Csókolom-csókolom! Kis kihagyás után töretlen lendülettel és lelkesedéssel térek vissza kis blogomhoz, amit kicsit talán elhanyagoltam…kicsit. De semmiképp sem nagyon.

Iszonyatosan fáradt vagyok, annyira de annyira…szívem szerint le is feküdnék azonnal, de szerencsére a lányok már vagy fél órája áztatják magukat a füriben, és minimum még egy fél óráig ott lesznek, az az érzésem…tehát nincs mit tenni, meg kell várnom őket, hogy én is eljussak a zuhanyig. És, hogy ezt a várakozást hasznosan töltsem el, írok, mert már rég nem írtam.

Olyan fura volt ez a hét. Végletes, meg minden, de olyan jól végződött. Igaz, még nincs vége, de vasárnap este van, a szobámban ülök, gépelek, hátra van még egy fürdés, aztán alszom…szóval szinte biztos vagyok benne, hogy semmi világmegváltó, vagy eget rengető nem fog már történni, ami befolyásolhatná a hét végének pozitív voltát.

Mostanában kezdem el azt érezni, hogy gyorsan telik az idő. Ez fura, nagyon fura, szerintem még nem éreztem ilyet, mióta itt vagyok. Nem a karácsony utáni visszatérés óta, nem. Szeptember óta egyszer sem éreztem azt, hogy repül az idő. Most, az utóbbi hétben, vagy két hétben minden pénteken arra jövök rá, hogy no hát, már megint jön a következő  hétvége, és az előző emléke még tisztán él bennem, olyan, mintha csak egy nappal ezelőtt lett volna vége. Pedig nem egy, hanem öt nap és öt éjszaka telt már el az előző vasárnap óta.

Ezen a héten volt egy hónapja, hogy újra itt vagyok. Hogy eljöttem megint otthonról. Igazából a hetem első felében nagyon sokat gondoltam az utolsó otthoni napjaimra. Szilveszter, elseje, másodika, és harmadika, az indulás reggele. Mivel ezek a napok tényleg nagyon meghatározóak voltak, és részletesen emlékszem rájuk, a búcsúzásokra, a készülődésre, mindenre…végig tudtam gondolni, hogy mi változott azóta, illetve mennyiben különbözik az egy hónappal ezelőtti harmincegyedike vagy elseje a mostanitól. Furcsák voltak a kontrasztok, de persze ezek csak kiragadott pillanatok voltak, még ha napokról is beszélek. De mégis érdekes volt ezt végiggondolni, mivel például ma, február hatodikán, hiába gondolok vissza arra, mi volt egy hónapja…fogalmam sincs. Egy csütörtöki nap, az első januári hetemből. Rutin, kis monotonitás, idegeskedés, nevetés…bár azt hiszem, az első hetem inkább volt idegeskedés, mint nevetés. De már sokkal jobb. De mégsem lehet akkora a kontraszt. Egy hónapja ugyanazt csináltam, mint ma. Itt voltam ebben a szobában, hallottam a gyerekek nevetését-sírását-kiablását, velük voltam, Párizst jártam. Mint mindig. Otthon… az más volt. Mert így, hogy itt vagyok, az a különleges, ami otthon van. Bár azt hiszem, itt megtanultam, hogy az, ami otthon van, mindig különleges.

Hogy egy kicsit visszakanyarodjak az előző bekezdés gondolatához, miszerint csak úgy repül az idő…igen. Tehát már egy hónapja, hogy itt vagyok, MÁR egy hónapja. És már februárt írunk, aztán nemsoká március, és megjön a szép idő. Bár már most sincs olyan hideg, egész enyhe az időjárás, tegnap és tegnap előtt sokat jártam éjjel a várost, és egy kicsit sem volt hideg. És ez jó.

Ezen a hétvégén 3 új embert is megismertem, az új arcok mindig fel tudnak vidítani, és jó kedvet hoznak. Valahogy bennem van ez, szeretek ismerkedni, csomó érdekes emberrel találkozni, és tanulni tőlük, róluk, a kultúrájukról, az országukról…imádom!

[Ó…hirtelen valahonnan túrós rétes illatot érzek…és az most nagyon jól jönne…mindebben az az érdekes, hogy nem is szeretem annyira a túrós rétest. De azért most nem fakadnék sírva, ha valaki sütne nekem. Pedig sokkal jobban szeretem a tiramisut. Meg minden sütit…jaj…Gombóc Artúr…]

Mostanában nagyon irigy vagyok, és azt hiszem, ez még csak a kezdet. Mindenki most síel. Havas hegyoldalak, fenyők, és csúszkálás. Annyira jó! És annyira irigy vagyok.  Facebookon annyi fotót látok…azoktól, akik már visszajöttek. Vannak, akik most is épp a havas hegyoldalakon csúsznak(-másznak[?]), és van, aki még később megy majd…mindebben az a szomorú, hogy én e három kategória közül egybe sem férek be. De nyugtatok a lelkemen, és csinálok még egy kategóriát: akik jövő télen mennek síelni. Na, ide beférek. Így már sokkal jobb. J

Mostanában annyi jó elmélkedős téma jutott eszembe, de most annyira nincsen erőm, sem éberségem ilyesmibe belekezdeni…pedig kedvem lenne. De ihletem sincs. Így most győz a NEM, de ami késik, nem múlik.

[A lányok még mindig a kádban pancsolnak, szerintem már réges-rég kihűlt a víz, és ki kéne szállniuk NAGYON GYORSAN. Ja, és megint túrósrétes-illat van.]

Parachute: Something to believe in

https://www.youtube.com/watch?v=zyVZ4uVHYRw

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.