Huuhh, a mai este hosszúra nyúlt, nem is kicsit. De ha logikus lennék, a reggellel kezdeném. Megpróbálkozom ezzel.

Ha jól számolok, ez volt a 11. napom itt, szinte hihetetlen. A franciák nagyon hosszúnak érezhetik az életüket – milyen jó nekik -, ha itt, náluk ilyen lassan telik az időJ. Komolyan, fényéveknek tűnnek a napok. Ezt nem rossz értelemben mondom, hiszen egyre jobban mennek a dolgok, és tényleg ez még csak az eleje, de hosszúak a napok és rengeteg minden történik, úgyhogy ez a 11 itt töltött nap legalább egy hónappal felér.

Hosszúak a napok, mert viszonylag korán kelek és későn fekszem (különösebben fáradt viszont mégsem vagyok, ami azért elég fura). Eddig talán ma aludtam a legtovább, fél 9ig. És ez már rekordnak számít, szóval képzelhetitek…J Viszont 10ig ki sem mozdultam az ágyból, olvastam. Hogy egy kis bulvár is legyen a blogban, elmondhatom, hogy sosem vagyok egyedül, mostanában Harry Potterrel fekszem és vele is kelek…egyébként vicces franciául, mármint… más. Biztos vagyok benne, hogy sosem fogom megtanulni a Roxfort házait, hogy pontosan melyik-melyik. Na jó, de a Griffendél meg a Mardekár még felismerhető, de a Hollóhát meg a Hugrabug valószínűleg mindig csak a „másik két ház” marad. Hatalmas probléma.:)

Későn reggeliztem, aztán délben találkoztunk Lilivel bent, Chatelet les Halles-nál. Mindig tanul valamit az ember, a les Halles-t magamtól biztosan „lézáll”-nak ejteném, de nem, nem kötik. „lé áll”. (Jól néz ki így fonetikusan leírva…J) Teljesen logikátlan, meg is beszéltük Lilivel, de ha így mondják, akkor így mondják. És ezt a metrón, pontosabban az RER-en tanultam, mert bemondják mindig a megállók nevét, és tádámm. Ilyen az, ha az ember anyanyelvi közegben él. De egyébként tényleg, mindig elcsípek egy-egy szót innen-onnan, feliratok, reklámok, telefonáló emberek (nem mintha hallgatóznék…), stb. Ragadnak a dolgok. A Harry Potterből is meg a mesekönyvekből is és a boltból is, meg a gyerekektől is. És az Eiffel torony útbaigazító tábláiról is.

Na, a nyelvtanóra után, ha visszatérünk a mai naphoz, akkor elmondhatom, hogy ma sem kellett csalódnunk magunkban. Igaz, hogy nem egy vonalon jöttünk és nagy és bonyolult az aluljáró és még bonyolultabb a bevásárlóközpont alaprajza, de na, kellett fél óra, hogy megtaláljuk egymást. Viszont ami utána jött, az jó volt. Otthonos közegben mozogtunk!;) Akkora H&M van, amekkorát még nem láttam, és legalább a 99%-át fel tudtam volna vásárolni azonnal. Aztán még volt egy Bershka ami eléggé ott volt, teljesen beleszerettem egy kabátba, nagyon-nagyon-nagyon. Hasonlóval már otthon is szemeztem, de egyelőre ott vár rám a Bershkában. Meglátjuk, mi lesz a vége ennek a naaagy szerelemnekJ

Viszont mindettől függetlenül nem bántuk a végén, hogy ki kell jönnünk. Nagyon kaotikus, nagyon el lehet benne tévedni, és néhány jó bolttól eltekintve nem a legjobb hely. Az Árkád továbbra is verhetetlen. Kicsi, barátságos, nem lehet benne eltévedni, fejből tudom az összes boltot, hogy mi hol van és szinte az összes kedvencem ott van egy helyen. Persze nem adjuk fel, kísérletezünk, keressük az újabb jelölteket. :)

Ez után lesétáltunk a Notre Dame-ig, ott leültünk kicsit, nézelődtünk. Utána elkísértem Lilit hozzájukig (igen ez elég magyarosan hangzik, magyar emelt érettségi örökkön örökké!) és ott leültünk a parkba kicsit süttetni magunkat. Igen, itt még mindig ilyen szép idő van, sőt, mellettünk volt, aki fürdőruhában napozott. Azért az már kicsit túlzás volt nekem, de igaz, ami igaz, a városi tömeg legnagyobb része rövidnadrág-rövidujjú kombinéjsönben rótta az utcákat. Én sem télre kézültem, de még így is nagyon melegem volt, nagyon szép őszünk van itt.

Utána „haza”jöttem, a család nem volt itthon, gyorsan lementem a konditerembe (azért ez így kicsit túlzás, kondikuckóra jobban hasonlít a mérete meg a felszereltsége alapján, de a konditerem jobban hangzik, na). A szobabiciklinek eddig is elég beteg hangja volt, ahogy azt már írtam, de ma már 10 perc után nem mertem tovább rajta maradni, iszonyatosan kattogott és folyamatosan olyan hangja volt, mintha alkatrészek esnének ki belőle. Egy darabig azt hiszem, nem fogom használni…futok majd inkább meg a szobámban tornázok. Ma is a szobában tornázással fejeztem be a napi mozgásperceket (ez de jól hangzik így), amihez nem fűztem sok reményt, de végül teljesen jó volt, aztán gyorsan letusoltam és akkorra érkezett meg a család.

A szülők 8kor leléptek, szóval a mai este a babysitting jegyében telt. De iszonyú nehéz volt, Marie nagyon nehezen aludt csak el. Negyed 9kor raktam le, normális esetben negyed óra múlva alszik. Most már majdnem 10 volt, mire elaludt, addig négyszer kelt fel, sírt folyton, az anyukáját akarta meg jött a „J’ai encore faim”, amit esti lefekvős nyafinál eddig még nem vett elő, úgyhogy meglepődtem. De hát sosem lehet az ember mindenre felkészülve. Annyi hülyeséggel próbáltam már lenyugtatni, hogy a szülei másnap azt akarják hallani, hogy este minden rendben volt, Marie nagyon szépen elaludt, semmi gond nem volt, nem sírt, meg azzal, hogy a babái is alszanak, csendben kell maradni, mert különben felébrednek, meg hogy a babáinak ő az anyukája (nyilván) és példát kell nekik mutatni, mert éppen úgy, ahogy ő az anyukáját akarja, a babái meg őt, és meg fognak ijedni, ha őt sírni látják, satöbbi satöbbi satöbbi… már majdnem arra is készen voltam, hogy énekeljek neki, sőt nem is majdnem, magyarul akartam, a Most múlik pontosant, mert az szép és lassú, a szövege meg nem épp egy altató, de érteni úgysem érti, az nekem szól. De végül mégsem énekeltem, mert az senkinek sem túl jó, hogyha én éneklek, pedig a végére már tényleg nem nagyon volt mit vesztenem, meg kedvet is kaptam a Most múlik pontosanhoz…de most úgy alakult, hogy végül a millió és egy remek érvem közül valamelyik, vagy együtt az összes hatott és végül elaludt, szóval majd máskor fog pontosan most múlni.