Éppen valami frappáns kezdésen gondolkozom, mert annyi mesélnivalóm van, hogy nem is tudom, hol  lenne a legjobb belekezdeni. Igazából az jutott eszembe, hogy vicces kezdés lenne, ha a végéről kezdeném. Mármint a bejegyzést, visszafelé. Ez onnan jön, hogy mostanában azt veszem észre magamon, hogy amit csak lehet, visszafelé olvasok. Nyilván nem a mondatokat olvasom hátulról kezdve, hanem például az újságot a végén nyitom ki, és az utolsó cikkekkel kezdem. Ezt már többször is észrevettem, teljesen spontán, nem direkt csinálom. Vicces. De igazából semmin nem változtat, mert az újság nem könyv, nem függenek össze a cikkek, tehát lehet ugrándozni közöttük, vagy módszeresen haladni. Na, én módszeresen haladok, hátulról előre.

Így van ez a verseskötetekkel is. Azokat is úgy jó olvasni, hogy felütöd valahol, elolvasol egy szimpatikus verset, aztán megint máshol. Ma reggel az RER-en, nyelvsuliba menet Radnóti kötet volt nálam. Kinyitom, elkezdek olvasni. Aztán lapozok, visszafelé…olvasok, lapozok vissza…olvasok, lapozok vissza. Már megint hátulról előre haladtam, de nem azért, mert a legvégéről indultam, és a szokványos irányban már nem volt több lap. Valahol középen nyitottam ki elsőre, tehát bármerre folytathattam volna. De már megint nem úgy csináltam, mint a normális emberek…J

Ez után a kis bevezető után azt hiszem, maradok ennél az irányvonalnál, és mégiscsak kicsit visszafelé fogok haladni. A mai nappal indítok, és így pótlom be a több napos lemaradásomat.

A mát nagyon gyorsan el tudom intézni, mert (eddig még…) nem történt semmi. Voltam nyelvsuliban, ami ma kivételesen egész jó volt, és ennyi.

Tegnap, azaz vasárnap ragyogó napsütésre ébredtem (délben…). Enyhe, tavaszias, olyan márciusi idő volt, ezer ágra sütött a nap, csiviteltek a madarak. Olyan vidám, kedves, szép volt minden. Így hát fel is kerekedtem, hogy megejtsem első 2011-es futásomat. A Szajna holtága itt van nagyon közel, talán ősszel még írtam erről. Mellette végig ligetes-parkos szakasz, játszótérrel, kutyát sétáltató emberekkel, bicikliző családokkal, a folyóban vadkacsákkal-és libákkal. És sokan futnak is itt, nem véletlenül. Szóval jó volt így futni, bár azt nem mondom, hogy a végére nem kellett vonszolni magamat, kicsit kiestem a gyakorlatból, mert télen nem szoktam futni. De a tegnapi nap az minden volt, csak nem tél. És az egész hétvége igazából ilyen volt. Téli tavasz.

És most egy kicsit el kell, hogy térjek a hátramenettől, mert ahhoz, hogy a szombatot értelmesen leírhassam, a péntekkel kell kezdenem, mert a kettő eléggé egybefolyik.

Tehát, péntek. Este úgy volt, hogy babysittingelnem kell, amiért 10-es skálán körülbelül nullásra lelkesedtem. Inkább -2esre. No de nem baj, beletörődtem, és vártam, hogy a szülők elmenjenek. Végül mégsem mentek el, de akkor már mindegy volt. Vagyis azt hittem! Mert kilenckor felhívott Lotti, hogy végül őt is elengedték, úgyhogy menjünk valahova. Így hát mentünk. Egy csomó mindenkit ismertem meg ezen az estén, van egy au-pairekből álló társaság, Lottit és engem is beleszámolva 4 magyar, egy ír, egy lengyel, és egy kolumbiai lány. Velük voltunk, kószáltunk, kerestünk valami helyet, amit nehezen, de végül találtunk. Olyan kettő felé értünk oda a Bastille-hoz, ezen a környéken rengeteg szórakozóhely van, úgyhogy egész éjszaka nagy itt az élet. Volt egy hely, ahol a lányoknak ingyenes volt a belépő, és mivel semmi támpontunk nem volt, hogy melyik lehet jó hely a sok közül, e mellett döntöttünk. És nem is bántuk meg, legalább is én nem, nagyon jót táncoltunk. És sokkal, sokkal jobb volt a zene, mint anno, amikor a hajón voltunk. Itt olyan négyig maradtunk, aztán elindultunk. Lottinál aludtam, és reggel ötkor, mire hozzá értünk, már farkas éhesek voltunk, de olyankor sehol semmi sincs nyitva, kivétel a drága jó meki. Drágának drága, jónak kevésbé jó, de kétségkívül az egyetlen túlélési lehetőség ez volt, úgyhogy laposakat pislogva, elnyűtten, nagyon fáradtan „megreggeliztünk”, aztán hazasétáltunk Lottihoz (itt már nagyon fáztunk, pedig nem volt hideg…), és szinte azonnal elaludtunk. Ezt olyan fél 6, de inkább hat körül.

Viszont fél egykor (itt hívnám fel a figyelmet, hogy megérkeztünk a szombathoz…bár igazából a meki is akkor volt már…sőt a buli is…mindegy)már keltünk is, mert a péntek éjszakai társasággal megbeszéltük, hogy szombat délután kettőkor találkozunk, és megyünk korizni az Eiffel toronyra. Igen, RA. Az első emeleten csináltak egy kicsit műjégpályát, és annyi az egész, hogy megveszed a (diákoknak) 3 és fél eurós jegyet, fellépcsőzöl (azért ez után az éjszaka után ez kemény volt…), ott adnak korit, és már csúszkálhatsz is. Igazából a korcsolya olyan, amilyen, a jég is…de ezzel az ember igazából az első egy perc után nem foglalkozik, mert olyan hangulata van..és hát ugye a helyzet eszmei értéke, hogy tényleg ott vagy, ahol. És olyan szép időben, ami szombaton volt (tegyük hozzá, hogy tavaszi idő januárban, aminek szintén van egy külön értéke) és azzal a látvánnyal, ami onnan tárul a szem elé…valahogy olyan béke fogott el, meg nyugalom…nagyon jó volt.

Szóval, azt hiszem, végigértem. Tudom, hogy a múlt hét többi napjáról sem nagyon írtam, de az jobb is, ha nem, mert mostanában a gyerekek elég rosszak, és nehéz velük nagyon, és lestrapálnak…úgyhogy ezt nem lenne jó ecsetelni, mert nem vidám, és  a mostani jó kedvemet elrontaná. Szóval a múlt hét péntek estétől vasárnap estig tartott!:)

Szerintem még akartam borítékos idézeteket is írni…csak tudnám, hogy mit! Na, mindjárt megkeresem őket.

Meg is van. Hát persze, van egy, aminek annyira megörültem. Kisherceg.

„Jobb lett volna, ha ugyanabban az időben jössz. […] Ha, teszem azt, délután négykor érkezel, már három órakor elkezdek boldog lenni. Amint halad az idő, egyre boldogabb leszek. Négy órakor már izgulok és nyugtalankodom; felfedezem a boldogság árát! De ha meghatározatlan időben, bármikor jössz, sohasem fogom tudni, melyik órában öltöztessem ünneplőbe a szívemet…”

(Antoine de Saint- Exupéry)

Ezt anno még Ancsától hallottam (és hát ugye most is…J), csak úgy emlékszem, ő kicsit máshogy mesélte, és úgy jobban tetszett. Ő azt mondta, (vagy lehet, hogy csak én emlékszem így, de akkor is, a 2.0-ás verzió jobban tetszik), hogy egy megbeszélt találkozó előtt várunk. Várjuk a megbeszélt időpontot, és valóban, egyre jobban izgulunk, ahogy közeledik az az időpont. Amikor vége eljön, akkor már tudjuk, hogy akit várunk, tényleg azonnal ott lesz…és aztán, ha mégsem, mert késik, akkor még úgy öt-tíz percig feszülten várjuk…aztán egyre kisebb lelkesedéssel, és az örömteli várakozás helyét kezdi elfoglalni a csalódottság, hogy talán mégsem jön, de legalábbis nem akkor, amikorra vártuk. És így, ha végül mégis megérkezik húsz, harminc, vagy akár még több perccel később, akkor már nem fogunk tudni úgy örülni neki, mert a sok várakozás, ami akkor volt, amikor már kellett volna lennünk, elveszi a kedvünket.

Ez most, hogy belegondolok, nem is átírása az idézetnek, hanem inkább a gondolatmenet továbbgondolása, folytatása…de milyen igaz!

Most visszaolvastam ezt, amit írtam, és kicsit elmosolyodtam azon, hogy az öt-tíz perces késésekről írok. Tehát olyan találkozóról van szó, ami előtt az ember csak napokat vár, lehet, hogy csak órákat…és itt vagyok én, 1500 kilométerre otthontól, és nem napokat várok ezekre a találkozókra…hanem hónapokat. Azért ez egy másfajta várakozás. Egy nehezebb. Viszont végül ez is egy megbeszélt időpontra fog leszűkülni, amikor már nagyon közel lesz. Például, hogy hétfőn ötkor a Deákon. Vagy ilyesmi.

Zene.

Damien Rice: 9 crimes

https://www.youtube.com/watch?v=cgqOSCgc8xc&ob=av2el

És olyan rég volt már magyar, azt hiszem…szóval most egy olyan dal fog még ide kerülni, amit az otthon töltött két hét alatt, szorgosan mr2-t hallgatva fedeztem fel, és imádom.

Szabó Balázs Band: Zaj

https://www.youtube.com/watch?v=VlwF3-qKPSA

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.