A mai nap ilyen lézengős-lazulós-egészjós volt.

Igazából nem is nagyon volt hiszti…és elég nyugodtan eljátszottak együtt, meg volt spectacle…Marie táncol című műsor, vacsora előtt. Nagyon vagány volt, az egész házban minden fényt le kellett oltani. A verandán a lelkes közönség (tehát én) elfoglalta helyét a kanapén, és zene on, és kezdődött a móka. Pauline felállt mindenféle magas helyekre, és zseblámpával világította meg Marie-t. Reflektor, ugye.

Egyébként tényleg tök jól nézett ki az egész, mert a falra kivetült Marie árnyéka, aztán csillogós ruha volt rajta, ami szétszórta a zseblámpa fényét…és az utcai közvilágítás is adott egy kis fényt, mégis csak a „csupaüveg” veradnán voltunk…tök hangulatos volt.

És Marie egyre ügyesebb…vagyis elég vicces, de azért aranyos…de van érzéke a mozgáshoz egyébként…úgy ráz, hogy az elképesztő!Egyszer a nagy pörgés-forgásban el is esett a saját lábában (nagyon vicces volt), de oda se neki, felpattant, mondhatni tovalendült, mintha a produkció része lett volna. Nagyon „dívásan” kezelte le a dolgot. Nagyon elő tudja adni magát. Elképesztő, tényleg.

Ma, amikor elhoztam a suliból, vígan ette az uzsiját, és telivigyorral mondta nekem, hogy „Megígérem neked, hogy soha többé nem fogok hisztizni!” Mondtam neki, hogy ennek roppantul örülök, tényleg, ez nagyon kedves tőle, tres gentille. Csak sajnos már nem tudok hinni az ilyesmiben. Amikor még ezt először bejátszotta, akkor naiv módon hittem benne. Legalábbis abban, hogy erőfeszítéseket fog tenni, hogy a lehető legkevesebbet sírjon. De gyorsan megtanultam, hogy az ilyesfajta ígéretek maximum 10 percig érvényesek…de ez már a jobbik eset. Szóval ezekben nem hiszünk, de kedvesen mosolygunk a gyerekre, és elhitetjük vele, hogy elhisszük neki, és értékeljük az igyekezetét. Azt a nem létezőt, ami van, mind.

Tegnap délelőtt eléggé rosszalkodott, tehát a sulitól hazáig visítva-üvöltve sírt és kiabálta a testvére nevét. Ez azért jó, mert a mellett, hogy idegesít (ez a kisebbik baj), porig is aláz vele az utcán, mert az emberek nyilván azt gondolják, hogy minimum napi háromszor verem a gyereket, nem adok neki enni, tehát komplett rabszolgahajcsár vagyok. Szívmelengető.

Persze mondanom sem kell, hogy abban a pillanatban, ahogy hazaérünk, és becsukom mögöttünk az ajtót, abbahagyja. Remek.

Felment a szobájába duzzogni, amivel speciel jót tesz nekem is, magának is, tehát semmi gond. Aztán egy idő után lejött, és angyalian mosolygott rám. Ilyenkor azért ezzel eléggé keveset tud elérni ezzel. Kicsit elbeszélgettünk. Vagyishogy nyugodtan és csendesen elmondtam neki, hogy ez nem épp a legkedvesebb Marie volt, akivel ma találkoztam így a délelőtt során. És hogy szerinte ez jól van-e így, hogy ilyeneket csinál velem…hogy nem engedi, hogy fogjam a kezét az utcán, hogy reggel segítsek öltözni…mindent csak a tesója…ezek egyébként is olyan rosszul esnek. És bólogatott, hogy szerinte igen. És akkor mondtam, hogy nem.

Aztán utána bejött a szobámba, és minden létező dolgot megdicsért. „Szép ez a cipő, Kamilla, nagyon szép a nyakláncod…az összes nyakláncod nagyon szép, megnézhetem a fülbevalóidat is? Nagyon szépek.” Aztán jöttek a fényképek a falamon. „Ezen ki van? Ki az a bácsi? És ők kik? A barátaid? És ő a tesód? És ő az anyukád? Nagyon tetszik nekem az anyukád. És ő a férjed?” Szóval mindent tudni akart, mindent megdicsért…ez volt az ő bocsánatkésére. Mégiscsak három éves.:)

Na már csak zene kell mára.

Seal: Lost my faith

https://www.youtube.com/watch?v=e1OQ1LXQNy8

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.