Esős, nagyon esős este. Szöszmötöl a veranda tetején, kopog a párkányon. Mekkora változás ez a reggelhez képest!

Hihetetlen gyönyörű volt, amire ébredtem. Valószerűtlen színek, valószínűtlen formák. A felkelő nap, rózsaszínre festette az égen a kora reggel útnak indult repülők nyomait. Úgy szabdalták egymást a rózsaszínű vonalak az égen, mintha egy pontosan megszerkesztett geometriai példát látnék, hihetetlen, hogy ezek véletlenek. Míg az ég alja ilyen volt, itt lenn, az utcákban még csak ímmel-ámmal világította meg a korai fény a házakat, inkább csak körvonalak voltak. Ez a kontraszt még szebbé tette az egészet. Olyan volt a látvány, az ég, mint a reggel felébredő ember arca, a repülők nyomai, a párna gyűrődései az arcon.

Ha indulhat szépen egy nap, akkor így kell indulnia. És mi lett a végéből –már ami a természetet illeti-, ború, eső, hideg. Ez is mutatja, mennyi minden tud történni egyetlen nap alatt. Mi mindenre elég 24 óra! Például, hogy a rózsaszín-mesebeli égből szürke és rideg, komor este legyen. Meg sok minden másra. Ha belegondol az ember, egy nap is milyen sok idő néha. Főleg, ha várni kell.

Kezdem észrevenni, hogy az utóbbi időben mennyire másképp látok, vagy élek meg dolgokat. Azt hiszem, mondhatom, hogy felnőtt fejjel. Emlékszem, mikor érettségiztünk, ballagtunk, milyen sokszor mondtuk, hogy nem akarunk felnőni, és így is gondoltuk. Talán még nem is kell, kellett volna. Talán még nem is nőttünk fel. Vagy inkább egyes szám első személyben kéne beszélnem..?! Én. Nem tudom, hol a határ, hol fordul át az egyik a másikba, de más magyarázatot nem nagyon találok.

Például eddig még sosem láttam úgy Párizst, vagy bármilyen más várost, mint most, mikor tegnap előtt megérkeztem a repülővel. Mindig mondják, hogy magasról, felülnézetből olyan a táj, mintha egy társasjáték táblája felett ülnél, és arra néznél le. A szántóföldek mint egy kockás abrosz, a házak kis legó-otthonok, az autók matchboxok…mintha semmi sem lenne igazi, inkább rajzolt, csak egy kicsinyített utánzat, egy jól megépített makett. Mintha minden játék lenne. És én ezt sosem éreztem így, sosem hagytam, hogy a hatalmába kerítsen az az illúzió, hogy minden csak játék, és ha akarom, átrendezem, újraépítem, lerombolom az egészet. Soha, egy pillanatig sem hagytam, hogy megfeledkezzem arról, hogy ez mind valódi, és mind nagy, csak én vagyok messze, és én vagyok kicsi.

Most először éreztem azt, hogy a felhők felett repülve, ha kinyúlhatnék az ablakon, megkóstolhatnám a tejszínhabot, a földek zöld-barna kockáit átszínezhetném, ha akarnám. És Párizs, az volt a legfélelmetesebb. Hatalmas város, házak mindenütt, többé-kevésbé egy magasságban. Viszont van néhány dolog, ami szemet szúr. A makett-város díszei, persze papírból és műanyagból: egy nevetségesen apró Eiffel-torony, a Défense negyed magasló irodaépületei. A Sacré Coeur. Magasló? Ha ráfújtam volna, felborult volna, és ha kedvem szottyan, az Eiffel tornyot odabiggyesztem a Montparnasse tetejére, hogy az még magasabb legyen, és vitán felül álljon, hogy mi is a francia főváros legmagasabb épülete. Ha kicsit inog, odacelluxozom. Ilyen egyszerű az egész.

Ez persze nem volt jó példa, mert valószínűleg az emberek legnagyobb részében ez épp fordítva játszódik le. Gyerekként élik meg a makettvilágot, felnőttként pedig „minden igazi, csak kisebbnek látszik”. Tehát lehet, hogy fordítva működöm. Mindenesetre változásnak ez is változás.

Zene terén az utóbbi napokban nem igazán magamra hagyatkozom, viszont mint ígértem, igyekszem olyan számokat választani, amik kapcsolódnak az adott napomhoz, amik aktuálisak. És a kettő nem zárja ki egymást.

Zebrahead: Dear you

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.