2010.09.14. kedd

Ez a nap egy kicsit a folytatása volt a tegnapinak, estére már olyan voltam, mint egy kifacsart citrom. Igaz, hogy fél 10ig aludtam, de azért a hétfőt nem igazán sikerült kipihenni, aztán jött a délelőtt, amikor egyedül voltam itthon, és itt nem szokás kulcsra zárni semmit, ha van itthon valaki. Így ha itthon vagyok egyedül, tárva-nyitva van minden, mert hát végülis aki ki akarja fosztani a házat annak valószínűleg pont én fogok akadályt jelenteni… A hétfői kis kapus incidens hatására a kinti kaput sem zárták be, de még csak be sem csukták, sőt még meg sem próbálták álcázni, hogy simán be lehet jutni, kapásból tárva nyitva hagyták azt is, hogy mindenki lássa, hogy ide aztán jöhet. Éljen.

Mióta itt vagyok, már megszoktam, hogy a padló mindenhol, a lépcsők, az ajtók és csomó bútor fából van, aminek néha eszébe jut recsegni-ropogni, úgyhogy már fel sem veszem. De most délelőtt nagyon fura hangokat hallottam az emeletről, és totál bepánikoltam. Eddig is csodálkoztam magamon, hogy nem félek egy ekkora házban tök egyedül, de most azért sikerült bepótolni…az volt a szerencse, hogy épp telefonáltam anyával, és így ő tartotta bennem a lelket, mert biztos voltam benne, hogy valaki bejött…szóval úgy estére sikerült nagyjából elhinnem, hogy tényleg nem volt senki a házban…de nagyon nem volt jó. Úgyhogy mostmár kulcsot is fognuk használni, mint normálisan.

A délután zökkenőmentesen ment, fárasztó volt, de az mindig így vanJ, azt már leírtam tegnap, hogy a suliból hazafelé megismert minket a „vizetadós” pincér, úgyhogy az nagyon jól esett, jó kedvem lett tőle. Este babysitting volt, ami azt jelenti, hogy nem csak napközben vagyok a gyerekekkel, hanem a szülőknek dolguk van este, és vagy haza se jönnek munkából, hanem majd csak éjjel valamikor, vagy hazaugranak egy negyed órára, aztán le is lépnek, tehát végig én vagyok velük, én fektetem őket, mármint a kicsit ágyba szenvedem valahogy, a nagyoknak csak szólni kell (…ezt már lehet, hogy írtam máskor is, na mindegy, legalább biztosan tudjátok, mi is a babysitting). Ez mindig egy igazi tortúra Marie-val, mert nagyon nehezen alszik el az anyja nélkül, ami elég normális, hiszen még mindig nem szokott meg engem rendesen és egyébként is…úgyhogy sajnálom is őt, de borzasztó nehéz vele, minden ilyen este egy külön „mission impossible”…de aztán végül mindig elalszik, előbb vagy utóbb. Alexis tegnap edzésen volt és onnan egyedül jött, fél 9 utánra ért csak haza, már nem tudtam, mi lehet vele…őt megvártam, akkor még adtam neki kaját, aztán már tényleg hulla fáradt voltam, de azt hittem, csak percek kérdése, hogy Camille hazaérjen, úgyhogy gondoltam, megvárom és addig leültem telefonálni a nappaliban, totál kimerülten. Beszélek, beszélek a telefonba, egyszer csak megakad a szemem a kertre nyíló ajtó küszöbén…nem hittem el, hogy még mindig nincs vége a napnak, de hát persze miért is lenne nyugis legalább az este…?! Egy hatalmas pók volt ott, de akkora, amit még az életben nem láttam. Nagyobb volt, mint a tenyerem, és nem az a fajta, amire ha ránézel, eltűnik, olyan vékonyak a lábai meg kicsi a teste…neeeeem. Undorító volt, utálom az ilyeneket, és tényleg, finnyás vagyok, bevallom, mert így van, de azért az utóbbi időben sokat fejlődtem, és csomó csúszómászót-ízeltlábút kirakok, ha kell, de ez szerintem valahonnan a patintott kőkorszakból szabadult, utoljára ott élhettek ekkorák…totál rosszul voltam, közben közvetítettem apának a telefonba, hogy most megmozdult, most megállt, most bement a sarokba, stb…áá. Aztán leraktam a telefont, totál sokkban felmentem az emeletre, gondoltam, van egy férfi a háznál, igaz, még csak 12 éves, de ezt neki kell megoldani. Még szerencse, hogy pont a múltkor beszélgettünk ilyen pókokról, meg hogy félünk-e tőlük…megyek fel, kérdezem Alexis-t, hogy fél-e a pókoktól…közli, hogy igen…ezazz. Ott már tényleg kezdtem látni magam előtt, ahogy le kell mennem és meg kell küzdenem ezzel a borzadvánnyal, mert ott semmiképp sem akartam hagyni éjszakára, igaz, hogy fel az emeletre (remélhetőleg) nem tud jönni, de akkor is, ott a nappaliban éjjelre befészkeli magát a kanapé alá, aztán másnap ülök a földön, játszom a gyerekekkel és egyszer csak rám veti magát egy poros zugból…na neeem. Aztán végül megmenekültem, mert ugyan Alexis fél a pókoktól, de mikor mondtam neki, hogy mekkorát láttam lenn, rögtön felcsillant a szeme, hogy mutassam meg. Áhh, mondom, ezaz, mostmár csak megoldjuk valahogy. Lementünk, persze a pók sehol…keressük, végül megláttam egy sarokban, megmutattam, Alexis fintorgott és közölte, hogy fúj, ez tényleg nagy, és meg kéne ölni, de ő nem akar hozzányúlni és nem tudja, hogy mit csináljunk. Lehet, hogy tőlem várta a megoldást, de elég volt úgy egytized másodpercre rámnéznie, hogy lássa, hogy teljesen esélytelen, hogy én itt bármit is alakítsak, úgyhogy mondta, hogy egy dolgot azért talán megpróbálhatnánk. Elszaladt, én meg ottmaradtam, hogy ha elkezd szökni, lássam, hogy hova megy. (Tiszta kommandózás volt, komolyan…:D) És akkor Alexis visszajött egy partvissal a kezében, meg felkeltette Pauline-t, hogy ő is lássa, és végül kinyitotta a kertre nyíló ajtót és kisöpörte. Mármint nem Pauline-t, hanem a pókot. És győzelem.

Aztán elmentek a gyerekek aludni, én is gyorsan feljöttem az emeletre (hátha a csukott ajtón keresztül visszajön a pók) és az első dolgom volt, hogy becsuktam az ablakomat (és megfogadtam, hogy soha többé nem nyitom ki) és 10 percig ültem az ágyamon és figyeltem minden mozgást, hátha előugrik itt is valamilyen élőlény. De szerencsére rajtam kívül nem volt más élőlény a szobában. Úgyhogy gyorsan felmentem a bureau-ba egy kis nyugtató facebookozásra, ami nem is volt olyan nyugtató és úgy 10 percnél tovább nem is bírtam, aztán lejöttem, fürdés, és tényleg nagyon nagyon le voltam már merülve, és csak aludni akartam, semmi mást, de mégis csomó ideig forgolódtam és kattogott az agyam. Aztán végül nagy nehezen sikerült elaludni, és nem pókokkal álmodni, szerencsére.