Szombat, 2010.10.02.

Ezt a napot nagyon vártam, reméltem, hogy jó lesz, mert sok minden volt tervbe véve.

Reggel már rögtön jól kezdődött a szombat, az aznapi borítékomban olyan volt, aminek nagyon örültem. Nem tudom, írtam-e már itt ezekről a borítékokról?? Most nem olvasnám újra az összes bejegyzésem, írjatok, hogy igen vagy nem, mert ha nem, leírom a következőben!:) Szóval Babits: Esti kérdés volt benne. Igazából nem is szerettem Babits költészetét annyira, illetve…de, azért őt igazán nem lehet nem jónak tartani, csak nem kifejezetten az a költő, akinek a kötetével leülök, és csak úgy olvasgatok…akiével leülök, az Tóth Árpád, Kosztolányi, Ady, Petőfi, Radnóti…és néha úgy igazán hiányzik innen az, hogy megállok a könyvespolcom mellett, végigfuttatom az ujjam a kötetek gerincén, megállok egynél, leveszem, bekuckózok egy fotelbe, és csak olvasgatok. Persze könyv itt is van rengeteg, de a verseskötetek, a magyar költők hiányoznak. Ezért is örültem meg reggel annyira Babits versének, ami ott volt a kezemben, papíron, és eszembe jutottak az emelt magyar órák, amiket nagyon szerettem, a sok elmélkedés-elemzés…olyan jó volt! (Tudom, hogy a nagy magyar-ellenesek most furán néznek, de ne nézzetek, ismertek, tudjátok, hogy én ezeket szeretem…!) És eszembe jutott a magyar emelt érettségi is, ami így utólag nem olyan nyomasztó, tekintve, hogy nagyon jól sikerült, és azóta Babits is mást jelent, hiszen az ő verse volt a fő attrakció. Szóbelin József Attilát húztam, akit szintén nem szerettem, de jól tudtam belőle a tételt…azóta vele is jóban vagyunk. Szóval ezeket az emlékeket, és még sok mást hoztak a reggelembe Babits sorai.

Délelőtt egy kis szöszmötölés, már amennyi a délelőttből maradt, ebéd, és irány Párizs, Lilivel találkoztunk, Montmartre-ra mentük, a Sacré Coeur-höz.

Lent, a metrómegállónál nem a legbarátságosabb környék, vannak ott furcsa arcok, de azért nem vészes, és bőven ellensúlyozza a fenti hangulat, a kis utcák éttermekkel, boltokkal, palacsintázókkal, a festők terével, és a Sacré Coeur-rel.

Mászkáltunk, palacsintáztunk, bementünk a templomba…sokat beszélgettünk, hogy milyen hatalma van egy ilyen épületnek, akármekkora is a tömeg, akármilyen nagy a zaj odakint, ahogy belépünk, mintha egy másik világba kerülnénk. Az emberek túlnyomó része tiszteletben tartja azt, hogy hogyan kell oda bemenni, milyen öltözetben, és lehalkítják a hangjukat. Egyrészt azért, mert tudják, hogy így illik, így szokás. Viszont szerintem akaratlanul is, az ember belép, és ösztönösen lehalkul, lelassul, és csak csodálja. Tudtak valamit, akik ezeket építették, mert pontosan ezt akarták, és tessék. A színek, az, hogy minden olyan monumentális, a freskók, a fények…nagyon hatásvadász, de eléri a célját, mindenképp.

Csak az a kár, hogy sok a turista…úgy szeretném, ha egyszer bemehetnék ide, vagy  a Notre Dame-ba (vagy mindkettőbe) úgy, hogy csak én vagyok ott, üres az egész…úgy még inkább magával tud ragadni ez a hangulat, ami a templomokban elkap mindig.

Mikor kijöttünk a templomból, leültünk a Sacré Coeur előtt hosszú lépcsőre. Volt ott egy utcazenész, aki nagyon ismert számokat játszott egy szál gitárral. Rengetegen ültek ott, és őt hallgatták, énekelték vele. Mi is bevegyültünk a tömegbe, eléggé előre, és ott ragadtunk. Olyan hangulata volt, hogy ennyi ember, mindenki a világ más-más országából, és ott ülünk együtt és énekelünk. Szuper volt, és nagyon sok olyan szám ment, ami a kedvenceim közé tartozik, vagy valamiért elgondolkodtatott. Ott ültünk vagy egy órát, közben többször is elkezdett szitálni az eső, de senkit sem zavart, ültünk, énekeltünk. Egyszer megjelent egy frissen esküdött házaspár (Ez így nem hangzik szépen…de a friss házaspár az olyan, mintha az étlapon lenne..szóval jó ez így.), és az énekes persze nem hagyta őket elmenni, úgyhogy énekelt nekik egy számot, odahívta őket maga mellé, és ott andalogtak, táncoltak, aztán kaptak egy hatalmas tapsvihart. Ez is olyan jó volt, nem mintha az embernek az esküvője nem lenne hatalmas élmény, de ezzel még hozzátett egy kicsit. Szuper.:)

Ez után metróval elmentünk Liliékig, ő felment, mert babysittingelt, én meg elindultam a Trocadero felé, ahová gyalog 20 perc alatt oda lehet érni. Erre nekem egy órám volt. Szóval végül minden utcába bementem, az összes elképzelhető módon próbáltam hosszabbítani az utat, leültem egy parkba olvasni, és végül hajszál pontosan nyolcra értem oda, hogy találkozzam a holland lánnyal, akivel még az Europairnél ismerkedtem meg. Később még csatlakozott hozzánk két csoporttársa a nyelvsuliból, egy spanyol és egy svéd lány. Így járkáltunk, mert aznap éjjel volt a Nuit Blance nevű rendezvény, amit leginkább az otthoni Múzeumok Éjszakájához tudok hasonlítani. De nem volt nagy szám, vagy inkább mi nem tudtuk, a sok lehetőség közül mik azok, amiket igazán érdemes megnézni, mert a közelben levő kiállítások teljesen semmitmondóak voltak. Szóval végül beültünk egy kávézóba, és Svédország, Spanyolország, Hollandia és Magyarország képviseletében csevegtünk angolul. Mikor eljöttünk a kávézóból, a mellettünk levő asztalnál ülők megkérdezték, hogy honnan jöttünk. És akkor soroltuk…J

Végül negyed egyre értem haza, a többiek még maradtak, de én akkor már 1-2 napja nem tudtam kialudni magam, és iszonyú fáradt voltam, szóval feladtam a dolgot. De így is nagyon nagyon jó volt, látni Párizst este, inkább éjjel. Na meg persze megfigyelni a különbséget a nappali és éjszakai közlekedés között. Nincs különbség, legalábbis hajnali egyig-kettőig nem sok. Kicsit ritkábban jár minden, de jár. Ugyanúgy sokan vannak, és ugyanazok az emberek, úgyhogy teljesen biztonságos.

Vasárnap, 2010.10.03.

Szép időre ébredtem (ez egy kicsit emlékeztet a jó öreg töri, föci órákra: „Szép napra virradtunk…csukjunk be mindent…”) úgyhogy elmentem futni, hogy kihasználjam, amíg lehet. A háztól a parkig, a parkból elfutottam a kastélyig, a kastélykertben a fasorok között keringtem, volt benne egy kis lépcsőzés is a kastély lépcsőin, aztán még másfél nagy kör a parkban, és hazáig. Nagyon elfáradtam, de jól esett a szép időben, napsütésben, melegben futni, rengetegen kocognak ilyenkor, és sokan vannak az anyukák, akik babakocsit tolva, idős házaspárok karöltve sétálgatnak…olyan nyugodt, boldog az egész. Hazatérve betámolyogtam a kapun, és lehuppantam a trambulinra a kertben. Szerencsére az előző napi esőtől még vizes volt, úgyhogy mire bejöttem a házba, úgy néztem ki, mint akit elkapott egy nyári zápor, de jó volt ott pihenni egy pár percet a napsütésben, madárcsiripelésben, fújdogáló szellőben.

A család barátokhoz volt hivatalos ebédre, úgyhogy lejöttem, főzőcskéztem magamnak, aztán még négyig tettem-vettem a szobában, ötkor pedig a Notre Dame előtt találkoztunk Lilivel. Már többször beszéltünk róla, hogy el kéne menni egy misére, azért a Notre Dame mégiscsak a Notre Dame. Kíváncsi voltam, hogy mennyien lesznek. sok-e a turista a misén, amíg tart, bezárják-e a látogatók elől a templomot vagy sem, de elsősorban magára a misére voltam kíváncsi. Jó volt, hogy elmentünk, és olyan rég hallottam már orgonát…annyira szép volt.

Hétfő, 2010.10.04.

Ma volt a második órám a nyelvsuliban, valahogy ez már sokkal jobban tetszett. Kicsit nehezebb is volt, de tetszett. A tanárnő még az előző óra végén mondta, hogy ha lehet, mindig máshová üljünk, hogy ne mindig ugyanazzal legyünk párban, ha közös feladatmegoldás van. Óra közben tartunk mindig egy 5-10 perces szünetet, akkor beszélgettem a két lánnyal, akik mellettem ültek, az egyikőjük orosz, vele hazafelé is együtt jöttünk egy darabig, ő egész helyes, úgyhogy azért nem olyan vészes a dolog! Holnap meg az első történelem-művészet órám lesz, nagyon nagyon várom!

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.