2010. szeptember 15. szerda

A szerda az egyik legjobb, ha nem a legjobb hétköznap, hiszen a délelőtt (kb. fél 9től fél12ig) kivételével egész nap szabad vagyok. Mondjuk ez a délelőtti 3 óra is eléggé le tud fárasztani, ilyenkor mindig túlteng bennük az öröm meg az energia, hogy nincsen suli, és eléggé bevadulnak néha, úgyhogy nagyon oda kell figyelni. Utána viszont az anyuka hazaér én meg elvonulok szépen kipihenni magam, és most aztán tényleg volt mit, tekintve a hétfőt és a keddet. Egy kis olvasás, egy kis gépezés, aztán kaptam egy rakás DVDt Camille-tól, az összesen Disney mesék vannak meg Harry Potter meg ilyesmi áá imádomJ!! Van úgy 30-40 DVD, úgyhogy mindet meg fogom nézni szép sorjában. Aztán megmutatta azt is, hogy a tvn hol vannak a filmek, amiket meg tudok nézni, abból is kismillió van, meg sorozatok meg minden, amit csak el lehet képzelni, úgyhogy nagyon szuper lesz, minden este egy film. Tegnap a HP 3. és 4. része ment le, persze magyarul már majdnem kívülről tudom őket, szóval ha nem értek egy-két részt, akkor is tudom, miről szól éppen, de elég jól érthetőek, úgyhogy nincs gond és már előre látom, hogy a novemberben (?) kijövő 7. rész első felvonása ott vár a francia mozikban, és jövöökJ

Szóval all in all, jó volt ez a szerda. Megérdemelt pihenéssel.

 

2010. szeptember 16. csütörtök

A mai nap egy hatalmas őskáoszként indult, még jóformán el sem indultam, már jöttek a bonyodalmak...sőt, még fel sem keltem. De mivel nem vagyok én olyan elveszett, megoldottam és aztán végül egy nagyon-nagyon jó nap végén tudok most leülni, hogy írjak Nektek.

A reggeli kelést olyan fél 9 körülre terveztem, körülbelül akkor ürül ki a ház, Gregoire, az apuka olyankor már rég nincs itthon, a lányok és Camille negyed 9 körül lépnek le (de jó dolga van a francia gyerekeknek, nem ismerik a hajnali 6-os ébresztőt…), Alexis pedig úgy fél 9 felé. Tehát én ekkor keltem volna, nem, ekkor ébredtem volna, és utána 1-2 szundi után háromnegyed körül kitámolyogtam volna, de persze ez nem jött össze. Elképesztő, amit frissen, fitten a gyerekek le tudnak vágni nagy jókedvükben reggel. Kiabálnak folyamatosan, randalíroznak a házban, rohangálnak, dobálják a cuccaikat, ajtócsapkodás, minden amit csak el lehet képzelni. Aztán amikor kezd csend lenni, akkor még a suliba indulás előtt egy kis zongorázás, biztos, ami biztos. És azért nem tanulnak olyan régóta, hogy ez minden esetben jó is legyen…meg közben azért még fel-felharsan egy-két „Mamaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaan!!!”, amikor éppen Camille-tól akarnak valamit. Szóval így indul a hétköznapom, a legszebb álmaimból erre ébredekJ. Na de majd ha egyszer épp rosszat álmodok és ők ébresztenek fel, akkor majd megköszönöm nekik…!;)

Azért ebben a káoszban nem mindig merészkedem ki a szobámból, nehogy fejbe találjon egy fél pár repülő tornacipő vagy hasolnó…szóval bekuckózva megvártam, míg tényleg elcsendesült a ház, addig még abban reménykedtem, hogy ezt is csak álmodtam, és még van nagyon sok órám aludni, de nem, sajnos nem. Szóval végül kitámolyogtam még mielőtt az ébresztőórám megszólalhatott volna, semmi szundi, semmi kíméletes ébredés. Lemásztam a konyhába, mert mióta visszaálltam az otthoni étkezési rendemre, miszerint kiadós reggeli és ebéd, de nincs vacsi, reggel, mikor felkelek, már mindig nagyon éhes vagyok, úgyhogy végig tudom enni az egész menüt. Nem túl változatos, de minden van benne legalább, és az ebéd pedig mindig változatos és egészséges, úgyhogy nagyon jó vagyok. Reggel többnyire kenyér vagy baguette vajjal és eperlekvárral (isteni!), hozzá (vagy előtte vagy utána…igen, más opció nincs) tejeskávé, aztán 100%-os narancslé, hogy meglegyen a C-vitamin is, aztán joghurt. A tejeskávé helyett van, hogy müzli tejjel, vagy miknek hívják ezeket. Ilyen cereales…de nem a magos verzsön, hanem a finomak, amiket a gyerekek is szeretnekJ Cini Minis meg Chocapic meg ilyenek… Hmm, azért mégsem vagyok annyira nagyon egészséges…na de ha finom??:)

Na miután teljesen kielemeztem a reggelimet, jöjjön a mai nap többi része. Szóval ez után gyorsan összeszedtem magam, aztán indultam is, mert mára kaptam időpontot Delphine-nél, aki az Europair ügyintézője vagy mije, az a lényeg, hogy ő szervezte le nekem, hogy jöhessek, ez a cég a bűnös azért, hogy itt vagyokJ Mindenkinek, aki velük jött ki, az érkezés után nem sokkal meg kell őket látogatni, hogy elmondjuk, hogy megy a sorunk, megvagyunk-e a családdal, minden oké-e, segít egy csomó mindenben, elmondja, hogy melyikek a kicsit veszélyesebb részek, mikre kell odafigyelni,miket érdemes megnézni, satöbbi satöbbi satöbbi. Megnéztem előre, hogy jutok el oda, RER, aztán 4es metró az Odeon-ig, ott leszállni, onnan meg Google Maps-en lecsekkoltam, hogy hol, merre és mennyit kell lépnem, lerajzoltam magamnak egy minitérképben is, úgyhogy nagyon felkészült voltam. Bezártam mindent, elindultam a megállóba, ahova nem egész 1 perc 18 másodperc alatt érek ki (+/- 15 másodperc), szóval nincs túl messze. Pont benn állt egy vonat, rohanok, aztán persze láttam, hogy nem RER, hanem SNCF-es vonat (RER kb a HÉV, az SNCF meg MÁV), ami nekem nem jó, az anyuka még az első nap elmondta, hogy azokra ne szálljak fel, mert elvisznek a fenébe. Oda meg nem akarok menni. No de semmi baj, maximum 10 perc, és jön az RER – gondoltam…vidáman megfordulok a digitális kijelző felé, ami kiírja a következőkben érkező vonatokat. SNCF, RER, SNCF, SNCF, SNCF…jó, nemsoká itt az RER-em. Na és ekkor mondták be azt, amiből szinte semmit nem értettem, csak annyit, hogy valami probléma van a vasúti közlekedéssel, és hogy az RER így szimplán NEM JÖN. Egyáltalán. De ha nem értettem volna, hogy mit mond, akkor is tudtam volna, hogy mi is a helyzet, mert a kijelzőn az RER-em mellett ott villogott piros betűkkel, hogy nem közlekedik…totál tanácstalan lettem, mert a vonatok a következő 40 percre voltak kiírva, és az alatt egyáltalán nem volt semmiféle RER, csak SNCF. Utána meg már egyébként is érdektelen az egész, mert akkor már úgy másfél óra késéssel értem volna oda… úgyhogy néztem, hogy hova mennek ezek a vonatok, gondolván, hogy azért valahol Párizsban csak meg kell, hogy álljanak. Nézem, végállomás: Paris St. Lazare. Nézem tovább a térképet, hogy onnan merre tudnék menni, és hogy az mennyire van messze attól, ahova az RER-rel eljutottam volna. És akkor találtam meg az egérutamat, bemegyek a St. Lazare-ig, ami egy rendes pályaudvar, ott felszállok a 3-as metróra, elmegyek úgy 6 megállót, ahol átszállok a 4esre, amivel eredetileg is mentem volna, és máris ott vagyok. Villámgyorsan. Ezzel csak az a baj, hogy mikor felszálltam nagy bátran az SNCFre, és nyilván fogalmam sem volt, hogy mennyi megállót kell vele menni, vagy hogy hol van az a St. Lazare, kiderült, hogy a vasútforgalmi problémákkal nem csak járateltörlés jár (tisztára mint valami napi BKV-jelentés…) hanem az is, hogy a vonat körülbelül olyan tempóban halad, mintha én tolnám. De tényleg. A lényeg az, hogy csodával határos módon (na jó, rohantam) mindössze 8 perc késéssel sikerült megérkeznem. És még vártunk valakit, szóval semmi gond nem volt, nem maradtam le semmiről. Ez úgy működik, hogy egyszerre 4-5 lányt hívnak be, és akkor így csoportos eszmecsere meg okosodás folyik. Szerencsére a két lány, akikkel voltam (mert a negyedik egyáltalán nem érkezett meg), nagyon nagyon helyesek voltak, csomót beszélgettünk. Egyikőjük kanadai, ő 24 éves, a másik holland, ő 18. Totál el voltak ájulva, hogy milyen jól beszélek franciául, pedig nagyon sokat makogtam szerintem, de azért ezek mindig jól esnek. Bár igaz, ami igaz, egyre jobban belejövök. Végül, mikor Delphine is leült hozzánk, angolul beszéltünk, mert a holland lány elég keveset tud franciául…ez mindig nagyon nehéz, váltani a két nyelv között, van, hogy észre sem veszem, de az angol mondat közepén átváltok franciára, és úgy fejezem be…ilyenkor mindig megpróbálok visszatérni angolra, de egyszerűen minden franciául jut eszembe…ezekben a helyzetekben mindig azon gondolkozom el, hogy milyen iszonyú lehet tolmácsnak, főleg szinkrontolmácsnak lenni. Na de végül tök hasznos vol az egész, nagyon jó hangulatban telt el, és valahogy szóba került, hogy én azért nm vagyok teljesen egyedül, mert ugye itt van nekem LiliJ És akkor mondta Delphine, hogy ő még nem is találkozott vele, mert mikor ő volt benn, akkor aznap ő pont nem dolgozott…mondtam, hogy most fogunk találkozni, valószínűleg itt vár lenn a kapuban…és akkor mondta, hogy jöjjön csak fel, legalább vele is megismerkedik. Úgyhogy még így is beszélgettünk kicsit, aztán eljöttünk, és a másik két lány pont egy nyelviskolát ment keresni, azt nézték meg, ahova Lili fog járni, úgyhogy elkísértük őket, beszélgettünk, nagyon klassz volt. Hétvégén úgy néz ki, csinálunk valamit együtt, nagyon várom, imádom az ilyen multikulti dolgokat. Minden nyelven beszélni, mindenfelől jött emberekkel egy „idegen” ország fővárosában. Az egész annyira…áhh, imádom eztJ!!

A nyelviskola után Lilivel ketten kószáltunk, aztán jöttem haza, ebéd, uzsicsomagolás a csajoknak, és indultam értük. Még mindig szép az idő, igaz egyre hűvösödik, de egy hosszú ujjú felső még mindig elég, ha süt a nap. És sütött. Babakocsival kiparkoltam az udvarból, és mentem. Annyira anyukás ez a procedúra, de egyre jobban élvezemJ Összeszedtem a lányokat, annyira jó, egyre jobban örülnek nekem, mikor megyek értük, olyan jó! Hazafelé a szokásos útvonalon jöttünk, de ma nem a „mi pincérünk” dolgozott az étteremben, úgyhogy a napi mosolygós-beköszönős eksön elmaradt…hazaérve szinte pont egyszerre érkeztünk meg Alexis-vel, be a házba, és a lányok elkezdtek ketten játszani, olyankor nem ülök ott felettük, általában nyitva hagyom az ajtómat, de bejövök a szobámba vagy olvasni, vagy blogot írniJ. Imádják egymást a lányok, de szinte elképzelhetetlen, hogyha ketten együtt vannak, negyed óránál tovább bírják bőgés nélkül (Marie bőg). Most is olvasom éppen a kis Harry Potteremet, amikor visítani kezd lenn. Tegnap sem volt túl sok türelmem ehhez, de most valahogy nagyon nem éreztem magamat arra alkalmasnak, hogy kivárjak és abban reménykedjek, hogy hátha csak valami átmeneti egyperces dolog, és mindjárt abbahagyja, úgyhogy fogtam, lementem, megkérdeztem, hogy mi történt, elmondta Pauline, hogy Marie éhes (pedig már betolta a szokásos kakaó-keksz adagját) és hogy elkezdett matatni a szekrényben és ő nem hagyta és ezért. De ezt alig hallottam, amit Pauline mondott, pedig ott állt mellettem, mert a kicsi úgy visított mindeközben, mint a veszedelem. Itt már azért felemeltem a hangomat, mert ezt az „éhes-vagyok-műbalhét”, ezt nagyon nem bírom, semmi értelme nincs, nagyon is sokat esznek. Elmondtam, hogy semmi értelme, hogy sírjon, nem változik semmi, és egyébként is megette már azt, amit ilyenkor szokott, nemsokára vacsi, ki kell bírni, senki sem kíváncsi a hisztijére. De esze ágában sem volt abbahagyni, sírt de nagyon, nagyon, nagyon, akkor a tesója elkezdte rángatni, hogy hagyja már abba, na, mondom, MOST elég. Felkaptam a kicsit, felvittem a szobájába, és nagyon határozottan mégegyszer megkérdeztem tőle, hogy mit gondol, mi változik attól, hogy tovább sír. Nagyon határozottan léptem fel, de tuti biztos voltam benne, hogy még legalább negyed óráig visítani fog, és persze ötletem sem volt, hogy mit fogok vele csinálni, hogy lehiggadjon. Tovább beszéltem hozzá, hogy ezt így nem lehet, ennek semmi értelme, és ha hajlandó abbahagyni, akkor játszhatunk valamit vagy olvasok neki mesét, de ebből tényleg elég. És valószínűleg látta, hogy kaját semmiképp sem fog kapni vacsi előtt, és már belefáradt a sírásba, úgyhogy abbahagyta és mondta, hogy igen, szeretné a mesét. Gigantikus megkönnyebbülés. Választott egy mesekönyvet, bekuporodott az ölembe, és olvastam neki, jó sokáig. Ilyenkor nagyon kis édes, igazi babás. Ezalatt Pauline feljött a szobába, és a gardrób alsó polcára befészkelte magát párnákkal együtt, magára csukta az ajtót és ott olvasott a vak sötétben, mert ott olyan kényelmes. De az ilyeneken már meg sem lepődöm. Aztán még színeztünk egy kicsit, aztán leimádkoztam Marie-t a fürdőszobába, fürdés, játék, ott jó volt a hangulat, úgyhogy elmondtam neki, hogy a mai este is olyan lesz, mint a kedd, remélem az anyukája mondta neki, hogy velem lesznek, majd mesélek esti mesét és utána szépen elalszik, semmi sírás, mert milyen nagy lány már, meg milyen boldog lesz az anyukája, ha azt hallja másnap, hogy Marie ügyesen elaludt. És megértette, mondta, hogy jó, aztán vége a fürdésnek, és akkor elkezdtem vacsit csinálni, addig tök rendesen, nyugisan eljátszott ott mellettem. Camille mindig mondja, hogy mi legyen aznap a vacsora, vagy közösen megbeszéljük, vagy ha reggel, mikor elmennek, én még alszom, akkor hagy levelet, de ma elfelejtette, úgyhogy kreatívkodtam egy kicsit. Normális kaját nem lehet vacsira főzni, többek közt azért, mert rám van bízva a 3 gyerek, akkor nem tudok órákig főzőcskézni, meg ha csakúgy eszembe jut, hogy csináljunk ezt vagy azt, szinte biztos, hogy valamelyik alapanyag nincsen otthon. Szóval a fagyasztóban volt ratatouille (vagy valami ilyesmi, ezt sem tudom, hogy kell írni) alapanyag, magyarul feldarabolt zöldségek, úgyhogy gondoltam, azt csinálok, amit Alexis nagyon szeret, viszont Pauline nagyon nem, úgyhogy neki kénytelen voltam mást csinálni. Neki lágytojást csináltam (ők mindig így eszik) meg volt még reszelt répa a hűtőben, meg baguette-ből karikákat vágtam, rá reszelt sajt, és be a sütőbe, hogy ráolvadjon. Nagyon tetszett nekik, pedig igazán nem egy nagy dolog. Anyuka mikor hazaért vacsi közben, totál le volt taglózva, hogy jajj, szegény Kamilla (vagy ahogy ők mondják, „Kámilá”), elfelejtettem mondani, hogy mi legyen vacsira,de hogy megoldottad és hogy milyen szuper vagy. Hát tényleg. Ez a vacsora olyan magaslatokba lett emelve, mintha legalábbis levadásztam volna egy mamutot és nyárson megsütöttem volna. Ráadásul még a ratatouille nem is volt túl jó, bár elvileg az nem az én hibám.

Amíg a vacsorát csináltam, a két nagyobb elkezdte nyúzni egymást, birkóztak meg minden, ment a vonyítás, nevetés, sikoltozás, úgyhogy nagyon jó hangulat volt, sokat nevettünk.

És az este is simán ment, mert ugyan babysitting van, de Camille csak az után ment el, hogy letette Marie-t, úgyhogy nem volt küzdés, és mostanra már mindhárman alszanak. És végre én is a végére értem a mai nap beszámolójának, jó hosszúra sikeredett, remélem, lesz kitartásotok végigolvasni! Aki idáig eljutott, érezze magát megdícsérve, és, hogy az általános iskolai rajztanárnőmet idézzem: „megveregetheti a jobb kezével a bal vállát”. Vagy akár fordítva is.