A mai bejegyzésemet kénytelen vagyok azzal kezdeni, hogy mindenkivel megosszam az örömhírt: egészen pontosan MA vagyok 19 és fél éves, ami azért érdekes, mert ez azt jelenti, hogy holnaptól már inkább leszek 20, mint 19. Ami azért félelmetes, mert a húsz az…az kétszer 10. Lassan két évtizedes leszek. Vénülök, jaj.

Ezek után elmondhatom, hogy most jó sokat fogok írni, és össze-vissza, mindent, ami csak eszembe jut, visszagondolva erre a néhány napra, mióta nem írtam.

Szerencse, hogy a mai délutánra nem terveztem pihenést (DE, terveztem), mert hála a jó égnek vendégségbe jöttek unokatesók, szerencsére fiúk, és minden percben szívrohamot kapok a zajoktól, félő, hogy szétverik a házat. Milyen kis aranyosak. Igazából fogalmam sincs, hány évesek, illetve, de az egyikőjük 13, a másik szerintem idősebb, szóval egy kicsit lehetnének nyugodtabbak. De nem. Még azt várom, hogy mikor lesznek teljesen „out of control”, és rontanak be a szobámba, mert eltévesztik az ajtót.

Azt nézem, hogy 19-én írtam utoljára…iigen, akkortájt kezdtem el beteg lenni, az szombat volt. Aztán vasárnap…az elég pocsék volt tényleg, meg még a hétfő délelőtt is, de hétfő estére már jobb lett, tegnap még jobb, ma meg már szinte kicsattanok az egészségtől, úgyhogy javuló tendenciát mutat a dolog. Jó, túlzok, még nem vagyok teljesen meggyógyulva, de már veszélyesen közel vagyok hozzá.

Attól függetlenül, hogy vasárnap nem voltam valami jól, azért délután voltam benn kicsit Párizsban. Starbucks volt. Meg nagy séta mindenfelé, meg sajtos-sonkás-tükörtojásos palacsinta. Eddig mindig csak édes palacsintát ettem itt, pedig a sósak is olyan jól néznek ki…! Most, hogy visszagondolok, a gyomrom kicsit megijed, de nagyon finom volt, bár körülbelül negyed kiló reszelt sajtot olvasztottak bele – félelmetes mennyiség, tényleg – amitől a St. Michelen sétálgatva egy váratlan pillanatban majdnem megfulladtam. Nem részletezném, hogy hogyan, de tényleg veszélyes volt. De komolyan, úgy megijedtem, hogy nagyon. Aztáán megmenekültem, és elkezdtem lassabban ÉS kevesebb beszéddel enni. Egyébként…most jövök rá, hogy ez a palacsinta nem is vasárnap volt, hanem szombaton. Sőt…pénteken. Kicsit összefolynak a napok…

Hétfőn abszolút semmi, de semmi izgalmas vagy jó nem történt, feküdtem egész nap, hogy másnapra összekaparjam magam, mivel tudtam, hogy már dolgozom kedden.

Camille kedd reggel úgy hagyott itt a kicsivel, hogy ha nem bírom, mert rosszul érzem magam, akkor hívjam fel, és hazajön. Végül szerencsére erre nem került sor, és egy nyugis, kedves, szinte pihentető napot töltöttem el Marie királykisasszonnyal.

Délelőtt Hófehérkét néztünk. Ha leül a TV elé, akkor én általában nem maradok ott vele, mert vagy valami elviselhetetlenül buta mesét néz, vagy ami többször fordul elő, hogy ilyenkor legalább nyugton van, és kicsit a saját dolgaimmal vagyok elfoglalva. Vagy főzök, vagy vasalok, vagy ilyenek.

Viszont a Hófehérke NAGYON félelmetes, úgyhogy ott kell ülni vele, különben a.) nincs tvnézés, tehát nyugi sem, b.)mást kell nézni (ami nem megoldás, mert a Franklinen kívül minden félelmetes, néha még a Micimackó is), avagy c.) minden egyes félelmetes résznél elkezd sipítozni, hogy „KAMILLAAAAAAAA! Ca fait peuuuuuuuuur! Ca fait treeeeees peur!” (tehát hogy jaj most nagyon félelmetes) és akkor rohanhatok oda, hogy végig nézzem vele, majd elinduljak vissza a saját dolgomat végezni, egészen 2 percig, amíg el nem érkezünk a következő félelmetes részhez.

Egyébként sosem gondoltam volna, hogy gyakorlatilag nem létezik olyan mese, ami tényleg MESE, tehát kedves, szép, rózsaszín és vidám. Vagyis csak nagyon kevés. Hát a gyerek a Nemo nyomában alatt is úgy félt…ott a gonosz cápa, meg a hatalmas fogú világító hal meg ilyenek…hű.

A Hófehérkét most volt lehetőségem alaposan kielemezni, és ha nem úgy nézed, ahogy gyerekként nézted, akkor hihetetlenül nevetséges az egész. És szélsőséges is, mert a bugyuta rózsaszín „meghallja énekelni, még nem is látta de már szerelmes belé”-részektől kezdve van annyira gonosz, aljas rész is…például, mikor a királynő átváltozik boszorkánnyá, és megy a csónakjához és ott a tömlöcben egy csontváz, aki majdnem elér egy tálat, amiben valaha víz volt…tehát szomjan halt anno, réges-rég…és ránéz, megkérdezi, hogy „Szomjas vagy?”, belerúg a tálba (ami által darabokra esik a csontváz), és felkiált gonoszan kacagva, hogy „Akkor igyál!” Hát, ilyenkor nem csodálom, hogy fél egy 3 éves.

De egyébként tényleg annyira, annyira abszurd is. Az összes ilyen mese végén a szegény lányt, aki mindig nagyon szegény, mindig nagyon szép (nem akad párja hetedhét országon, ugye…), szépen énekel, az állatok a barátai, árva…na őt, pont őt veszi MINDIG feleségül a herceg, aki fiatal, nagyon jóképű, FEHÉR paripája van, és úgy szeret bele a lányba, hogy jobbára még látni sem látta, de máris tudja, hogy ő az igazi. Ja, és szinte mindig megcsókolja, még ha halott, akkor is, lásd Hófehérke vagy Csipkerózsika. És a lány, mindig ettől ébred fel, mert ez az igaz SZERELEM csókja. Hát héééé…

Jó, persze, most nyilván túlzok, meg felnagyítok, meg kifigurázok, meg ilyenek…de azért ez egy kicsit sok. Én mondjuk nem csak ilyen meséken nőttem fel, de itt a lányok nagyon királylány-centrikusan látnak mindent, és olyan rossz lesz, ha majd megtudják, hogy ez nem így működik. Szóval gonosz boszorkányt, na azt mindig lehet beletenni, meg a szegény lány szülei lehetnek halottak, meg a kedves apuka feleségül vehet egy házisárkányt, és hagyhatja, hogy az új feleség a szegény kis árvát dolgoztassa…ilyeneket bele lehet tenni, de a királyfi, na az aztán mindig őt fogja feleségül venni. Szóval a pozitívat is és a negatívat is eltúlozzák, nagyon.

Na, befejezem, most nagyon gonosz voltam, meg olyan, aki fúj, elfelejtette a gyerekkorát. Pedig nem is…

Hófehérke után (jaj, még annyi mindenbe bele tudnék kötni ebben a mesében...) só-liszt gyurmázás volt (ezt már máskor is írtam, hogy fogalmam sincs, hogy kell írni a só-liszt gyurmát, vagy a sóliszt gyurmát, vagy a sólisztgyurmát, mindegy), ahol Marie csinált „ebédet”, és játszásiból én voltam a kisbaba, ő meg az anyukám, és etetett. Azért egy picit, csak egy icipicit furán éreztem magam. De legalább neki tetszett. Aztán letettem aludni, aludtam én is kicsit, utána sütöttünk palacsintát. Nagyon büszke volt magára, hogy ő is segített. Kevertük együtt a tésztát, néha kicsit önállóbb akart lenni, de hát abból nem lett volna uzsi…

Este a fürdéshez összeszedett 3 babát, ebből kettő Barbie baba, az egyik Hófehérke-Barbie, na és ők mind jöttek velünk a kádba. Velem nem, csak Marie-val. Én a kád szélén ültem csak. És akkor hatalmas fürdőt csináltunk, rengeteg vízzel, és elkezdte megmosni a babák haját, egyesével, módszeresen. Utána közölte, hogy koszos lett tőlük a víz (nem is), és hogy engedjünk újat. Hát mondtam, hogy szó sincs róla, hogy egy 3 éves kislány meg 3 anorexiás Barbie baba hétszázmillió köbméter vizet fogyasszon el egyetlen fürdéshez, úgyhogy végül feladta, és folytatta a babák mosdatását. Fél tubus tusfürdő elment rá, és ennek hála a nem- Hófehérke-Barbieról lejött az összes csillámpor, bele a vízbe. Mert az meg valami sellő-Barbie lehetett, annak meg ugye muszáj csillognia. Szóval az egész fürdés úgy fél órán át tartott, ebből körülbelül hat percet fecsérelhettünk el a valódi „babára”, mert ő sokkal jobban élvezi, ha a játékbabákat rendezheti, mintha őt fürdetik…J

Most még úgy írnék valami szépet, de nem akarok, mert olyan általános-szép nem jut eszembe, a többi szép meg az enyém, azt nem írom le.

Elmegyek helyette filmet nézni. Trainspotting, csak azért, hogy ellensúlyozzam egy kicsit a Hófehérkét.

Hoobastank: Inside of you

https://www.youtube.com/watch?v=WcSZ7deAHbwk 

És még egy tőlük...egy...szép. So close so far ♥ 

https://www.youtube.com/watch?v=mTaMaHmn3cA&feature=channel

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.