovandalizmus milyen szintjeit tudom még megütni, ha muszáj. Kicsit féltettem az ujjaimat, meg a fülemet, mert hatalmas zajt csaptam. Közben még azon vigyorogtam, hogyha a szomszédok belátnak, mégis mit gondolhatnak azt a képet látván, hogy az aupair egyedül, látványosan hahotázva fehér port kalapácsol a konyhában. Nyilván azt gondolták, hogy már magamhoz vettem kicsit abból a fehér porból. Ha-ha.

Egy idő után azért ezt is feladtam, nem mondom, hogy eredménytelen volt az akció, de kicsit kezdett elveszni a lelkesedésem, és a kockacukrok közül még mindig sokan ellenálltak. De úgy éreztem, hogy már réges-rég többet tettem, mint valaha bárki is egy rohadt süteményért. Szóval jó lesz úgy az a cukor.

Nézzük tovább a receptet.

Olvasztott csoki+vaj már kész, másik tálban összekeverni a lisztet, kristálycukrot (kristály???SZIKLA!!) és az öt tojást. Oké, tálba a cukor, ráütöm az öt tojást. Eeegy…plutty. Keettőő…plutty. A harmadik nem akar kijönni a tojástartóból. Miért? Retry. Még mindig nem. Hát, beleragadt, de rajtam nem fog ki, megpróbálom erősebben. Persze, hogy összetört. Viszont a fele még mindig bele volt ragadva a tojástálcába, én nem tudom, mit csináltak vele. Mindegy. Volt másik. Mire mind az ötöt beleütöttem, és meglepődve megállapítottam, hogy egyikben sem volt kiscsibe (ma semmin nem lepődöm meg), jött még a liszt, és elkevertem. Mondanom sem kell, hogy a hatalmas cukordabarok pillanatok alatt szuperül feloldódtak a tojásban, szóval a félórás „törjünk cukrot” – hadműveletem teljes mértékben hiábavaló volt. Igazából az elején sejtettem, hogy ez így lesz, de nem voltam benne biztos, és nem mertem kockáztatni. Pedig lehetett volna. De nem baj, kétség sem fér hozzá, hogy így sokkal viccesebb volt.

Ezek után már nem nagyon volt bökkentő, formába öntöttem, majd be a sütőbe. Az más kérdés, hogy a recept 180 fokon 22 perc sütést ír, és mindig 200 fokon sütöm minimum negyvenig, mert soha nem sül meg.

Most vettem ki pár perce a sütőből, még tűz forró, kíváncsi vagyok, milyen lett. Már vagy ötödszörre sütöm ezt a sütit, egészen biztos vagyok benne kóstolás nélkül is, hogy az eddigi négy mind sokkal jobban sikerült ennél, de abban is, hogy ez a legemlékezetesebb. Annyira meg csak nem lett rossz, csak finom dolgok vannak benne. És ami külön finom, együtt miért ne lenne? Mint például a lekvár és a mustár. Majd egyszer azt is kipróbálom.

Nos, úgy érzem, kellő részletességgel ábrázoltam mai napom fénypontját (óráját), és azt hiszem, ide más nem is kell. Ez így volt jó, ahogy volt, de ne is csodálkozzunk, április elseje van, vagy mi.

Tapasztalat 1: A lehetetlen nem létezik.

Tapasztalat 2: Azért jobb, ha úgy sütünk, hogy, minden van itthon hozzá. Hús a hentestől, előkészítve, liszt a boltból, hogy ne nekünk kelljen learatni és megőrölni a búzát, tojás a tyúkból, ne mi tojjuk…és kristálycukor, mint kristálycukor.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.