Szép napra virradtunk. Itt, nálunk pár napja gyönyörű idő van. Egész tavaszias, amit nagyon könnyű megszokni és megszeretni. Csak mivel január van, meg van az esélye annak, hogy lesz még hideg. Sőt, az is lenne a normális. De sokkal jobban esik a napsütés, az enyhe idő, a madárcsiripelés.

A tavaszt mindig úgy várja az ember, mint valami megváltást. Nem is tudom, van-e a világon valaki, aki nem örül a tavasz beköszöntének. Pedig én is szeretem a telet, de tavasszal minden a természetben, s ezáltal mindenki újjászületik. Szerintem a tél végén kéne kezdődnie az új évnek, az új naptári évnek. Mert ott, ahol a tél elmúlik, átvedlik tavaszba, ott tényleg nagy a változás.

Egyébként furcsa, hogy már most ennyire sürgetőnek érzem, hogy enyhüljön az idő, jöjjön a tavasz, mert még csak január legelején járunk, ami azt jelenti, hogy a tél 3 hónapjából még csak egyen vagyunk túl, a java még hátra van (vagy lenne). És mégis, már most elég a hidegből. Bár szerintem ez sem teljesen egyértelmű, és ilyen egyszerűen megfogható, mert az ősz vége és a tél eleje közt nincsen túl éles váltás, és ha lehet ronda hónap, az a november. Így ez az egész „szépre vágyás” már bőven elkezdődik novemberben, ha nem korábban. No de egy a lényeg: legyen tavasz!:)

Már tegnap kitaláltam, hogy a következő blogban fogok kicsit írni arról, hogy milyen nagyon fontos is az őszinteség. Ezt mindig is tudtam, és mindig is szem előtt tartottam, de most valahogy annyira kézzelfoghatóvá vált az egész, hogy még én is megdöbbentem, pedig eddig is, tényleg, mindig annak voltam a híve, hogy bármi legyen, őszintének kell lenni.

 Ezen kívül még be akartam csempészni a mai blogba egy-két borítékos idézetet is. Van egy, még a múlt hétről, aminek az értelmét most kezdem meglátni, és lesz egy mai, ami megmosolyogtatott, amikor kibontottam és elolvastam, mert a már előre eltervezett őszinteség-dologgal annyira szemben áll…vagy talán mégsem? Majd meglátjuk, hogy hova fogok kilyukadni. Mert igazából mindennek (legalább) két oldala van. Ezért nehéz dönteni, mert ha az ember átgondolja a dolgoknak mind a két (vagy több) oldalát, arra jut, hogy két (vagy többJ) tökéletesen ellentétes dologról is meg tudja győzni magát. Tehát válasszon két (vagy több…) igazság közül. Nehéz.

A mai, zöld borítékot kinyitva egy Shakespeare-idézere bukkantam, íme:

„Színház az egész világ,

 És színész benne minden férfi és nő:

Fellép s lelép: s mindenkit sok szerep vár

Életében...”

Elsőre –gondolatban- rávágtam, hogy: NEM! Miért kéne mindig hazudni, miért kéne szerepeket játszani, és elrejteni álarcok mögé saját magunkat? Kinek kell a megjátszás, az önáltatás, a játszmázás…ez mind, miért jó?

Aztán…ha jobban belegondol az ember kénytelen bevallani, hogy ebből áll a világunk. És annyira nehéz megtalálni az embereket, akik mernek őszinték lenni. Pedig ez jó dolog.

Sokan mondják, hogy persze, elmondanák X-nek vagy Y-nak a véleményüket őszintén, építő, segítő szándékkal, de inkább nem, mert lehet, hogy megbántódna. Nem merik elmondani. És ezért lehet, hogy X élete végéig hülyét fog csinálni magából, mert neki nem tűnik fel, hogy mit csinál rosszul. Pedig ha valaki merne vele őszinte lenni, azzal nagyon sokat segítene rajta.

Persze ez is két esélyes, az igazságot tudni kell elfogadni. Az emberek nagy része pedig nem tudja, és falakat épít maga köré, homokba dugja a fejét, hogy ne kelljen megtudnia. Pedig ilyenkor már szinte ő maga is tudja, csak megpróbálja fel sem venni. De ha más is szembesítené, akkor már kénytelen lenne ezzel foglalkozni. És az emberek nem szeretnek magukba nézni. Jó miden úgy, ahogy van, ne kelljen erőfeszítést tenni azért, hogy jobb lehessen.

Az igazság sokszor fáj. A hazugság egy ideig megvéd, de egyszer úgyis kiderül, és sokkal rosszabb. Becsapva lenni a legrosszabb, tehát: igazságra fel!:)

Ez most csak egy kis boncolgatása volt a témának, ami szerintem egy nagyon érdekes téma, ezer oldalról lehet megközelíteni, sokféleképpen körbejárni. De nem akarok csak erről írni, úgyhogy most maradjunk ennyiben.

(Mire oda jutottam volna, hogy szegény Shakespeare-nek is igazat adjak egy kicsit, addigra elfogyott a témának szánt hely, bocsánat, William bácsi!)

A másik idézet, amit január 5-én halásztam ki a borítékjából, egy Garce klinika-idézet. Soha, egy részt sem láttam még ebből a sorozatból, de tudhat valamit, mert már több helyütt is hallottam belőle egész okos dolgokat.

„ Mind azt hisszük, nagyok leszünk, és kicsit csalódunk, ha reményeink nem valósulnak meg. De néha a reményeink alaptalanok. Néha, amire számítunk, könnyen elhalványul amellett, ami váratlanul ér. Miért ragaszkodunk a reményeinkez? Mert amire számítunk, az tartja bennünk…a lelket. A reményeink tartanak talpon. Amire számítunk, az csak a kezdet. Amire nem számítunk, attól változik meg az életünk.”

Ezzel részben egyetértek, részben nem, velem részben volt már ilyen, részben nem. Nem akarom nagyon kielemezni, ez csak egy idézet, amit szerintem szinte mindenki le tud képezni a saját életére, úgy, ahogy. Vagy ha még nem, majd később. Mert arra már rájöttem, hogy lehet tervezni, kell is, de néha tudni kell hagyni, hogy a dolgok maguktól történjenek. Esélyt kell adni a véletleneknek. De véletlenek meg nincsenek. Tehát azoknak a véletlennek tűnő teljesen váratlan eseményeknek, embereknek, dolgoknak, helyeknek, amikre nem számítunk, de szándékosan, és csak nekünk vannak ott.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.