A tegnapi napom nagyon jó volt. Valahogy úgy…kezdek átállni, kezdenek természetessé válni azok a dolgok, amiket itt kell csinálnom, ezek a fő feladataim, és nem az, amit eddig megszoktam. A gyerekekkel is egyre jobban kijövök, úgy érzem, hogy ők is kezdenek megszeretni engem, alkalmazkodni hozzám. Nyilván ez a kicsi szempontjából a legérdekesebb és legfontosabb, mert a legnagyobb „ellenfél” ő volt. Ellenfél helyett jobban ide illik a „kihívás”. Igen.

Kezdem megszokni, hogy mik azok a határok, amiket jól bír, hogy lehet őt puhítani, vagy hogy tudom előregondolkodva azt kijátszani, hogy ha majd ez meg ez meg ez történik, akkor ne legyen belőle hiszti. Magyarul próbálom úgy irányítani a dolgokat, hogy lehetőleg odáig ne jussunk el, hogy bármiféle lehetőség legyen a hisztire. Persze ez nem mindig sikerül, de egyre jobban megy. Teljesen kivédeni persze nem lehet, az senkinek sem megy, mert nem egy robotról van szó, hanem egy gyerekkel, ember, tehát nem mindig kiszámítható. De ha odafigyel az ember, az sokat számít.:)

Például már kitapasztaltam azt, hogy a délutáni uzsonnáját hogy kell beadagolni neki úgy, hogy utána a vacsoráig ne kelljen küzdeni vele, hogy nincs több csoki. Az elején, mikor az anyuka itthon volt még, és együtt mentünk érte a suliba, akkor az anyuka egybe odaadta neki az egészet, a kicsi betolta pillanatok alatt, aztán egész hazaúton ment a nyafogás, hogy ő még éhes. Ott ugye még mondhatod azt, hogy de nincs nálad több (ami igaz is). De mikor hazaértünk, berontott a konyhába és ilyen konyhaszekrényajtóndörömbölős-brutálisfrekvenciánvisítós-földönfetrengős hisztit nyomott le, hogy ott a csoki benn és ő még éhes és neki kell még. Szóval én úgy csinálom, hogy részletekben kapja meg, először a cumisüvegben a kakaót, aztán megvárom, míg szól, hogy „J’ai encore faim” (=még mindig éhes vagyok) és akkor megkapja a második részét, amit pomme-potnak hívnak vagy valami ilyesmi, az ilyen gyümölcspüré-szerűség, azt is betolja és akkor jön a következő „J’ai encore faim”, amit úgy először csak úgy magának dünnyög, kétszer-háromszor, aztán kitekeri magát, hátrafordul a babakocsiból, rám néz és úgy mondja. Na és ott akkor meg kell állni az utca közepén, előveszem az utolsó részét az uzsinak, ami mindig valamilyen keksz, leguggolok hozzá, elmondom, hogy jó, még van valami, de ez az utolsó a vacsiig, utána semmi hiszti, semmi más kaja nincs. Bólogat, elindulunk, megeszi ezt is, és aztán persze azért még próbálkozik egy ötvenezredik „J’ai encore faim”-mel, de akkor mondani kell neki, hogy megbeszéltük, megevett mindent, c’est pas possible, hogy még mindig éhes, majd lesz vacsi, és akkor lenyugszik és tádámmmmm. Megúsztuk hiszti nélkül.

Ez volt a napi „hasznos tippek Kamillától gyerekneveléshez” című rovat, remélem mindenki sokat tanult belőle és legfőképpen hasznosítja az elkövetkezőkben mindazt, amit itt olvasott.:)

Tegnap a suliból hazafelé jövet be kellett mennünk még a papírboltba (ez így leírva olyan hülyén hangzik, írjam azt, hogy papír-írószer bolt???) mert Pauline-nak kellett venni egyetlen egy darab átlátszó füzetborítót kicsit nagyobb, mint A/4es füzetre. Egyetlen egy darab 3.50 euróba kerül. Azért az elég durva…na mindegy. Beküzdöttem magamat a boltba a babakocsival, tiszta stressz volt az egész, hogy ne borítsak fel semmit a babakocsival, úgy legyen letéve a babakocsi, hogy a gyerek ne érjen el semmit, mert egy percre elfordulok és magára borítja az egész matricás állványt…ja és persze közben a jó méretű izét vegyem meg (majdnem a la maison hagytam a cetlit amire fel volt írva, hogy hányszor hanyas kell, az még egy jó kör lett volna, mert kb 5 féle méret volt, köztük 2-2 centis eltérések…persze hogy nem tudtam volna fejből…) éés senkinek se toljam át a lábán a kocsit…:Dminden hétköznapi sablon dolgot ezerszer komplikáltabbá tesz, ha rád vannak bízva a gyerekek. Na de végül megtaláltam, nagyon büszke voltam magamra, mindenki élt, úgyhogy gond egy szál se’. Odalavíroztam a pénztárhoz, és hogy köszön a pénztárosnő? „Bonjour, Madame!” Hát végül is miért ne, a két gyerek ott volt mellettem, az alapján jogos…de azért elég fura, mert a nagyobb lány, Pauline, ha nagyon fiatalítani akarjuk, akkor sem lehet 7 évesnél fiatalabb, ami azt jelenti, hogy minimum 25nek illene lennem, de inkább többnek. Na most na. Hééé. Én azt hittem, hogy náluk annyira de annyira bevett dolog ez az au-pairek alkalmazása, hogyha látnak valakit, aki gyanúsan fiatal ahhoz, hogy ennyi/ekkora gyerekei legyen(ek), akkor az első gondolatuk az, hogy biztos nem ő az anyuka. De úgy tűnik, mégsem. Na mindegy, vicces.

Jó, igazából nyilván most felnagyítottam a dolgot, de akkor is, még meg kell szoknom, hogy babakocsit tolva nem csak magamban poénkodom azon, hogy úgy nézek ki, mint egy anyuka, hanem hogy mások tényleg azt hiszik, hogy az vagyok.

 

Ma reggel kipróbáltam a gym-et (ugye a mini konditerem a pincében), elég érdekesen sikerült, mert úgy mentem le, hogy jó, ott a tv, majd berakok valami filmet, és tekerek a szobabiciklin meg ilyesmi. Mondanom sem kell, hogy úgy kezdődött, hogy a tv nem működött, de fogalmam sincs, hogy miért. Aztán mondom jó, feljövök a telefonomért, hogy arról legalább menjen valami zene. Lejövök, beindítom a zenét, körbejárom a szobabiciklit, minden négyzetcentiméterén megnézem, hogy nincs-e pók sehol, aztán felülök. Persze úgy volt beállítva, hogy alacsony volt és túl közel a kormányhoz az ülés, szóval kb szétszereltem az egészet, beállítottam mindent, és véégre elégedetten felpattantam, mondom mostmár semmi gáz nem lehet…elkezdtem tekerni, hát olyan hangja van, mint egy helikopternek. Ha nem rosszabb…úgyhogy a zenéből persze semmit nem hallottam, hanem nyikorgott itt nekem…ezt úgy 10 percig bírtam, aztán átültem a másik gépre, ami elég összetett, szóval ha jól kihasználod akkor kar, hát, láb, fenék, szinte minden izomcsoportra lehet dolgozni. Ezzel csak annyi baj volt, hogy végig olyan érzésem volt, mintha bármelyik percben rádőlhetne az egész. De ez legalább csendben volt. Aztán a végére feladtam minden reményt, levittem két könyvet, az egyikben mindenféle sütireceptek voltak, a másikban csak olyanok, amihez csoki is kell (nyááámíííí) és ezt olvasgattam a következő 20 perces biciklizés alatt. Nem vagyok normális, hogy edzés alatt kajáról olvasok…viszont a csokis könyvben annyi de annyi jó recept volt! Azokat majd kipróbálom.:)