2010.09.13. hétfő

Ez a nap egy tömény világvége volt. A délelőtt, sőt, a nap nagy része teljesen normálisan ment, de ami a nap vége fel úgy 2-3 óra alatt lezajlott, az egy egész hétre eloszlatva sem lett volna kevés…

Délelőtt, pontosabban reggel korán keltem, mert be kellett megint ugrani a nyelvsuliba, de most már tényleg elintéztem mindent, úgyhogy csak szeptember 30-át kell megvárni, hogy elkezdhessek órékra járniJ

Utána visszajöttem, még itt volt a takarítónő, olyankor úgysem tudok semmit sem csinálni, szóval leültem a géphez, aztán mikor elment a gyerekek ruháit raktam rendbe, mosógép, vasalás, helyrerakás, stb…ja meg rendrakás. Aztán ebéd, aztán egy kis telefonálás és már közeledett a fél 5, úgyhogy menni kellett a lányokért a suliba. Szokás szerint összeraktam az uzsijukat, ami mindig süti-csoki, mindenféle édességből áll, de most, gondoltam, figyeljünk az egészséges étkezésre, raktam be nekik almát is, feldarabolva. (Most, mikor írok, éppen a vacsit főzöm, naná hogy megégettem a kezem a fedővel…-.-) Szóval bepakoltam az uzsit, elmegyek értük, a kicsit felszedem, megyünk a nagyobbért, és ha nem köszön ránk, elmentem volna mellette az utcán, mert annyira azt néztem, hogy kinn áll-e már az iskola előtt, hogy nem vettem észre, hogy már elindult felénk…no de semmi gond, megtaláltuk egymást, szokásos uzsonnaadagolós módszert ismét bevetettük, semmi gond nem volt, már félúton jártunk, amikor egyszer csak Marie a babakocsiban elkezd köhögni mint atom, nézem, hogy mi van, almát eszik…ó, szuper, mondom félre nyelt…de nem, mert egyre jobban köhögött, szegénynek már folytak a könnyei, tiszta piros volt az arca. Úgyhogy gyorsan megálltam, hogy valamit alkossak. Már annyira köhögött, hogy egy métert sem akartam tovább menni, úgyhogy sikerült egy étterem előtt leparkolni, konkrétan az asztalok között, mert ugye ki voltak pakolva az utcára is. Ott küzdöttem, aztán ott állt egy pincér, és megkérdezte, hogy adjon-e egy pohár vizet? Hát mondom azt megköszönném, adott, és végül megoldódott a dolog, mert az alma héja volt a bűnös, de kijött…szóval az emberek itt nagyon segítőkészek VAGY a pincér azt akarta, hogy minél hamarabb húzzak el az étterme elől egy fuldokló-krákogó gyerekkel…őszintén szóval nem tudom, melyiknek van nagyobb esélye…na mindegy. Kisebb fajta szívrohamon túl, elindultunk újra. Azért a kicsi is megijedt, mert egy jó darabig csendben volt (úgy öt percig) ami nem jellemző rá.

Hazaértünk, megkönnyebbülve, hogy most már semmi akadály nincs, kulcs elő, be a kapuba, elfordít, tol…semmi. Na mégegyszer. NA MÉGEGYSZER. Semmi. Remek. Akkor jött Pauline, hogy na majd ő, mert ő tudja, hogy kell, meg biztos nem ez a kulcs kell bele. De mondom, ez kell, és ne feszegessük jobban, úgysem fog menni. De hogy ő de. Mondom jó, csináld. Persze, hogy nem tudta kinyitni. Ott erőlködött, ott szendvedünk, a kapumár majdnem betört, de nyílni, na azt nem. És ekkor jött a szomszéd család (direkt jó, hogy ki voltunk zárva a házból, legalább volt lehetőségem megismerni a szomszédokat, legyünk optimisták ugyebár…) és nagyon barátságosan odajöttek, hogy „Pauline, te így szoktál bemenni a házba?” ( közben folyamatosan rugdossa és lökdösi a kaput)…Aztán elmondtam nekik, hogy mi a baj, és szomszéd apuka felajánlotta, hogy megpróbálja ő is, bár „nem egy nagy betörő”. Hát tényleg nem az, nem sikerült neki sem, de rendes volt, mert mondta, hogy ha végül nem sikerül, akkor amíg meg nem oldjuk, nyugodtan menjünk be hozzájuk, itt laknak egy-két házzal arrébb. Mondtam, hogy oké, csak lassan el kéne indulnom, mert Pauline-t meg valami színjátszó körbe iratták be a szülei, és aznap volt az első óra, és el kéne vinnem. Persze ebben is volt egy kis kaland, csak nehogy unalmas legyen a napom. Az anyuka reggel úgy köszönt el tőlem, hogy akkor negyed hatra vigyem Pauline-t a színjátszós órájára, leírja egy papírra a címet, itt van 5 percre, de nem tudja, hogy melyik utca, úgyhogy nézzem meg a térképen. És az egyetlen szerencse az az, hogy valamiért megnéztem délelőtt még a térképen, és ezért tudtam, hova kell menni, mert alapvetően úgy voltam vele, hogy jó, hazahozom őket a suliból, lepakolunk, gyorsan megnézem a térképen, hogy hova kell menni és megyünk. Ha így csináltam volna, akkor ott dekkoltunk volna még nem tudom mennyit a ház előtt, mert fogalmam nem lett volna, hogy hova kell menni. Szóval valamilyen csoda folytán emlékeztem az utcanévre, a házszámra és még arra is, hogy hogyan fogunk ide eljutni, úgyhogy elvittem Pauline-t, aztán otthagytam őt az órán, és újra vissza kellett jönnöm a házhoz, mert közben a fiú, Alexis tuti hazaért, és gondoltam, hogy ott támasztja a kerítést, nyilván nem tudott bemenni ő sem. Persze, hogy így volt, de azért ő is megpróbálta kinyitni, mert miért is ne… de persze nem sikerült, és ekkor jött el a pillanat, hogy felhívjam az anyukát. Felhívom, felveszi, mondom, hogy én vagyok és az első kérdése: ca va?? Hát most nem azért, de bájcsevegni talán nem hívnám fel a nap közepén, hogy elmondjam, milyen jó megy minden, úgyhogy non, ca ne va pas du tout. És elmondtam, hogy mivan, ő meg mondta, hogy jó, akkor Alexis másszon be a kerítésen, mert már máskor is volt ilyen, és belülről ki lehet nyitni. Úgyhogy Alexis mászott, de így sem sikerült, úgyhogy volt mégegy kör telefon, és anyuka végül mondta, hogy jó, akkor hazajön, menjek el Pauline-ért, és mire hazaérünk, itthon lesz. Alexis persze már benn volt a kertben, onnan a házba már simán be tudott menni, úgyhogy ő nagyon jól elvolt, én meg már majdnem megőrültem…szegény kicsi elég jól bírta a feszkót, nagyon csodálkoztam, hogy nem kezdett el sírni, szinte hihetetlen. Elaludt a babakocsiban, minden egyes zökkenésnél felébredt, de aztán rögtön aludt tovább, szegény nagyon elfáradt ebben a sok izgalombanJ. Elhoztuk Pauline-t, mondtam, hogy nem kell sietni hazafelé, mert nem valószínű, hogy az anyukájuk ennyi idő alatt hazaért. De csodák csodájára Camille már otthon volt, és tádááámmm…a kapu nyitva. Utólag elmagyarázta, hogy ilyenkor hogy kell kinyitni. Ő is bemászott…nagyon vicces lehetett, kosztümnadrágban, blúzban, magas sarkúban mászik a kerítésen át… nem láttam mondjuk, de ha ott lettem volna sem hiszem, hogy tudtam volna nevetni rajta…kicsit sok volt ez a nap ahhoz.